Halottak napján nemcsak elhunyt szeretteinkre emlékezünk, hanem saját életünk értelméről is elgondolkodunk. Alpek Gergely fiatal pap írásában arra hív, hogy a halált ne a végként, hanem az isteni találkozás kezdeteként lássuk. A ravatal sötétjében a feltámadás fénye ragyog fel – mert a keresztény ember számára a halál nem lezárás, hanem az örök élet kapuja.
A tegnapi nagy ünneplésből ma egy kicsit visszafogottabban vagyunk jelen a templomban. Tegnap a szentek sokaságára tekintettünk, és ma egy szinttel visszább lépünk: halottakra, elhunytakra emlékezünk. Olyan halottakra, akiket személyesen is ismertünk; szeretteinkre, akik közel álltak és állnak hozzánk, de minden halottra, aki valaha élt.
Ez pedig – a halál – megindít bennünket, hogy újraértelmezzük az életet. Azzal kellene szembenéznünk, hogy vagyunk, és hogy egyszer majd nem leszünk. Jobban, pontosabban fogalmazva: élők vagyunk, és halottak leszünk. De ha halottak leszünk, akkor minek élünk?
Ha a halál a vég, akkor minden értelmetlen, akkor a történelem folyása a semmi felé halad. Ha a halál a vég, akkor az egész Univerzum fölösleges és észszerűtlen.
Halottak napján csak a halál utánból lehet beszélni, a tegnap ünnepelt napból, az üdvösségből. Vagyis abból, hogy életünk Istennél találja meg értelmét. A halál titka így az élet titkává válik, mert a halálban már fölragyog számunkra, hívek számára az örök élet fénye. A fekete ravatalozóba beragyog a mennyország dicsősége. Minden halál okozta fájdalmat eloszlat a Húsvéti feltámadás reménye.
Jézustól azt hallottuk, hogy „Minden, amit nekem ad az Atya hozzám jön” (Jn 6, 37). Az életünk Isten ajándéka, tőle kaptuk. De ebben a mondatban, mintha az Atya a mi életünkkel akarná megajándékozni a Fiút. Az emberi természetünk a részünkről elfogadást kíván. Elfogadni mindazt, amit kapunk, ami életünk része, így a halált is. Mert a halál minden ember személyes életének szerves része, ami minden másodperccel közelebb kerül. Mi pedig, ahogy haladunk életünk útjain előre, egyre közelebb kerülünk Jézushoz. Hozzá megyünk, Felé tartunk. A kétfajta közeledésből lehet, hogy választani szeretnénk.
Sokkal szimpatikusabb a mi közeledésünk Jézushoz, mint a halál közeledése felénk. De halál nélkül soha nem fogjuk az igazi közelséget érzékelni.
A halál után már úgy, ahogy addig nem történik semmi velünk; nem tudunk lelki szempontból sem semmit magunkba tenni. A halálban minden dolog, ami életünk részévé vált, minden cselekedetünk, minden, ami hozzánk tartozott ott van, benne van. Ez az a minden, az életünk, amit az Atya adott, hogy a Fiú által eljussunk Hozzá. És Jézus azt az embert, aki Hozzá megy, közeledik Felé, azt nem utasítja el. Aki Krisztushoz akar eljutni, és úgy is él, hogy eljusson, annak Krisztus engedni is fogja a Hozzá jutást. Ha Felé haladunk, akkor Nála nyitott kapukat fogunk találni, melyen áthaladva végre megérkezünk. Vigaszt adó Jézus be- és elfogadása, mert itt megy végbe az a változás és megújulás, amire várunk, amiről álmodozunk. A halállal kezdődik életünk beteljesülése, valódi célunk elérése. Minden, ami az életünkhöz tartozik, a halálunk pillanatában egy nagy változáson megy keresztül: tisztul, formálódik, alakul.
Ahogyan a prefáció imádkozza: „Mert híveid élete, Urunk megváltozik, de meg nem szűnik” (I. Prefáció a megholtakról). Ez Istennek az akarata, hogy életünk ne szűjön meg, hogy a halállal ne érjen véget, hanem Hozzá térjen, és Nála teljessé, tökéletessé váljon. A halálhoz való hozzáállásunkat az Istenkapcsolatunknak kell meghatároznia. Azt hallottuk az evangéliumban, hogy Jézus az Atya akaratát mutatta be: „az az Atya akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6, 39). Nem vesztegethetjük el az értékes életünket, nem mehet veszendőbe. Ha azonban mégis elvesztegetjük, az valóban a halálba, de csakis odáig vezet.
És akkor valóban érdemes félni, sőt kizárólag akkor kell félni a haláltól. Mert akkor minden megszűnik, minden értéktelenné, elvesztegetetté válik, és kárba vész. Ne akarjuk a szemétdombra dobni a legértékesebb kincsünket; Ne akarjuk az örök halálba, a pokolba taszítani életünket!
Amikor azt mondjuk, hogy félünk a haláltól, igazában véve attól félünk, hogy örökké úgy maradunk. Félünk az elutasítástól, a kitaszítottságtól. Jézusban hinni megszüntet minden félelmet, mert Ő a halál állapotában is az ember mellett marad és segíti, mert fel akarja támasztani, mert a halálban is életet akar neki adni. Isten nem hagyja el a benne hívő embert egy pillanatra sem, még a halálban sem.
Istennek az a célja az emberrel, hogy örökké éljen.
Halottak napján, amikor rátekintünk a sírokra, imádkozunk elhunytjainkért, akkor ezt a távlati célt tekintsük az Ő életük és a mi életünk végső céljának is. Örökké élni pedig csak a halált követően lehet. Ezért a keresztény ember halálfélelme átalakul egyfajta békés megnyugvássá. Nem beletörődéssé, hanem elfogadássá. Ahogy Krisztus elfogadja a mi közeledésünket Hozzá, nekünk is elfogadónak kell lennünk a halál közeledéséhez. Szükségünk van a halálra, találkoznunk kell vele, mert épp a halál, ami az emberből a legmélyebb érzelmeket hozza ki.
A gyászoló személy próbálja kifejezni ezen érzelmeket, a gyászoló személy szeretné kifejezni szeretetét, de nem tudja. Vagy éppen ezzel, a gyászával mutatja meg, hogy az illetőt még a halálban is szereti. És ha a halandó ember tudja a halálban szeretni elhunyt hozzátartozóját, akkor fogadjuk el, hogy a halhatatlan Isten is szeretettel van afelé, aki szerette Őt a földi életben. A gyászoló nem tudja, de nem is akarja elfelejteni a Hozzátartozót. Ugyanígy Jézus sem akarja elfelejteni, aki Hozzá tartozik. És aki Hozzá tartozik itt a földön, az a túlvilágon is Hozzá fog tartozni.
Ez egy olyan kapcsolat, ami a fogantatásunk, teremtésünk pillanatában jön létre, és meg nem szűnő, el nem múló, örökké tartó. A halál ezt a kapcsolatot nem szűnteti meg. A halál nem állhat útjába Isten és ember közösségének. A halált tehát ezen a kapcsolaton belül kell néznünk, és hinni abban, hogy a halál napja után elérkezik a feltámadás napja is.
Vannak, akik készülnek a halálra – tudatosan. Mindent elrendeznek, mindenkitől elbúcsúznak. De mi lenne, ha nem a halálra, hanem inkább a feltámadásra készülnének? Mert mi nem a halált várjuk, hanem a feltámadást. Mi nem a halálban, hanem az örök életben hiszünk. Abban az életben, ami felé haladunk, amit halálunk után reményeink szerint elérünk.
És bízunk abban, hogy amikor eljön az utolsó, a végső nap, akkor rájövünk, hogy halálunk nem volt más, mint az igazi élet nagy-nagy nyitánya.
Alpek Gergely atya
hirdetés
