„Egyszerre kell beszéljek az igazságról, ami utat mutat, és a szeretetről, ami megtart” – mondja Székely Tamás református lelkész, aki a Baár-Madas gimnáziumban és a Martonvásári Református Gyülekezetben szolgál. Beszélgettünk vele a mai kor emberének elmagányosodásáról, a közösségek elképesztő erejéről, az istenkép alakulásáról és arról is, hogy mitől kezd el valaki Isten felé nyitni. Tamás nemcsak végtelen alázattal végzi a lelkészi szolgálatát, hanem sok szeretettel és egy nagy adag humorral is.
Mikor és hogyan dőlt el benned, hogy református lelkész leszel?
Először 10 éves korom körül gondolkodtam ezen, amikor konfirmáltam, mivel az nekem nagy élmény volt. Emellett a megtérésem volt egy nagyon megrendítő élmény. Azt láttam, hogy a lelkészek hivatásos életmentők, akik az örök kárhozatból kirántják, mint egy fuldoklót, azt, akin észreveszik, hogy bajban van.
Én egészen addig egyébként orvos akartam lenni, sosem űrhajós vagy autóversenyző. 6-7 éves voltam, amikor megjelent a Vészhelyzet című sorozat, amit mindig néztem, sőt egy idő után jegyzeteltem is, nagyon rá voltam pörögve. Anyukám szívbeteg volt, így adta magát, hogy kardiológus akartam lenni, szokták is mondani, hogy az orvos mögött keresd azt, hogy melyik szerettét akarja megmenteni. Úgy gondoltam, hogy nagyon jó dolog lehet orvosnak lenni, pláne emberséges orvosnak, aki odafigyel a hozzátartozóra is, meg kedves a beteggel.
Aztán rájöttem, hogy a lelkészség meg még talán ennél is izgalmasabb, mert tényleg az örök életre lehet megmenteni embereket.
Az igazi szenvedés a léleknek a szenvedése, kiúttalansága, zuhanása. Ha egy ponton rájössz, hogy fogalmad sincs, miért vagy ezen a világon, honnan jössz és hova tartasz, akkor azért könnyű megzuhanni. Viszont ha ezekre a kérdésekre tudsz választ találni, az nagyon nagy dolog. Nekem onnan indult az útkeresésem, amikor még ötévesen föltettem magamnak a kérdést, hogy én jó gyerek vagyok-e. Azon gondolkoztam, hogy ki a jó ember. Azt gondoltam, hogy az, aki megtartja a törvényeket, biztos jó ember, mert esténként láttam a híradóban, hogy a bűnözőket bilincsben elviszik. Ugyanakkor – mondtam magamnak – ha mondjuk az apukám igazságtalanul leszid és én szomorú vagyok, akkor ő törvényt nem sért, de mégsem jó ember. Akkor rájöttem arra, hogy ha nem tudom, hogy mitől lehetek jó ember, akkor én lehet, hogy rossz ember vagyok, és ez rémisztő volt.
Mindezt ötévesen?
Igen. Aztán megismertem az Istent, először hallottam a bűn fogalmát, és megtudtam, hogy van a tízparancsolat, amin én lemérhetem magam. És ha lemérem magam, akkor kiderül, hogy nem vagyok jó ember, de Isten mégis szeret, akármilyen is vagyok, szeret, meg akar menteni, és ezért odaadta Jézust – nekem akkor ez egy teljes döbbenet volt, hogy te jó ég, hát ezt kell átadni az embereknek!
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Vicces, én egy konfirmációs órán tértem meg. Szerintem ez elég ritka. A lelkészünk elmagyarázta, hogy az embereknek három típusa van. Van az első típus, aki teljesen hitetlen, és számára az Isten nem létezik. A saját feje után megy, hozza a döntéseit, él, ahogy tud. Van a következő kategória, hogy Isten jelen van az életemben, de én hozom a döntéseket, az akarata engem nem érdekel, tehát nincs ott az engedelmesség. És a harmadik kategória, amikor azt kérdezem, amit Pál apostol is, hogy mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?
Nekem az számít, hogy mi az Isten akarata, Ő uralja az életemet.
Na, ez az újjászületés. Akkor én azt mondtam, hogy ha ez ennyire egyszerű, akkor ez nekem is kell! Anyukám akkor épp egy hete meg volt térve, és nagyon kíváncsi voltam, hogy én vajon mikor fogok, mert rajta azt láttam, hogy nagyon jót tett neki.
Ő hol tért meg egyébként?
Ő egy gyülekezetben, egy Sipos Ete Álmos-evangelizáción. Egyszer csak azt láttam, hogy az anyám, aki korábban egy nagyon szorongó, rosszullétekkel küzdő nő volt, hirtelen mosolygós lett, kisimult az arca, csillogott a szeme. Hát, mondom, ezt nem hiszem el. Nekem ez mikor adatik meg? Ezután jött ez a konfirmációs óra, és a megtérésem.
Aztán felvettek a Baár-Madas Gimnáziumba, ami egy lehetőség volt arra, hogy eljussak a teológiára, de ha mégis orvos akarnék lenni, onnan azért oda is be lehet jutni. A tanáraim nagyon megosztottak voltak. Az egyik részük annak drukkolt, hogy lelkész legyek, mert milyen jó szövegem van, meg szeretem az embereket, ilyen lelkészekre van szükség. A másik részük meg elküldött biológiaversenyekre meg kémiafakultációra, és azt mondták, hogy hívő orvosra is nagy szükség van, és hogy ez a tehetség, ami bennem van, kötelez.
Nem tudtam, hogy mi legyen, és ezt az egészet Istenre bíztam. Az iskolalelkészünk azt mondta, hogy akkor menjél lelkésznek, ha erre van elhívó igéd. Nekem nem volt elhívó igém, és mivel mind a kettőre fölvettek, én először három évet lehúztam a debreceni orvoskaron. Ott viszont bennem valami eltört; a rendszerrel, önmagammal, a tanulással, mindennel kapcsolatban. Elkezdtek úgy megbuktatni vizsgákon, hogy tudtam az anyagot, és azt láttam, hogy egyszerűen toxikus az a közeg. Kiégtem, elfáradtam, már nem tudtam teljesíteni, nem tudtam aludni sem normálisan. Volt egy karácsonyom, amelyre nagyon emlékszem. Anyukám kiment megmelegíteni a halászlevet a vacsorához, én pedig addig gyorsan átismételtem fejben az aortaágakat a vizsgámra, és azt éreztem, hogy nekem nem lesz karácsonyom a következő 20 évben, mert valószínűleg ügyelni fogok. Megkérdeztem magamtól: biztos, hogy ezt az utat akarom én járni? Közben néztem a lelkészeimet vasárnaponként, ahogy mosolyogva mentek ki az istentisztelet végén, lobogott a palástjuk, és azt láttam, hogy ezek az emberek boldogok.
Ha behunytam a szemem, magamat is egyre többször nem fehér köpenyben, hanem fekete palástban láttam.
Akkor én azt mondtam, hogy én ezt nem akarom egy érzelemre vagy egy törésre alapozni, Uram, hívj el! És megkaptam az elhívó igémet egy nappal a felvételi előtt: „ti magatok mint engedelmes gyermekek, ne szabjátok magatokat azokhoz a lelkesedéseitekhez, amelyek tudatlanság idején voltak bennetek, hanem álljatok be abba az elhívásba, amire hívlak benneteket, mert én szent vagyok, így szól az Úr”. (1Péter 1,13) Ez egy istentiszteleten hangzott el, és nekem kihagyott a szívem, olyan volt, mintha egy villám belém csapott volna.
Édesanyádat már többször említetted; az édesapádról kevesebbet mesélsz. Ő mivel foglalkozott, mit kell tudni róla?
Apám mérnökinformatikus volt, ma így mondanánk, mivel rendszereket, hálózatokat meg adatbázisokat programozott. Később jogot is tanult, épp egy vizsgára igyekezett, amikor autóbaleset érte őt és elhunyt. Bennem is megvan egyébként a jogászi véna is, így ha apám életben marad, és mondjuk dominánsabban beleszól az életembe, akkor lehet, hogy most jogász lennék.
Hány éves voltál, amikor meghalt?
Nyolc. Ő nálam könyörtelenebb embertípus volt, de mondjuk azt a fajta felszabadult kommunikációt, hogy szeretek emberek előtt, akár papír nélkül beszélni, tőle hozom.
Érdekes, mert sokakat meg kiver a víz attól, ha nyilvánosan kell beszélni, sokak előtt.
Igen, azt szoktam mondani, hogy nekem nem lámpalázam van, hanem lámpavonzásom. Minél több szempár van velem szemben, annál felszabadultabb vagyok. Amikor öt embernek kellett prédikálni, sokkal nehezebb volt, mint amikor ötszázan ültek velem szemben.
Akkor ez rád inspirálóan hat.
Nagyon! Ez is egyébként azt erősítette bennem, hogy valószínűleg engem erre teremtett az Isten, hogy embereknek beszéljek Róla, mert engem nem feszélyez a helyzet. Érzem, hogy nekem oda kell tennem magam, mert emberek lelke a tét. Ha unalmas vagyok, középszerű, akkor mi lesz azokkal, akiket meg kéne szólítani? Amikor odajön valaki és rászán egy órát arra, hogy az Istennel legyen, ebben én segítek azzal, hogy igehirdetést mondok meg liturgiát vezetek, és ha ő leverten vagy érdektelenül megy haza, akkor én elvettem egy órát az életéből, és nem tettem meg mindent azért, hogy az Isten megjelenjen és megszólaljon. Ez nagyon nagy felelősségérzetet ró rám.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Én sokszor, amikor egy-egy istentiszteletről szomorúan mentem haza, azt éreztem, hogy a lelkészben nem volt szeretet felénk. Hidegen, racionálisan elmondott valamit, ami igaz volt, korrekt volt, mégis olyan volt, mintha össze-vissza vertek volna. A szavak érintenek, és a szavakkal lehet simogatni is, meg ütni is. Azt gondolom, egy olyan világban élünk, ami össze-vissza veri az embert, és kellenek azok a szituációk, ahol simogatásokat kapunk.
Egy keresztény embernek valahol ez a kötelessége, hogy ember legyen, hogy emberséget vigyen.
Akár egy boltban dolgozik eladóként, akár egy egyetemen tanít, mindegy. Ezt az odafigyelést, kedvességet nem feltétlenül kapod vissza, mert van, aki például nem ismeri a simogatást, és ha megsimogatod, akkor is megüt, mert ilyen kapcsolódásban szocializálódott. De ettől még nem kell feladni, mert Jézus sem adta fel. Pedig Őt is hányszor megdobálták, és végül meglincselték. Azt mondta, hogy akkor is elhozom azt a szeretetet, amit nem ismernek.
Még egy kicsit kanyarodjunk vissza a megtérésedre; említetted, hogy ez hol történt, de pontosan mi történt benned? Hogyan változott az istenképed?
Amikor Istent megismertem 4-5 évesen, óvodás gyerekként, pasaréti gyerekistentiszteleteken, akkor Ő számomra egy nagyhatalmú és félelmetes lény volt, aki mindenre képes, akár el is pusztíthat. Ugye az Ószövetségben vannak ilyen sztorik, hogy nem megfelelően viszonyultak Hozzá, és akkor meghaltak emberek, és úgy voltam vele, hogy te jó ég, akkor én is meghalhatok.
Emlékszem, hogy építettem gyerekként legóból egy jó magas tornyot, és a tetejére állítottam egy emberkét. Megkérdezte apukám, hogy ez micsoda? Mondtam, hogy ez az Isten a világ tetején. Erre rám üvöltött, hogy „az Isten nem játék, bontsd le, de azonnal!”. Elgondolkodtam, hogy tényleg lehet, hogy rosszat tettem, feküdtem az ágyban, és attól fértem, hogy az Isten lesújt rám és meghalok.
Először ez volt a tapasztalatom. A fasori gyülekezetben, 10 éves koromban már egy szerető Isten képét ismertem meg, aki jót akar nekünk, aki örömteli élettel akar bennünket megajándékozni, és aki kész megmondani, hogy mit kezdjünk önmagunkkal és az életünkkel. Az a kérdés, hogy mi ezt megcsináljuk-e.
Amikor megtértem, azt tapasztaltam meg, hogy személyes Istenünk van. Nem egy olyan Isten, aki beszél az emberiséghez, meg szereti a világot, ahogy szoktuk idézni a János 3,16-ot, hanem hogy Ő engem Székely Tamásként számontart.
Ő tudja, hogy én ki vagyok, mit szeretnék, mivel küzdök, mit rontok el, és így, ahogy vagyok, kellek Neki. Erre rájönni nagyon megrendítő és boldog érzés volt.
Volt egy harmadik lépcső, már teológus koromban, 25 éves korom környékén; akkor végiggondoltam, hogy az az Isten, akiben hiszek, kicsoda? Mert egyik órán ilyennek mondták, másik órán olyannak. Sokan féltettek, hogy a teológiára járók elveszítik a hitüket, de én nem a hitemet veszítettem el, hanem a tanult istenképemet. Jött egy olyan kihívás, hogy megkeresem-e a valódi Istent, hogy Ő kicsoda, és akkor én nagyon sokat imádkoztam, nagyon sokat olvastam az igét, kijegyzeteltem, és elkezdtek sarokpontok kiemelkedni. A tékozló fiúnak a szerető atyja, a Galata levélnek az Istene, aki nem szabálykövetést, teljesítményeket vár el tőlünk elsőre, hanem egyszerűen szeret és kész. Lett egy olyan megragadható, valódi és az igéből megismert Istenem, akinél tudtam, hogy Ő velem mit akar kezdeni, hogy Ő engem az igazság és a szeretet képviselésére hív el. Hogy egyszerre beszéljek az igazságról, ami utat mutat, és a szeretetről, ami megtart.
Tulajdonképpen mi lelkekben vájkálunk minden egyes istentiszteleten, és ezért nekem lelkészként meg kell teremteni ezt a szeretetteljes és biztonságos légkört, amiben ez nem traumatizáló, hanem gyógyító és felemelő.
Meg így talán nem okoz szégyent az emberekben, amikor hallják az igét.
Pontosan, mert a szégyen abszolút védekezésre meg bezárásra késztet. A szeretet az, ami kinyitja a lelket.
Évek óta vagy a Baár–Madas Református Gimnázium és Általános Iskola iskolalelkésze. Hogy kerültél oda?
Az iskolalelkészségre, azt hiszem, azért hívtak el, mert úgy gondolták, hogy én értek a fiatalokhoz, meg én is a Baár-Madasba jártam. Ez egy érdekes intézmény, van, aki nagyon boldogan, van, aki meg nagyon boldogtalanul kerül ki.
És te melyik voltál?
Én boldog voltam. Nekem ez egy kitüntetés és egy öröm volt. Azt éreztem, hogy én ott nagyon sokat kaptam, és szeretném meghálálni. Amikor elkezdtem az iskolalelkészi szolgálatot, kaptam egy viszonylag vékony munkaköri leírást, hogy foglalkozni kell a kollégistákkal, mert nekik van bibliakörük, meg legyen tanári imaóra, és ha kell, akkor lelkigondozzak. Több hétig ültem a szobámban, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne itt lelki életet csinálni. Nyilván prédikáltam, volt, akit megfogott, volt, aki nevetett, volt, aki tovább aludt. Az azért feltűnt nekik, hogy egy nyüzsgő ember vagyok.
Kitaláltam, hogy minden évnek legyen egy központi fogalma. Legutóbb egy közösségi évet csináltunk, mert
azt látom, hogy ma abszolút a közösségek válságát éljük.
Egyszerűen közösségekhez kapcsolódni egyre nehezebb. Gondoljunk bele, két-három generációval ezelőtt az emberek összejártak, voltak kártyapartnerei a nagyszüleinknek, meg eljártak táncklubba, táncházba. Amikor megjelent a tévé, akkor átjöttek a szomszédok, és voltak tévénézőkörök, természetes volt, hogy kinyitom az otthonomat másoknak. Azóta az otthonok összezsugorodtak, bezárultak, és valahogy egyre nehezebben esik, hogy kimenjünk, kapcsolódjunk. Ez tovább radikalizálódott, mindenki a szobájában szórakozik a telefonjával. A közös étkezések sincsenek meg sokszor egy családnál, legfeljebb reggel egy-egy veszekedés, ki nem hozta el, miért nem fizetted be. És bár a technológiával és a társadalmi változásokkal nem tudjuk felvenni a harcot, tudunk alternatívát adni. Ez az alternatíva a minőségi kapcsolódás.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ezt hogy lehet megvalósítani a gyakorlatban?
Ezt egy lánytól tanultam meg, még a pályám kezdetén, aki elmondta, hogy a baptistákhoz jobban szeret ifire járni, mint hozzánk. Megkérdeztem, hogy miért. Azt mondta, azért, mert amikor belépek, akkor rám mosolyognak, rám mosolyog a vezető, és azt mondja, örülök, hogy jöttél, és megkérdezi, hogy sikerült a töridogám, és kijött-e a nagymamám a kórházból. Pedig három hete voltam ifin utoljára, de emlékszik rám. Miután ezt meghallgattam, fix eleme lett az összes ifjúsági órának, amit én koreografálok, a hogy vagy? kör. Ami néha asszociációs kör, de letapogatom, hogy éppen hogy vannak, meg egymást is letapogatják, hogy ki hogy van, kivel mi történik, kit mi kavar fel, vagy kinek milyen öröme van. Mert az, hogy ők lelkileg hogy vannak éppen hangszerelve, meghatározza, hogy én hogyan hangszerelem a mondanivalómat. Ha van egy levert társaság, és én jövök beszélni az örömteli keresztény életről, akkor viszonylag nehéz dolgom lesz. Először meg kell őket vigasztalnom, meg kell gyógyítanom. Ezek fognak kapaszkodót nyújtani ahhoz, hogy egyébként érdekelje őket Isten is.
Ma azért sok fiatal nagyon más úton jár, nem tévednek be ifire vagy istentiszteletre. Őket is el lehet érni valahogyan?
Van egy távolságtartás az egyházzal szemben, ami szerintem megint csak a közösségek válságára vezethető vissza, de nekünk ezt gyógyítanunk kell, mert az ember közösségi lény. Közösség nélkül az ember megbetegszik fizikailag és mentálisan is. Depresszió, szorongás jellemez sokakat ma, mert egyszerűen nem kapsz érintéseket, visszacsatolásokat, leromlik az immunrendszered, megjelennek krónikus fájdalmak, összehúzod a nyakadat és úgy nyomkodod a telefonodat… konkrétan le lehet épülni attól, hogy nincs közösséged.
Az egyháznak ebben hallatlanul nagy lehetősége van, hogy olyan gyógyító, megtartó közeg legyen, ahol fizikailag és mentálisan is javul az állapotunk.
Az, hogy Jézus csodát tesz életekkel és meggyógyít betegeket, ma is történik.
Az emberek egyik nagy fájdalma – mióta kiűzettünk a paradicsomból –, hogy nincs otthonunk. Keressük az otthont, ahol biztonság, ahol szeretet, ahol harmónia van, ami a bűnben létező világban elég nehezen megtalálható. Nem ezt kéne adnunk az embereknek? Nem lenne vonzó egy ilyen egyház, ahol ezt keressük és kínáljuk, hogy együtt megérkezhetünk pillanatokra a Paradicsomba? „Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember azt előre kiszámíthatná. Azt sem mondhatják: íme, itt, vagy íme, ott van! Mert az Isten országa közöttetek van!” (Luk 17,20-21)
Nemrég a Martonvásári Református Gyülekezet lelkésze lettél. Hogy kötöttél ki éppen ott?
Már jó ideje szeretnék parókus lelkész lenni. Szeretem, hogy változatos, izgalmas, mindenféle generációkhoz kötődsz, idősekhez, fiatalokhoz egyaránt. Többféle életszituációban jelensz meg egy keresztelővel, egy esküvővel vagy akár egy temetéssel. Ott vagy a nagy pillanatokban az emberek mellett, ott vagy a párok mellett, ott vagy a felvételiző fiatalok mellett, ott vagy az ötvenesek mellett, akik éppen akár egy lelki törésben vannak. Én nagyon vágytam erre a tartós, hosszú távú kapcsolódásra emberekkel, generációkkal.
Nekem most Martonvásáron az a dolgom, hogy talpra állítsam egy kis lerobbanás után ezt a közösséget. Úgy kerültem oda, hogy már beszéltem erről lelkész barátaimnak, hogy én mozdulnék a gyülekezeti lelkészség irányába, keresem a helyemet, és egyszer csak jött egy telefon Martonvásárról, és elkezdődött egy ismerkedés. Megnéztük, hogy működik-e az a prédikáció, amit mondok, szeretik-e, és azt éreztük, hogy szeretik.
Látták rajtam, hogy én nemcsak beszélni szeretnék a változásról, hanem tetteket véghezvinni.
Azt mondtam, csináljunk egy jó hangulatú, szerethető és igazságot hirdető egyházat. Így el is kezdődött a szolgálatom itt.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Befogadtak? Jól érzed ott magad?
Igen. Most vagyunk ott nagyjából egy éve a feleségemmel, akit szintén nagy szeretettel fogadtak, ez is nagyon fontos volt nekem, hogy ő otthon tudja magát érezni. Népszámlálásokból kiindulva Martonvásáron 500-an vallották magukat reformátusnak, és én azt gondolom, hogy ez alatt az egy év alatt a nagy részükkel találkoztunk is. Van 80-100 ember, aki legalább egyszer-kétszer megfordult istentiszteleten, és van nagyjából 60-70 ember, aki rendszeresen jár. Ez a szám időnként növekedik. Van, amikor egy-két új arc megjelenik, és van, hogy el is köteleződnek. Tehát van valami szerethető és lelkesítő abban, amit csinálunk.
És mi van azokkal, akik egyik felekezethez sem kötődnek, holott kereszténynek vallják magukat?
Többezres nagyságrendben vannak itt, akik sehova nem járnak, tehát van egy missziói terep. Azt gondolom, hogy azt a fajta optimista naivitást, hogy én felmegyek a szószékre, elmondom a remek prédikációmat, és a következő tíz évben meg fog telni a templom, el kell engedni. Utána kell menni az embereknek. Hívni kell őket, ahogy Jézus is hív minket.
hirdetés
