„Tánc közben álarcok nélkül vagy jelen” – beszélgetés két hívő táncművésszel

Miért alkotta meg Isten a táncot? Mitől van ennyire felszabadító hatása? Hogyan gyógyítja a szégyent, tágítja ki a határainkat és kapcsol össze másokkal? Kovács-Kubus Kíra és Petrovics Sándor táncművészekkel beszélgettünk arról, hogy milyen viszonyban vagyunk – és lehetnénk – keresztényként a testünkkel, mit tudunk tanulni a férfi-nő szerepekről a tánc során, illetve megosztották azt is, hogyan élik meg hívőként, hogy a művészvilágban is mozognak.

Mindketten hisztek Istenben – de a művészvilág nem áll távol a kereszténységtől?  Volt, hogy zavart titeket ez a kontraszt?

Petrovics Sándor: Nekem volt, olyan családból jövök, nincs igazán elképzelés arról, hogy a művészetből hogyan lehet megélni. Arról van, hogy az ember hogyan legyen egyházi személy vagy családfő – olyan munka kell, amivel el tudod tartani a többieket. Mivel abban az időben nem volt párom, állandóan ebben a konfliktusban voltam, hogy pap legyek vagy táncművész. Csak így, fekete-fehérben tudtam akkor gondolkodni. Kerestem, hogy egyáltalán lehet-e járható út, hogy azt is csináljam, amit szeretek – a táncot – és közben Istent is kövessem. Erre nem volt mintám, úgyhogy nekem kellett összetenni, pontosabban még mindig teszem össze.

Kovács-Kubus Kíra: Nálam is volt belső konfliktus. Én egy nem hívő családban nőttem fel, így nem annyira voltak prekoncepcióim ezzel kapcsolatban. Amikor elkezdtem Isten útján járni, és 18 évesen bejött az életembe a tánc, hatalmas lelkesedéssel mondtam fűnek-fának bizonyságtételként, hogy az Úr ilyen utat szánt nekem. Erre nem mindig kaptam pozitív visszejelzést, illetve olyan is volt, hogy később visszahallottam, hogy mit gondolnak rólam valójában. Ez azért akkoriban sebet ejtett rajtam. Ahogy egyre jobban megismertem Istent és Benne magamat, ahogy olvastam a Bibliát, és láttam azokat a részeket, hogy hányszor dicsérik tánccal Istent – tudatosult bennem, hogy én ezt személyesen Istentől kaptam, és csak Rá akarok hallgatni, nem az emberek hangjára. Ahogy Pál is mondja a Galata-levélben: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”

hirdetés

Mit gondoltok, miért van az, hogy a keresztények hajlamosak kevesebbet foglalkozni a testükkel, és sokan közülük csak a lélek dolgaival vannak elfoglalva?

K-K. K.: Az Isten hármas lényként jelentette ki önmagát. Azt mondta, hogy Ő egyszerre Atya, Fiú és Szentlélek. Tehát az egyik tagja egy testben megjelent személy: Jézus Krisztus. Azt gondolom, hogy mi emberek ugyanígy hármas lénynek lettünk Isten képmására teremtve: szellemnek, amivel istenhez kapcsolódunk; léleknek, amivel érzünk és gondolkodunk, és testnek. Ha a lelkemet és a szellememet ápolom, akkor nem tudom nem ápolni a testemet – ezek össze vannak fonódva, egy egységet alkotnak. Ha beteg a lelkem, és nem foglalkozom vele, az egy idő után a testemben is meg fog jelenni, ha pedig egészséges a lelkem, az meg fog nyilvánulni a testemen is. Ez visszafelé is hat: ha elkezdek gondot viselni a testemről, az lelkileg is tölt. Olyan egyszerű dolgokra gondolok itt, mint hogy elég vizet iszom, jól táplálom, sportolok, táncolok, vagy épp elmegyek túrázni és friss levegőt szívok.

Meg kéne látnunk, hogy Isten nem véletlenül teremtett minket testi formába, és ha Ő ezt így látta jónak, akkor én miért vetem meg az egyik részemet?

P. S.: Nagyon vonzó lehetett az, és talán mind a mai napig, hogy ezek a dolgok szétválaszthatók, mert akkor ez azt jelentheti, hogy nem kell valamelyikkel foglalkozni, így nincs akkora felelősségünk sem. Engem mostanában az szokott megijeszteni, hogy mennyi lehetőségünk van, különösen Budapesten, ha a testünkkel szeretnénk foglalkozni: tánc, sport, légzőgyakorlatok, táplálkozás, elvonulások, masszázs…fel tud robbanni a fejünk, annyi út van. Én azt is meg szoktam vizsgálni, hogy melyek azok a kezelések, módszerek, amelyek szellemileg tiszták, amelyek Istentől vannak, mert szeretném csak ezeket választani.

A test kapcsán a szégyen is jelen van sokakban – ami talán egészen a bűnbeesésig vezethető vissza. Egy táncóra tudja oldani ezt a szégyent?

P. S.: Én rendszerint kapok olyan visszajelzéseket, hogy nagyon nem volt komfortos nekik a táncóra, de abszolút megérte, mert túl tudtak nőni ezen. Én tudatosan olyan határterületeket érintek a foglalkozásaimon, mint a szégyen, a félelem, a „nem vagyok elég jó?” vagy épp a „szép, amit csinálok vagy nem?” kérdésköre. Igyekszem kitágítani ezeket, hogy az emberek hozzá tudjanak férni önmagukban. Persze ezekkel a témákkal nekem is van dolgom, emiatt is foglalkozom velük.

K-K. K.: Ha valakivel beszélgetek, akkor nagyon tudja kontrollálni, hogy ő hogyan van jelen, mit mond el magáról és mit nem, mivel takargatja magát. A bűnbeesésnél Istennek valóban az volt az első kérdése, hogy „Ádám, hol vagy?”. Vagyis hol rejtőzködik, miért rejti el magát Isten elől. Miközben Ő mindig lát minket teljes valónkban, míg mások és önmagunk elől el tudunk rejtőzni. Ezt segít lebontani a tánc. Az, hogy hogyan kezdek el mozdulni, mi az, ami számomra nehéz – megfeszíteni magam, vagy elengedni a kontrollt, vagy improvizálni – mind egy-egy árulkodó jel magamról magamnak.

Milyen területeket tud meggyógyítani bennünk a tánc? Nektek mi a személyes tapasztalatotok?  

P. S.: Nemrég felléptem egy nagyobb koncerten, és volt benne egy férfi-nő duettünk. Az egyik főpróbán annyira meghatódtam ettől a kapcsolódástól, amit a koreográfiában megjelenítünk, hogy ha nem lett volna senki a stúdióban, simán elbőgtem volna magam.

Azok az érzelmek, amiket nem tudunk a hétköznapjaink során megélni, megjelenhetnek a tánc közben.

Olyan ez, mintha jönne egy kéményseprő, aki kitisztítja az eldugulásokat. A karrierem során sokszor tapasztaltam, hogy egy-egy fellépésembe mindent bele tudtam adni, ami épp bennem volt: az álmaimat, a félelemimet, a küzdelmeimet, a reményeimet, a szenvedélyeimet.

K-K. K.: Nekem nagyon szorosan kapcsolódik a táncom és a művészetem a hitemmel. Sokszor átéltem, hogy Isten a gyógyítóm, én meg jövök a zárt szívemmel, a magam elől is elrejtett gondolatokkal, fájdalmakkal, és nehéz úgy kiönteni Neki a szívem, hogy magammal sem merek őszinte lenni. Volt, hogy elkezdtem imádkozni, de nem igazán jöttek a szavak, és csak azt éreztem, hogy kezdjek el táncolni. Ahogy mozogni kezdtem, sokkal könnyebben jöttek fel a gondolatok, érzések a lényemből, a szívemből, amit így már ki tudtam rakni Isten elé. Nekem a tánc egy csodálatos eszköz, hogy oldódjon, ami a mélyben van és kapcsolódni tudjak Őhozzá.

Miben más egy nő és egy férfi szerepe a páros táncokban? Hogyan tud hatni egy kapcsolatra, ha egy pár elkezd közösen táncórákra járni?

K-K. K.: Egy időben én sok esküvői táncot tanítottam. Ezek során is azt láttam, hogy el vagyunk valamire hívva egy kapcsolatban férfiként és nőként is: hogy szeressük és tiszteljük egymást, ezt olvassuk a Bibliában is. Ez elsősorban nem szavak útján ér célt. A másik aspektusa ennek, hogy nőként csodálatos, ha valaki vezet, de ehhez az is kell, hogy én úgy legyek jelen, hogy a férfi tudjon is vezetni engem.

Erre vagyok teremtve nőként, szeretem, ha vezetve vagyok és jól érzem magam benne. A férfi pedig úgy van kitalálva, hogy szereti, ha vezethet, ha ebben sikeres.

Ez nem egy erős kontroll vagy rángatás; a vezetés és követés a leglágyabb módon tud megtörténni, úgy, hogy a másiknak már egy rezzenéséből érzed, hogy mire vágyik épp. Ez a férfi-női tánc egy gyönyörű, egymásba fonódó dolog.

P. S.: Találkoztam egy párral, akik azzal kerestek meg, hogy a nő szeretné, ha tudna vezetve lenni, a férfi pedig szeretne vezetni, de eddig pont fordítva működtek, a férj túl gyenge volt, a feleség pedig túl erős. Már van három gyerekük és tizenöt éve házasok, de szerettek volna ilyen módon is foglalkozni a kapcsolatukkal. Annyira szép volt látni, ahogy lassanként sikerült szerepet cserélniük úgy, ahogy eredetileg Isten kitalálta a házasságot!

A teljes adást itt meghallgathatod:

hirdetés