A nők és a férfiak sok mindenben eltérőek, ez igaz a kommunikációjukra is. Máshogyan fejezik ki magukat, érzelmeiket, vágyaikat, és ezek nem kevés konfliktus forrásai. Az idők alatt azonban változnak a hagyományok, az újabb generációk már másféleképpen nyilvánítják ki gondolataikat, és ebben az online tér is közrejátszik. Többek között erről kérdeztük Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológust.
Azt mindenki tudja, hogy biológiailag a nők és a férfiak különböznek egymástól, de azzal mennyire vannak tisztában az emberek, hogy a két nem kommunikációja is eltérő?
A közkeletű beszélgetésekben, viccekben, hétköznapi megnyilvánulásokban elég sok utalás történik erre. Klienseim vagy hallgatóim szoktak olyasmiket mondani, hogy „ez olyan csajos, pasis duma”. Azt hiszem, elég köztudott, hogy a férfiak és a nők kommunikációja sok mindenben eltér, például abban, miről mesélnek szívesen, beszélnek sokat, vagy a testbeszédet mennyire képesek észlelni, mennyire hangsúlyozzák, mennyire használják. A vígjátékokban gegek is gyakran rámutatnak, hogy
a nők szívesen és hosszan nyilvánulnak meg érzelmekről, míg a férfiak ezt sokkal szűkebb keretek között teszik.
Egy olyan korszakban élünk, amikor ez a férfi és női szerep, nem a biológiai rész, hanem a kulturális elvárások szerepkészlete éppen újragondolás alatt áll, sok minden közeledik egymáshoz. Azt tapasztalom, hogy a fiatal felnőtt srácok már sokkal inkább megnyilvánulnak, akár érzésekről is. Míg a magam nemzedékében még nagyon él a macsó virtus, ahol a férfiak rendíthetetlen ólomkatonák, ritkán szólnak, és akkor is inkább célratörően. Egyszóval
a két nem kommunikációja egyre jobban közelít egymáshoz.
A generációk közötti különbség tehát észrevehető a nemek kommunikációjában?
Abszolút, és szerintem a váltás körülbelül az Y és a Z nemzedék között van. Leginkább az érzelemi kommunikációban, és abban, hogyan közelítenek a születési nemükhöz, mennyire tartják meghatározónak azt. A Z és főleg az alfa generáció sokkal kevésbé hangsúlyozza, hogy a nem drasztikusan meghatározó lenne, akár a pályaválasztásban, akár a célokban vagy a követendő útban. A korábbi nemzedékben még nagyon benne van, hogy a férfiak határozottak, vezető szerepben vannak, az Y utáni generáció ezt már elengedte. Ennek sok előnye van, például, hogy korlátokat lebontunk, ugyanakkor még nincs meg az új konszenzus, aminek költségeit érezzük, ez összezavaró. A fiatal felnőtt klienseim arról számolnak be, hogy nincsenek igazán támpontok ahhoz, mi számít férfiasnak vagy nőiesnek, hogyan lesznek jó apák, jó anyák, vagy mit várjanak maguktól, mit keressenek egymásban.
Ez a változás szintén a társadalmi különbségek csökkenésének köszönhető?
Igen, az én dédszüleim idejében egyetlen érvényes férfikép meg nőikép volt. Most pedig nagyon-nagyon megváltozott. Megnyitottam egy közösségi oldalt, ami feldobott nekem egy reklámot egy dzsekiről. Az volt fölé írva, hogy férfi dzseki, a modell megjelenés azonban egészen más volt. A hagyományos nemi szerepek alapján nehezen volt eldönthető, hogy az a személy, aki a képen szerepel férfi-e vagy nő. Ki volt rúzsozva, erős sminket viselt, az alakja nagyon unisex volt. Ez is jól mutatja, hogy most tényleg nagy átalakulás történik, aminek költsége és hozadéka is van.
Az üzenetküldő alkalmazások, a közösségi média segítik a férfiak és nők közti kommunikációt, vagy inkább hátráltatják?
Én azt tapasztalom, hogy hátráltatják. Az üzenetközvetítő szolgáltatások nem segítik az egyértelmű kommunikációt, a nyíltságot. Nagyon kedveznek a rövidített, tömörített üzeneteknek, amelyek alkalmasak arra, hogy megbeszéljük mikor, hol találkozunk, de ennél összetettebb dolgokról, akár érzésekről, véleményekről, hozzáállásról, komolyabb, összetettebb gondolatokról már nagyon nehéz egyértelműen kommunikálni. Ráadásul az üzenetközvetítőknél az érzelmeinket emojikkal fejezzük ki.
Az emojik szuperek, egyre több van belőlük, nagyon gazdag készlet áll rendelkezésünkre. Ugyanakkor, a fiatal felnőtt nemzedék arról számol be, hogy amikor személyes kommunikációra kerül a sor, nagyon nehéz az emojik nyelvén kifejezett érzéseinket átfordítani a hétköznapi, hús-vér érzelemkifejezésre. Ha állandóan emojikkal fejezem ki az érzelmeimet, akkor nehezebben fogom tudni meghatározni, hogy ez most az a kacsintós vagy a csodálkozós mosoly, vagy ez most melyik, amit rajtad látok. Tehát nem könnyű megérteni, hogy mit jelent a másik ember testbeszéde. Ezt nagyon megnehezítik az üzenetküldő alkalmazások extrém elterjedése, az, hogy nagyon sokakkal szinte csak ott tartjuk a kapcsolatot.
Ráadásul a Z generáció hatvanöt százaléka ilyen szolgáltatásokon keresztül ismerkedik.
Ezt aztán nagyon nehéz átfordítani egy személyes kommunikációban.
Eddig azt hittem, hogy az emojik értelmezése a nehezebb rész, hogy nem mindig tudjuk, milyen jelentéssel bír az adott emotikon a másiknál.
Nekem például furcsa, hogy a hallgatóimnak mindig írok levelet, információkat, hogy mikor lesz a kurzus, satöbbi. Az utóbbi időben elterjedt, hogy csillogós szívecskéket küldenek rá válaszul, mert már Gmailen is lehet emojival reagálni. Amikor először kaptam ilyet meglepődtem, mert ugye oktató-hallgató viszonyban küldöm el az információkat, az ajánlott irodalmat, belinkelek esetleg egy cikket. Persze örülnek, mert segíti a felkészülést, de hogy ezt csillogó szívecskékkel… Aztán tapasztaltam, hogy ez leginkább annyit jelent, hogy köszi.
Igen, az is nehézség, hogy ki milyen értelemben használ egy emotikont. Például amikor először kaptam valakitől kaki emojit, hát akkor csak néztem, hogy ez most mit jelent, vagy barna szívecskét – azt már tényleg nem értem. Nincs meg a kód, vagy én nem vagyok a birtokában, mert simán elképzelhető, hogy egy adott szubkultúra tisztában van a kóddal, hogy az mit jelent, de én nem. Ugyanakkor tényleg azt tapasztalom, hogy ennél jóval nagyobb nehézség,
amikor aztán személyes kommunikációra kerül sor, és tényleg nem értik a másikat.
Egymás megértése – főleg, ha párkapcsolatról beszélünk vagy később a családi életről – ott azért az lesz a lényeg, hogy személyesen, offline értem-e a másikat, és ezek mind a személyes kommunikációban derülnek ki.
A nők a kommunikációt inkább kapcsolatépítésre használják, míg a férfiak problémamegoldásra. Ez az állítás valóban igaz?
Ez a hagyományos férfi-női szereposztásnál abszolút igaz volt.
Ha elfogadjuk, hogy általában a nehézségekkel való megküzdésnek két módja van, az érzelemfókuszú és a problémaközpontú,
akkor a hagyományos nemi szereposztásban a nőket abszolút az érzelemközpontú megküzdésre nevelték, azt fejlesztették bennük, arra bátorították őket. Míg a fiúkat a problémaközpontúan nevelték, például csináld meg, fúrd fel a falra. A kulturális változások egyik vonatkozása, hogy ez már nincsen meg. Ez a különbség jelentősen csökkent. A férfiak is használják egyre növekvő mértékben az érzelemfókuszú megküzdést, és a praktikus gondolkodású nők is jók a problémaközpontú megküzdésben. De az én nemzedékemre ez az állítás abszolút igaz, hogy van egy markáns különbség a két nem között.
Beszélhetünk arról, hogy létezik valódi nemi kommunikáció, vagy ez inkább a társadalmi elvárások és a szocializáció alapján változik?
Azt gondolom, hogy a kommunikációs különbségek leginkább kulturális eredetűek. Már csak azért is, mert ha körülnézünk más kultúrákban, ott más fajta különbségeket látunk. Egy-két apróság biológiailag is igazolható. Például, ha megkérdezünk egy férfit és egy nőt egy útvonalról, a férfi máshogyan fogja leírni azt, mint egy nő. Egy férfi inkább úgy fogja mondani, hogy 200 métert menjél ebbe az irányba, ott kanyarodj balra. Egy nő sokkal inkább úgy fogalmaz, hogy a sárga épületnél fordulj jobbra. Tehát más támpontokat használnak, és ez igazolható a parietális lebeny különbségeiből.
A férfiak és a nők térérzékelő, térlátó agyterületük között valóban van eltérés.
Ez nyilvánvalóan megjelenik egyféle nemi kommunikációban, például a tájékozódásban.
Lehetséges nemileg semlegesen kommunikálni?
Elvileg igen, ha lenne egy olyan kultúra, ami abszolút nem tartja fontosnak, hogy az identitásodban hol van a nőiséged, férfiséged. Teoretikusan fel lehet építeni neutrális kommunikációt. Egyelőre nemigen találkoztam ilyennel, bár egyes nyugat-európai beszédmódokban történtek erre kísérletek. Mivel a magyar nyelvben nincsen a szavaknak neme, ezért ez nem feltűnő. Olyan nyelvekben próbálkoztak ezzel, ahol a szavaknak van neme, ilyenek például az új latin nyelvek. Az angolban a személyes névmásoknak van neme, ezért ott is történtek próbálkozások, hogy ne legyen nemhez kötött a kommunikáció. A hétköznapi közbeszédbe azonban ez nem került be. Vannak rá törekvések, hogy korrekt legyen, ne szoruljon senki háttérbe, de ez eddig még nem gyökeresedett meg.
A munkája során milyen konkrét, visszatérő férfi-női kommunikációs különbségekkel találkozik?
A klienseim döntő többségben a magam nemzedékéből kerülnek ki, mert pár-, családterápiára azok jönnek, akiknél már van tétje a kapcsolatnak, és megjelentek nehézségek is. Jellemzően negyvenes-ötvenes korosztály, akiknek már van két gyerekük, házuk, együtt élnek húsz éve és nehézségeik vannak. Ez a leggyakoribb. Ők az a nemzedék, akik még a nemi különbségeket hangsúlyozó nevelést kapták, ezért náluk egy az egyben jelentkezik minden, amit eddig elmondtam.
Általában a nők jobban involválódnak a kapcsolat fenntartásában. Az érzelmeikről a generációm nőit sokkal jobban megtanították beszélni. Nemcsak az érzelmeikről, hanem például, ami egy izgalmas sztereotípia, hogy a nők hányféle színárnyalatról beszélnek. Ez az én nemzedékemben nagyon így van. A férfiak azt mondják, hogy zöld, kék vagy lila, mire a nők: padlizsán, bézs, ekrü, krém, homok, vaj, tojáshéj… Hát ez mind bézs, nekem aztán nincs különbség. (nevet) Ezek a magam nemzedékében nagyon jelen vannak, és ezekkel találkozom.
Az én feladatom, hogy a klienseim értsék egymást, és közelítsem ezt a két kommunikációs stílust.
A nők meg tudják fogalmazni a számukra fontos dolgokat olyan nyelven, amelyet a férfiak megértenek,
és a férfiak is képesek legyenek kifejezni olyan érzéseket, amelyekre egyszerűen nem tanították meg őket, sőt le voltak tiltva. Őket még úgy nevelték, hogy egy férfi nem sír, és ha fiúként elsírtad magad, akkor összevonták a szemöldöküket, hogy ez nem szép dolog. Ha egy lány sírt, az rendben volt. Ez a saját generációmnak felnőtjeire is igaz. A nők sokkal könnyebben elsírják magukat, de ahhoz, hogy ezt egy férfi is megengedje magának, valamilyen érzelmileg nagyon bevonó témáról kell beszélni. A hivatásomban körülbelül tíz az egyhez a nők-férfiak aránya, és ez abszolút összefügg azzal, hogy az érzelmekkel, kapcsolati dolgokkal foglalkozni az én generációmban egy női érték.
Említette, hogy a korosztályában a nőket jobban megtanították az érzelmeik kifejezésére. Az újabb korosztályokban ez kevésbé jellemző?
Az a különbség, hogy a fiúknak is jobban megengedik, hogy kifejezzék az érzéseiket, és igen, van egy közelítés. Ez az előny talán csökken a nők részéről az érzelmi témákban. Ha egy nő érzelmes verseket, romantikus történeteket olvas vagy ilyen zenéket hallgat, arra mindenki azt mondja, hogy de klassz. Na most, ha egy srác csinál ilyeneket, arra azt mondják, hogy ne már, ebből következik, hogy nem is lesz mintája arra, hogyan fejezzen ki érzelmeket alkalmasint. Nem gondolom, hogy a párkapcsolatok egyedüli kovásza az érzelmek kifejezése, vannak praktikus szempontok is. De mivel konfliktusokkal, nehézségekkel dolgozom, ott azért fontos, hogy mindenki ki tudja fejezni, mi hogyan hat rá, ami egy az egyben érzelemkifejezés.
Vannak tipikus vakfoltok a két nem kommunikációjában?
Ez nem kötődik nemhez; vakfoltokban mindenki osztozik. Általában ugye azt gondoljuk, hogy mi rendben vagyunk, a másik mulasztásaira sokkal könnyebb rálátni. Ez a férfiaknál egyaránt megjelenik, ebben nincs különbség.
Azok is inkább a nemi sztereotípiákból fakadó vakfoltok, hogy egy férfit bármilyen kontextusban könnyebben látunk erőszakosnak, de egy erőszakosan viselkedő nőre sokkal kevésbé mondjuk, hogy erőszakos, mert azt gondoljuk, hogy szegény csak védekezik.
Ezek az előképeinkből származnak. Az lehet vakfolt, hogy nem vesszük észre, vagy máshogyan magyarázzuk ugyanazt a jelenséget férfiaknál és nőknél. De döntően ezek tényleg nem nemhez kötöttek.
Könnyen el lehet sajátítani a másik nem kommunikációs stílusát?
A hagyományos nemi szereposztásban nagyon nehéz, mert énidegen. Egy macsó virtusban szocializálódott férfinak a női kommunikáció a világ másik oldala; ugyanígy, egy nagyon erősen érzelemközpontúan szocializálódott nőnek, a férfi kommunikáció…
Ott találkozunk ezzel, amikor nők vezetők lesznek versenyszférában, főleg egy macsó kultúrában. Ismerek például egy nőt, aki nehézipari gyártócégnél lett vezető, ami nagyon férfias terep. Arról számolt be, hogy nagyon nehéz volt felvennie a lépést férfias témákban, ezért gyakran átesett a ló túlsó oldalára. A hozzá hasonló nők macsóbbak lettek a legkeményebb pasiknál.
Átvettek nagyon férfias szokásokat, aztán arról számoltak be, hogy nem ez a megoldás.
Ebből is látszik, hogy a tradicionális nemi szereposztásban ez nagyon nehéz.
Most, ahogy közeledik ez a kettő, manapság egy srácnak nem annyira idegen közel engedni magához csajos témákat, és egy lánynak is menő akár telefonokról, autókról, közéletről tájékozottnak lenni, mert ez nincs letiltva. Nem gondoljuk, hogy valaki egy házi sárkánnyá válik, ha ilyen témákban járatos, hanem azt mondjuk, milyen ügyes lány. Ez egyre könnyebb mostanában, de a tradicionális szereposztásban nagyon nehéz. Én például a hallgatóimat mindig arra biztatom, hogy
a lányok olvassanak férfimagazinokat, a fiúk pedig női magazinokat, hogy közel engedjék magukhoz a másik beszédmódját, témáit.
Megértsék, hogy valakinek az egy értékes öröm, amikor a fonalboltba új türkiz árnyalatok érkeznek, ugyanígy nőként tudjuk azt érteni, hogy egy férfinak érdekes, ha a Toyota kijön egy új kettő hetes turbódízel erőforrással. Nem kell nekünk is belemenni, csak tudjuk érteni, hogy valakinek ez ugyanúgy érdekes.
Ha nem az a megoldás, hogy átvesszük a másik nem kommunikációs stílusát, akkor hogyan hidalhatók át a különbségek?
A megértésre törekvés, az érdeklődés visz közel a másikhoz. Az ítélkezés biztos nem, de az érdeklődés igen. Például: „Figyelj ebben én nem vagyok járatos, de mesélnél róla? Szeretném érteni, hogy ez neked miért fontos, értékes.” Ez képes közel vinni a másikhoz.
Létezik a családterápiában egy irányzat, amelyet nemi szerepekre érzékeny családterápiának hívnak. Az pont ezt hangsúlyozza, hogy
a női és a férfi beszédmód, értékek, hozzáállás egyenértékűen járulnak hozzá a család működéséhez, mind a kettőre szükség van.
A hagyományos szereposztásban van egy verseny, hogy ki tett többet a családért. Apu, aki pénzt keres, vagy anyu, aki közben odahaza rendezi a gyerekeket. Az egyik nincs a másik nélkül, mindkettő nélkülözhetetlen.
Ugyanez van a gyerek nevelésben. A gyereknek szüksége van a feltétel nélküli elfogadást és szeretetet biztosító szülői hozzáállásra, amire korábban azt mondtuk, hogy ez az anyai, de ma már tudjuk, hogy egy apa is képes erre. Ugyanígy szükségük van a gyerekeknek határokra, keretekre, szabályokra és elvárásokra. Ezekről régebben azt gondoltuk, hogy az apuka dolga, de egy anya is lehet határozott, következetes. A gyermeknek tényleg az a lényeg, hogy mind a kettőt megkapja. Nem verseny, mert mind a kettőre szüksége van, és milyen klassz egy olyan család, ahol mind a kettő megjelenik, és tulajdonképpen teljesen mindegy, melyiket képviseli anyu és melyiket apu.
Vannak olyan párkapcsolati helyzetek, amelyekben fokozottan előjönnek a különbségek férfiak és nők között?
Nagyon gyakran megjelenik ez a szexualitásról zajló párbeszédben. Ez az a terület, ahol nyilván heteroszexuális pároknál a férfi-nő különbség nagyon előjön, mert minden ízében ott van. Igazából ez is a pár között kialakuló szereposztáson múlik, hogy annak mennyire lesz szempontja a nemük. Vannak párok, ahol a kettejük közti munkamegosztás, úgy osztják le, hogy te nő vagy, azért ezt csinálod, én meg férfi, szóval ezt. Ha a munkamegosztásnak ez az alapja, akkor ott nagyon elő fognak jönni a különbségek. Ha nem ez lesz az alapja, hanem mondjuk az érdeklődés, vagy az, hogy miben vagy jobb, akkor nem lesz különbség.
Tegnap beszélgettünk a feleségemmel, hogy mi bizonyos dolgokban pont nem a nemi sztereotípiáknak megfelelően működünk. Például ez nagyon közkeletű vélekedés, hogy a nők jobban emlékeznek a születésnapokra, névnapokra, kapcsolati évfordulókra. Nálunk pont fordítva van, ezeket én tartom számon, én szervezek olyankor ünneplést. Nem a nemünk számít, hanem valahogy az én agyam erre jobban rááll, neki meg ez kevésbé jelentős. Ez nem is annyira a nemek szerint, hanem a pár között kialakuló szereposztáson múlik.
A párkapcsolat fejlődésének van egy olyan időszaka, amit differenciációnak hívunk, amikor a pároknak az életfeladata, hogy ezt kialakítsák.
Azoknak, akik ezt ügyesen létrehozzák a hátralévő életükben lesz egy jól kialakult együttműködés; akik meg erre nem figyelnek, ott lesznek buktatók.
Nagyon lényeges, hogy tekintsük egymást kompetensnek. Ez úgy van, ha valaki gyakran csinál valamit, abban ügyesebb lesz. Ha ő azt mondja a másikra, aki meg nem szokta csinálni az adott feladatot, hogy ügyetlen, amit soha nem csinált abban nem lesz ügyes. A hagyományos nemi szereposztásban a nők nem engedték a férfiaknak, hogy a gyerekekkel törődjenek, és ebből következett az a gondolat, hogy a férfiak képtelenek a gyerekekkel bármit kezdeni. Ha soha nem, pelenkázhatnak, soha nem mesélhetnek esti mesét, tényleg nem fogják tudni. Ugyanennek a megfordítása az, hogy a férfiak azt mondták, a nők nem tudnak vezetni, parkolni végképp nem. Na most, ha soha nem engednek oda, hogy vezess, parkolj, akkor tényleg nem lesz benne gyakorlatod.
Ha hagyjuk, hogy a másik begyakorolja, akkor egy férfi is képes megetetni a gyereket, és egy nő is kiválóan tud parkolni.
Milyen jellegű konfliktusok alakulnak ki leginkább párok között amiatt, hogy máshogyan kommunikálnak, és nem értik meg egymást?
Az eltérő kommunikációból félreértések következnek, és a félreértések nagyon feszültség növelők. Ha azt szeretnénk, hogy értsenek minket, akkor nyíltan, direkt módon érdemes kommunikálni. Annak mondjam, akinek szól, és szó szerint, amit szeretnénk. A hagyományos nemi szereposztásban a férfiak törekedtek a nagyon szó szerinti kommunikációra, nyersen, direktbe; ez célravezető, de olykor bántó. A nők pedig nagyon szívesen kommunikáltak nem nyíltan, nem direktbe, hanem utalgattak, célozgattak, találd ki, körül írásokkal, metaforákkal, ami kevésbé bántó, viszont információközvetítésre nem praktikus. Na most, ha egy pár két tagja között ezek a hagyományos különbségek nagyon megvannak, akkor nehezen fogják megérteni egymást olyan helyzetekben, amikor az együttműködésnek az lenne a kulcsa, hogy félreérthetetlenül megbeszéljenek dolgokat. Praktikus feladatok megtárgyalásánál ez egy jellemző gócpont.
A másik probléma, hogy a nyelvünk, amit használunk tagolt, és ez nem annyira alkalmas arra, hogy félreérthetetlenül juttassunk el vele információkat. Ha még ezt tetézzük azzal, hogy nem is törekszünk a nyíltságra, akkor bajban leszünk, mint Ádám anyák napján. A konfliktusok egyik központja a játszmák, ahol nemhogy nem nyílt a kommunikáció, hanem kifejezetten nagyon elkerülő. Az egyik legklasszikusabb konfliktusforrás, egy kapcsolati csapda: „Ha igazán szeretsz, akkor kitalálod, hogy én mit szeretnék.” Ilyen nincs.
Mitől alakult ki ez az elképzelés, hogy majd a másik kitalálja, ha tényleg szeret?
Ez egy ilyen kulturális mém, hogy az igazi szerelemnek a jele, hogy a másik mindent kitalál szavak nélkül. Ennek az az alapja – mert van alapja -, hogy a párkapcsolat szimbiotikus időszakában, ami az első, viszonylag rövid időszak, tényleg olyan közel vagyunk egymáshoz érzelmileg, hogy szavak nélkül képesek vagyunk ráérezni a másik állapotaira. Ekkor élettanilag igazolható az úgynevezett interakciós szinkronitás. Ez nem varázslás, hanem tulajdonképen ez az empátiánk alapja, nem kell elmondanod, hogy mi van veled. A párkapcsolat elején, mivel minden idegszálunkkal a másikra fókuszálunk, ez nagyon működik. Van egy olyan időszak, amikor ez meg valósulhat, de erre ajándékként kell tekintenünk. Elvárásként ez nem működik.
Mi erre a jó megoldás?
Az ilyesféle játszmákat elkezdeni sem érdemes, ha meg elkezdtük, akkor hagyjuk abba. Olyan elvárásért büntetni a másikat, aminek nem lehetett tudatában, vagy olyasmiért számonkérni, amit nem üzentem meg neki nyíltan, az nem korrekt. Itt például a párterápiás rendelőben nagyon gyakran abban segítjük a párokat, hogy minél inkább tudjanak nyíltan kommunikálni egymással, minél jobban érthessék egymást, és nagyobb rálátásuk legyen arra, hogy ha kifejeznek valamit, például egy nehéz érzést, akkor ez hogyan hat a másikra. Ha mondjuk csalódott vagyok, és ezt kifejezem, az a páromból ijedtséget vált ki. Ezt tudnom kell érteni, hogy ő ilyenkor megijed, mert azt gondolja, hogy ez egy veszélyes helyzet. Ha ő megijed, akkor hátrál, hogy baj van. Na most, amikor én csalódott vagyok, akkor nem azt szeretném, hogy hátráljon, hanem jöjjön oda és nyugtasson meg. Ha ő megijed az én csalódottságomtól, akkor biztos nem fog odajönni megnyugtatni. Ebben semmi rossz szándék nincs, nem azért hátrál, mert ő gonosz és nem akar engem megnyugtatni, hanem mert neki ijesztő az én csalódottságom. Ezt megtanulni egymásról, hogy mi zajlik bennünk, mit hogyan fejezünk ki nem könnyű. Az érzelmeinkért nem vagyunk felelősek, csak azért, mit kezdünk velük.
Nagyon sok pár számára nem könnyű a nehéz érzelmek kifejezése; le van tiltva, mert félnek, hogy meg fogják a másikat bántani, és ilyenkor inkább magukban puffognak. Ez sem jó, mert akkor a másik nem kapott esélyt, hogy megértse, mi van velem. Gyakran egymás megértése tréning zajlik itt, és ez az, amire tudom biztatni az embereket. Ha azt szeretnénk, hogy a másik értsen minket, válasszuk a nyílt, direkt kommunikációt, és ha nem azt választottuk, ne lepődjünk meg, hogy a másik nem fog megérteni. Főleg ne kérjük ezt számon rajta, mert honnan tudná.
Az elvárásinkat érdemes előre kifejezni a kérés nyelvén. Gyakran találkozom azzal, hogy utólag szólnak, és a számonkérés nyelvén. „Miért nem hoztál kiflit? Mondtad? Nem, de tudhattad volna.” Nem, nem tudhattad volna. Ha előre szólunk és a kérés nyelvén, akkor sokkal többet tettünk annak érdekében, hogy eljuthasson az üzenet a másikhoz.
Összességében mondhatjuk, hogy a nemek közti kommunikációban lévő különbségek egyre kevésbé drasztikusak.
Igen, azt hiszem csökken a jelentősége. Van egy közeledés, ami szerencsés, de nem gondolom azt, hogy itt van a Kánaán, és dőljünk hátra, mert minden tökéletesen zajlik. Az biztos, hogy a korábbi korlátokat részben lebontottuk. Ez alatt azt értem, hogy régebben voltak olyan elképzelések, hogy egy nő legyen határozott, egy férfi meg ne fejezzen ki érzelmeket. Azt gondolom, hogy ez döntőrészt elmúlt. Ma már senki nem fog meglepődni, ha nőként valaki határozott vagy bátor, és egy férfi is lehet gondoskodó, akár gyengéd.
Péter Anna
hirdetés
