,,Mit jelent embernek lenni a Teremtő világában, mit jelent Krisztus tanítványának maradni abban a kultúrában, amely egyszerre vendégszerető és gyanakvó a hittel szemben?” – olvasói vendégírás Szabados Ádám Teológus a sakktáblán című könyvéről.
Számomra mindig elérkezik a pillanat, amikor egy jó könyvet veszek a kezembe, hogy rádöbbenek megannyiszor, nem egyszerű lapokat nyitogatok, hanem ablakokat a világra. Kint a fény és árnyék, a zaj és a csend, az emberi sorsok és a történelem nagy kérdései, bent pedig a szív halk keresése, amely választ, eligazítást, reményt vár. Egy könyv olykor társ lesz az úton, mellénk ül, kérdez, gondolkodásra hív és ha kell, vitázik is velünk. Szabados Ádám kötete ilyen társ.
Egyszerre komoly és játékos, szigorú és barátságos, s legfőképpen olyan, amely nem fél attól, hogy a kérdések nehezebbek, mint a válaszok. Szabados Ádám Teológus a sakktáblán című kötete nem egyszerűen írások laza füzére, hanem gondolati zarándoklat, bebarangolása annak a tájnak, ahol a hit kérdései találkoznak a józan értelemmel, a kultúra dilemmái a kinyilatkoztatás fényével, a személyes útkeresés pedig az egyház sok százados bölcsességével. A könyv a szerző Divinity című blogján megjelent írásokból építkezik száz esszé tágas panorámájával (Dabte százéneke is eszembe jut…) és szelíd, de következetes teológiai iránytűjével. Már a cím is játékos és komoly egyszerre. A sakktábla az a világ, ahol minden lépésnek következménye van, a teológus itt nem a poros szobák egykori lakója, hanem figyelmes játszótárs és felelős szövetséges, aki nem a sakkozás játékára okít, hanem meglátni tanít, észrevenni a mintázatokat, megkülönböztetni a könnyű, de téves megoldásokat az igazán felszabadító lépésektől. Szabados hangja olyan, mint egy jó edzőé, nem a nézőtér kényelméből kiált át, hanem leül mellénk a tábla mellé, és
türelemmel végigkérdez minden variánst, amíg a belátás belülről is a miénkké lesz.
A kötet egyszerre szellemi kalandtúra és lelki napló is. Szemléletét az evangéliumi hitvallás világossága és a modern kultúra kérdésfeltevéseinek komolyan vétele formálja, a szerző nem menekül a viták elől, de sosem a vita kedvéért ír, nem hárítja a kényes témákat. Megőrzi a beszéd fegyelmét és a gondolkodás eleganciáját. A fejezetek rövid, tiszta építőkockák, mindegyik egy-egy fogódzó a valóság értelmezéséhez. Néhány oldalnyi írásban is nagy távlatokat nyit,
a szerelem és testiség örök kérdéseitől a tudomány és hit egymásra figyelő párbeszédéig,
az egyház közösségi valóságától a személyes megtérés titokzatos egyszerűségéig. A válogatás deklarált célja, hogy a valóságot Isten világaként mutassa be, ez adja a könyv belső egységét és hajtóerejét.
Szabados írásmódjának legnagyobb erénye az arányérzék. A teológia itt nem szakkönyvtári latin, hanem jó magyar beszéd, tárgyszerű és lírai, kérlelhetetlen az érvek rendjében, mégis melegszívű az emberhez fordulásban. A szerző finom mozdulattal bontja ki a fogalmakat, bűn és kegyelem, igazság és szeretet, szabadság és elköteleződés, mind olyan fogalompár, amelyet a közbeszéd gyakran egymás ellen fordít. Szabados ezzel szemben a belső összetartozást keresi, s amikor rátalál, öröme ragadós, az olvasó nem állást foglal, hanem átlát. Ez a tisztázó öröm adja a könyv sajátos derűjét. A sakktáblán azonban vannak vakfoltok is és a kötet becsületére válik, hogy nem hallgat róluk. A modernitás csábításai, a posztmodern relativizmus, az identitás meg-megcsúszó fogalma, az egyház belső sebei és külső megítélése, mind olyan témák, amelyeknél könnyű volna gyors ítéletre jutni vagy védekező pózba merevedni. Szabados mégsem siet. Lassít.
Rátereli figyelmünket a kérdés igazi tétjére,
mit jelent embernek lenni a Teremtő világában, mit jelent Krisztus tanítványának maradni abban a kultúrában, amely egyszerre vendégszerető és gyanakvó a hittel szemben.
A fejezetek nagy része ezért módszertani iskolázás, gondolkodás az érvek tisztaságáról, a fogalmi koherenciáról, a valósághoz való hűség parancsáról. Mindarról, amit a szerző teológiai és filozófiai forrásokból merítve világít meg. (A szemlélet egyik gyökere a kötet címadó esszéjében is kitapintható, ahol a teológiát – Vanhoozer nyomán – a racionális gondolkodás nagy erényeihez kapcsolja.)
A kötet nagy erénye a témagazdagság, egyfajta kincsesbánya. Nem egyetlen értekezés fáradhatatlan érvrendszerével állunk szemben, hanem sokirányú, mégis összefüggő tájékozódással, amely a mindennapi élet kérdéseitől (hivatás, párkapcsolat, nevelés, döntések etikája) a nagy történeti és kozmikus távlatokig (teremtés és evolúció, történelem és üdvösség, szenvedés és remény) vezet. A rövid írások olvasóbarát ritmust adnak, akár egy hosszabb délutánra, akár egy reggeli kávé mellé leemelhetünk belőlük egyet, s elég néhány perc, hogy egy-egy gondolat sokáig bennünk maradjon, mint egy jó dallam utórezgése. Mindeközben a könyv nem a magányos olvasás megszállottjának készült.
Nyitottsága, párbeszédre hívó stílusa miatt kifejezetten alkalmas közösségi beszélgetésekre, gyülekezeti kiscsoportokban, egyetemi teaházban, baráti körben.
A fejezetek felépítése – a gondolatmenet tisztasága, a retorikai csomópontok átláthatósága – lehetővé teszi, hogy a kérdések termékeny vitává érjenek, anélkül, hogy szétesnének a hangulatok ingadozásában. A jó vita pedig – ezt a könyv tapintatosan sugallja – erkölcsi gyakorlat is, megtanulni hallgatni, kérdezni, pontosítani, és végül örülni annak, ha közelebb jutunk az igazsághoz.
Az esszék mögött felelősséggel végiggondolt világlátás áll. A szerző egyszerre teológus és laikus barát, a fogalmi fegyelem nem válik akadékoskodássá, a tudományos háttér nem fojtja meg a mondanivaló frissességét. Szabados itt azzal a ritka erénnyel él, amelytől egy keresztény értelmiségi igazán hitelessé válik,
nem gúnyol és nem moralizál, inkább türelmes kísérést ajánl.
A modern tudomány tisztelete, a kultúra rétegei iránti érzékenység és a Szentírás tekintélyének következetes vállalása nem egymást kioltó, hanem egymást erősítő mozdulatok. Ez a tónus különösen értékes egy olyan közegben, ahol a közbeszéd hangereje sokszor felülírja a gondolkodás hőfokát. A könyv nyelvi világa érett és zenei. Szabados stílusában egyszerre van jelen a bibliai nyelv kemény, sóval fűszerezett egyszerűsége és a magyar esszéirodalom legjobb hagyományainak eleganciája. Nem szónokol, hanem szól, és ebben a különbségben rejlik a varázs, az olvasó nem alávetettje egy tekintélyes hangnak, hanem beszélgetőtársa. A rövid mondatok feszessége és a nagyobb ívek rugalmassága jól váltakozik, a példák finoman ülnek, az idézetek – amikor vannak – nem hivalkodnak és sosem válnak vállalt gondolatok helyettesítőivé. Így a kötet nem csupán tartalmával, hanem nyelvi tisztaságával is tanít.
Mindez persze nem volna elég, ha hiányozna a remény. A kötet – bármennyi árnyékot rajzol is a kor tükrébe – végül a fény irányába állítja az olvasót. Nem olcsó optimizmus ez, nem is taktikai derű, hanem az a hitből táplálkozó bizalom, amelynek van bátorsága kimondani,
a világ nem végzetes félreértés, hanem barátságos univerzum.
Olyan valóság, amelyben Isten közelsége nem csupán lehetőség, hanem meghívás. Ez a hangszerelés nem kikerüli a szenvedés kérdését, hanem elhelyezi, a kereszt fényében nézi a történelem és a személyes élettörténet töréseit, s e fényből visszaverődve születik meg az a józanság, amely már nem a hangulattól, hanem az ígéretek szilárdságától függ. Kinek szól mindez? Annak, aki kérdezni mer és annak, aki fáradt már a kérdéseitől. Annak, aki szereti a gondolatok tisztaságát és annak is, akit a szíve vezet előre. Annak, aki az egyházban otthonosan mozog és annak, aki a templomok előtt mindig kicsit megtorpan. A könyv ajánlható olvasmány minden olyan középiskolásnak, egyetemistának, pályakezdőnek, családalapítónak, lelkipásztornak és érdeklődő laikusnak, aki nem akarja beérni kész válaszokkal, de nem is kíván a kétely kultuszába menekülni. A Teológus a sakktáblán azt ígéri – és sokszor be is váltja ígéretét –, hogy a kérdésekből imádság, a tudásból bölcsesség, a vitából testvéri dialógus lehet.
Végül egy személyes javaslat engedtessék meg részemről, egy használati utasítás. Ezt a könyvet érdemes lassan olvasni. Nem egy regény, amely egy lendületből megkívánja a végigolvasást, inkább esszékert, ahol sétálunk, leülünk egy-egy ágyás mellé, visszatérünk a tegnapi virág illatához, kóstolgatjuk a ma kinyílt gondolatot, és közben észrevétlenül alakul a tekintetünk. Tegyen így az olvasó, jelöljön meg bekezdéseket, írjon a margóra, vigye magával egy útra vagy egy csendes estére. A könyv nem helyettünk gondolkodik, hanem velünk és ez teszi igazán értékessé.
A Teológus a sakktáblán nem csupán egy jó könyv, hanem jó társ is akár. Társ a tájékozódásban, társ a lelkiismeret élesítésében, társ a reményben és mint minden jó társ, nem mindig mondja azt, amit hallani szeretnénk, de mindig a javunkat akarja. Amikor letesszük, nem maradunk üres kézzel, marad velünk néhány tisztább gondolat, néhány szilárdabb meggyőződés, és talán a legfontosabb, vágy a még jobb lépésekre. Amikor letesszük a kötetet, úgy érezhetjük, mintha hosszú séta után leültünk volna egy tisztás szélén. A táj még bennünk zsong, a képek villannak, a gondolatok visszhangoznak. Nem kaptunk mindenre kész választ, de kaptunk egy iránytűt és ami talán ennél is több, vágyat, hogy tovább keressünk. Ez a kötet nem végállomás, hanem indulás, ablak a mindenségre, amely mögött ott dereng az Örökkévaló tekintete. És talán ez a legnagyobb ajándéka, hogy olvasóit nem csupán tudással gazdagítja, hanem szelíd reményt gyújt a szívében. Szabados eleganciája a fegyelem, az egyenesség és a tisztaság. Nagy kincs!
Soli Deo Gloria!
Turczi Árpád
(Szabados Ádám, Teológus a sakktáblán, 2021, Luther–Harmat, 424 oldal)
hirdetés
