Közelednek a hideg napok, korán kezdődő esték, itt az igazi bekuckózós idő. Ilyenkor bizony randizni is nehezebb, hiszen kinek van kedve a hidegben fagyoskodni? Mégis mit lehet csinálni a filmezésen kívül? Itt egy jó tipp!
Picivel több mint egy éve vagyunk együtt a párommal, azonban szinte a kapcsolatunk elejétől kezdve van egy elfoglaltság, amely gyakran része az együtt töltött időnknek. Ez nem más, mint a főzés. Bizony, a főzést fel lehet fogni randiként is, akárcsak egy kellemes sétát a ligetben, vagy egy jó vacsorát egy nyugodt helyen.
Mi több, a közös főzés rengeteget tanít a másikról.
Ebben az egy évben a legfontosabb kérdéseket és legmélyebb beszélgetéseket szinte mindig a konyhában vitattuk meg. Nemegyszer fordult elő, hogy krumplipucolás közben jött fel egy régóta nyomasztó téma vagy egy vitás kérdés. Azonban, mire az étel a sütőbe került, vagy éppen már elkészült, mindig sikerült feloldani a negatív hangulatot.
Főzés közben jobban megismerem a társamat. Hiszen ahány ház, annyi szokás, annyiféle fűszerezési, elkészítési technika, valahol pedig az a legszebb, hogy ezekből
a hozott, látott példákból ketten alkotunk egy harmadik, egy új és saját verziót.
Ilyenkor nagyon könnyen jönnek elő családi történetek, a ,,mi így szoktuk” és a ,,ti hogy szoktátok?” beszélgetések. Igen, valóban előfordul, hogy szétesik minden, túl sokfelé irányul a figyelmünk és a konyha saját életre kel, ilyenkor mindig meg kell tudni állni, lassítani.
A minap palacsintát terveztünk készíteni. Késő is volt már, fáradtak is voltunk, előtte már megfőztük a vacsorát, ám én nagyon kívántam valami édeset és elég rég ettem palacsintát. Nekiláttunk hát, de a bökkenő az volt, hogy egyikőnk sem készített még palacsintát sosem. Én ugyan láttam, ahogyan apukám összeállítja és kisüti, volt, hogy segítettem is benne, de egyedül még nem készítettem. Nagyjából összeraktuk a tésztát, majd jött a neheze, a kisütés.
Eleinte egyikőnk sem akarta kiadni a serpenyőt a kezéből, majd én két morcos tekintet után hátraléptem.
Az első palacsinta teljesen szétesett, letapadt, aztán elszakadt. Ekkor egy barátunk kézbe vette a dolgokat, megmutatta, hogyan és mennyit tegyünk a serpenyőbe, mikor forgassuk meg. Mi addig megnyugodtunk, s bár túl voltunk az összes létező ,,de én megmondtam, hogy add oda nekem” és ,,miért nem hagytad, hogy én csináljam” mondaton, a második palacsinta elkészülte után megújulva folytattuk együtt a munkát. Az este végére mindkettőnknek sikerült kisütnie legalább egy palacsintát, és a vitát a finom illatok és ízek lezárták.
Fotó:pixabay.com
Van, hogy szétesik a tészta és elölről kell kezdeni, van, hogy másnak a segítsége kell, van, amikor be kell látni, hogy ebben nem én vagyok most az ügyes, és bizony van, amikor át kell adni azt a bizonyos serpenyőt a másiknak, még akkor is, ha benne van a rizikó, hogy elrontja.
A legszebb pedig, hogy lehet többször próbálkozni egy étellel, nem kell mindig a recept alapján dolgozni, hiszen valami jó így is, úgy is kisül belőle.
Valahol, azt gondolom, így van ez a kapcsolatokban is, néha újra kell kezdeni, hosszas beszélgetésekkel összegyúrni a tésztát, van, hogy kell mások segítsége a megoldáshoz.
A kapcsolatokra sincsen jó recept, lehet, hogy új megoldásokat kell keresni, de sosem szabad feladni.
Azt ajánlom, ha van egy szabad estétek, amikor nem rohanásban kell főzni, amikor igazán tudtok egymásra figyelni főzés közben, ha tehetitek, alkossatok valamit együtt, az a legjobb, ha valami olyat készítetek, amit előtte együtt még nem csináltatok. Beszélgessetek a családjaitok szokásairól, bátran hozzátok fel a ,,ki hogy szokta” témát. Ezekben a rohanó mindennapokban talán még az idő is néha arra sarkall minket, hogy lassítsunk le, vegyünk egy mély levegőt, csináljunk valamit együtt, ketten, de akkor már valami olyat, ami finom is.
hirdetés
