Ritka látvány, hogy nem egy egész család vagy csak egy anyuka, hanem egy apuka érkezik egymaga a gyermekével a templomba. Szomorú, de tapasztalataim szerint kuriózum, tegnap mégis ennek lehettem tanúja. Nagyon fontos az apakép – a hitben való elmélyülésben is.
Tegnap gyors léptekkel siettem a misére, a fal melletti székek egyikére huppantam le, ahonnan persze nemigen nyílt jó kilátás az oltárra és a történésekre, de a lényeg ugyebár a szemnek láthatatlan, tehát mindennek ellenére igyekeztem figyelmesen hallgatni a prédikációt, mígnem egy kedves jelenetsor szemtanúja lettem.
Egyszer csak – már jócskán a mise közben – egy apuka sétált el mellettem, kezén fogva 6-7 éves forma kisfiát, akivel éppen az előttem lévő szabad helyekre ültek le. Késtek vagy csak átültek valahonnan, ezt nem láttam, de mindig szívmelengető gyerekeket látni a templomban: folytonosságot és reményt adnak a jelenlétükkel. Eszembe jutattják, mennyire várom, hogy egyszer én is anyuka legyek.
Felnézek a kisgyerekes szülőkre, akik elhozzák a templomba a gyerekeiket.
Nem is látjuk – mi, akik még nem vagyunk szülők -, hogy mennyi akadályt küzdenek le például, amíg eljutnak a templompadig: reggeli harcok, nyűgös, álmos gyerek-hadakozások, háromszori átöltözés, az otthon felejtett plüssmackóért való visszarohanás, ami garantálja a késést
és az azzal járó, belülről feszítő „de mit gondolnak majd, ha nem időben érkezünk” gondolatokat. És persze sokakban ott a szorongás is, hogy vajon szépen, türelmesen és minden kellemetlenség nélkül tudják-e végigülni a gyermekeikkel a misét, istentiszteletet. Az esetek többségében nem alaptalan a félelem, de feleslegesnek felesleges; ha a környezet támogató, akkor mindenki örül, hogy milyen jó, hogy ott vannak, eljöttek, elhozták a gyermekeiket is, még annak árán is, hogy valószínűleg ők maguk – szülőként – nem tudják majd a szokott, régi koncentrációval, belehelyezkedéssel megélni az alkalmat – ami ilyenkor talán nem is számít. Mert nem az érzéseink határozzák meg, hogy az Isten mit visz végbe bennünk.
Az előbb említett apuka egyedül érkezett a kisfiával. Bár nem tudhatom, hol volt az anyuka, rögvest megjelent bennem egy idillikus kép, ahogy otthon készíti az ebédet és azért nincs itt, mert a másik gyermekük még olyan pici, hogy nem tudtak volna közösen eljönni… Sokszor gondolkodóba ejt egy-egy emberi arc, egy félmondat, egy szituáció. Ilyenkor önkéntelenül szövődik bennem egy történet a szereplők életéről, sorsukról, a helyzet mögöttes tartalmáról. Kétségtelen tény, hogy az szokatlanabb látvány, amikor egy apuka érkezik egyedül a gyerekekkel, mintsem amikor egy anyuka. Pedig mekkora szüksége van a gyerekeknek mind a két mintára az élet minden területén, a hitük megélésében pedig méginkább!
Én nem az apukámmal jártam templomba, de lányként a női példát megkaptam az édesanyámtól, egy kisfiúnak viszont mindenképpen szüksége lenne az apukájára, a férfi mintára is.
Ez a kisfiú még nem sejti, de a legszilárdabb alapokat kapja a szüleitől azáltal, hogy megismertetik a Jóistennel. Az apuka kis feladatos füzetet adott a gyerek kezébe, aki gondosan töltögette is azt egy darabig, aztán amikor le kellett térdelni, észrevette az apukája mozdulatsorát és rögtön gondosan követte is a példáját. Előszedett egy kispárnát, letette a földre és rátérdelt. Felállt, amikor fel kellett, néha kérdezett valamit az apukájától suttogva, ha felmerült benne egy-egy kérdés, aztán gyorsan a kézfogásokra került sor.
Mindenkivel kezet ráztunk a környezetemben, a kisfiú figyelmesen követte az apukája cselekedeteit, aki végül biztatólag maga elé tolva oldotta a félénkséget, hogy követhesse a példáját.
Még egészen élénken élnek bennem azok a gyermeki, elsőként megélt, óriásinak érzett tettek, mérföldkövek, amik a templomhoz kötődnek, de azok is, amikor más élethelyzetben először csináltam valamit a szüleim példájára. Olyan ez egy gyereknek, mintha rögvest nőne két centit, óriási büszkeség. A kicsik olyanok , mint egy szivacs – a jóra is és a rosszra is fogékonyak.
Elképsztően nagy feladat és izgalmas kaland lehet a gyermekünknek Istenről beszélni, megismertetni vele a Mennyei Atyát, megtanítani imádkozni őket…
Ehhez viszont mind a két szülő kell. A lányoknak az anya a tükör, de kell nekik az apakép is -, többek között a későbbi párválasztás miatt is; a fiúknak pedig az apa a fő minta, hogy ne érezzék „túl lányosnak” a templomba járást, a hitet. Teljes családok kellenek a templompadokba, mi pedig, akik nem kisgyerekkel érkezünk, a toleranciánkkal, kedvességünkkel, segítőkészségünkkel és nagy-nagy szeretetünkkel segíthetünk abban, hogy feszengés nélkül, gördülékenyen lehessünk együtt vasárnaponként is.
hirdetés
