Könnyű átvenni a körülöttünk élők rossz szokásait, akár azt is, hogy panaszkodjunk és pesszimistán lássuk a világot. Istentől azonban hatalmas fegyvert kaptunk: a hálát és a perspektívaváltást, hogy a folyton önmagunk körül való forgás helyett Őrá nézzünk!
Mostanában többször azon kaptam magam, hogy panaszkodom – pont úgy, mintha nem lenne Istenem, aki gondot visel rám. Legyenek ezek apróságok vagy fajsúlyosabb problémák, a panasz soha nem visz előre. Jó érzés persze kicsit ventilálni egy-egy barátnőmnek vagy egy nehéz nap végén elmesélni a férjemnek, mi bosszantott fel, vagy merített ki. Itt nem arról van szó, hogy mindent magunkban kéne tartani. De ha már átszövi a gondolkodásomat a panaszkodás, és egyre több területen az akadályokat, hibákat látom meg, azzal saját magam elé állítok falakat.
Lehet, hogy a te szádat is többször elhagyta már egy-egy nehezebb helyzetben: „Istenem, miért pont én? Miért velem történik ez?!”. Egy kihívást intézek most önmagam felé és feléd: ha legközelebb ezt mondanád vagy gondolnád, inkább kezdj el hálát adni! Először tudom, hogy természetellenesnek fog tűnni, sőt abszurdnak. De már megtapasztaltam:
amint Isten áldásaira, vagy – még jobb – magára Istenre fordítom a figyelmem, az önsajnálat visszavonulót fúj.
Nem megy persze mindig gyorsan és könnyen. Egyáltalán nem. De ha rendszeresen gyakorlod, hidd el, hogy meg fog erősödni ez a fajta reményteljes, hálás gondolkodásmód benned is – mint egy izom, amelyet újra és újra erősítesz.
Vegyünk egy egyszerű példát. Reggel az orrom előtt megy el a villamos, aztán belém köt valaki az utcán, nem tudok koncentrálni a munkámra, az egyik barátommal összeveszem és még egy családtagom is lebetegszik. Rossz napom van? Igen. Lenne okom panaszkodni? Naná. A kezemben van a döntés, hogy hogyan reagálok? Abszolút. Lehetek persze a történtek miatt csalódott, dühös és frusztrált, és mindezeket az érzéseket átadhatom Istennek. Aztán tudatosan dönthetek úgy, hogy azt mondom: „Köszönöm, Jézus, hogy ma is felkelhettem, hogy dobog a szívem. Köszönöm, hogy Te hűséges vagy, és sosem hagysz magamra! Hálás vagyok, hogy jó vagy és nagyon szeretsz, ma és örökké!” Ennyi. Nem kell varázsütésszerű jó érzésekre számítani, de igenis
van jelentősége, hogyan reagálok az engem ért eseményekre, milyen mondatokat fogalmazok meg és mit táplálok magamban: a panaszt vagy a hálát.
Végső soron ez fog kihatni a szívemre is, ahonnan minden élet kiindul.
hirdetés
