Az emberi lélek mélyén a fénykeresés állandó: a modern zajban, a kétségek között is ott ragyog a hit, amely átvezet a sötétségen, és megmutatja az utat a reménységhez, s szeretethez és valódi identitásunkhoz. Ez a hit nem menedék a gyengéknek, hanem az erő forrása, amely nélkül elvesznénk a világ zűrzavarában.
Az emberi szív mélyén ott él a vágy a fény után. Mint a vándor, aki a ködbe vesző ösvényen jár, keresi a jelet, amely eligazítja és a csillagot, amely megmutatja az irányt. A fiatalság évei különösen is tele vannak kereséssel. Hányszor hallom: – Ki vagyok? Merre tartok? Mi az életem értelme? Minden korszaknak megvannak a maga bizonytalanságai, de a modern ember szíve talán soha nem volt ennyire széttöredezett és zajos, mint manapság. A gyors változások, a közösségi terek kényszerítő ereje, a teljesítmény hajszája mind-mind repedéseket nyitnak a lélekben. És mégis, éppen ezek a repedések engedik be a fényt. A hit nem dísz, nem pótlék, nem a gyengék menedéke, hanem a legmélyebb emberi szükség. A bizonyosság, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. A hit azt jelenti, hogy a sötétben is tudjuk, van Valaki, aki lát, aki kísér, aki szeret.
A hit az a belső erő, amely átvezet a homályon, és amely nélkül minden tudás, minden siker üres maradna.
Képzeljük el az estét, amikor a településünk utcái elcsendesednek, és a lámpák fénye remegve villan a szél sodrásában. A kövek között finom repedéseken át virágok törnek elő, apró csodák, amelyek a törékenységből születnek. Az élet is hasonló, nem hibátlan, nem egyenletesen sima, sokkal inkább tele van törésekkel, sebekkel, elbizonytalanodásokkal, s mégis éppen ezekben a réseken keresztül tör be a fény. A fiatal lélek különösen érzékeny ezekre a repedésekre. Meg van telve kérdésekkel, kétségekkel, félelemmel, ugyanakkor szomjazza a világosságot, a választ, a reménységet. És éppen ebben a szomjúságban, ebben a keresésben, a gyengeségben és a sebezhetőségben szólít meg bennünket a Gazda.
Ő nem a tökéletesekhez jön, hanem azokhoz, akiknek szívében ott a vágy, hogy megtalálják az értelmet, a békességet, a szeretetet, amely túlmutat mindenen.
Ez az írás nem rideg dogmatikaként fogalmazódott meg bennem, nem tanítói szigorral akar szólni, sokkal inkább egy gyertyalángként, amely megremeg ugyan a huzatban, de fénye sosem alszik ki. Olyan fény ez, amely mellett megállhatunk, leülhetünk, s megérezhetjük, sosem vagyunk egészen egyedül. Van Valaki, aki mindent átölel, a sebzettséget, a félelmet, az álmokat. Az Ő szeretete ma is kopogtat minden fiatal szíve ajtaján. Szülőként talán észre sem vesszük, talán túl halknak tűnik a hangja a mindennapok zaja között. Egyben – hiszem, mindannyian –, biztosak lehetünk, jelen van, keres, és sosem fárad bele abba, hogy gyermekeink után nyúljon.
Minden ember életében eljön az a körülölelő csendes idő, amikor a felmerült kérdések megsokasodnak. Kik vagyunk valójában? Merre tartunk? Van-e értelme annak, amit teszünk? Fiataljaink különösen erőteljesen hordozzák ezeket a kérdéseket. Egyszerre vágynak boldogságra, megelégedésre, és közben félnek attól, hogy eltévednek egy olyan világban, amely zajos, hideg és könyörtelen. Az evangélium azonban éppen ide érkezik, és örök szava újra és újra megszólal: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6b). Ez nem puszta frázis, nem vallásos díszlet, hanem valóságos hívás. Meghívás arra, hogy ne kelljen egyedül keresnie senkinek a kapaszkodót, mert van Valaki, aki meghallgatja, aki hordozza terheinket és aki akkor is szeret mindnyájunkat, amikor mi saját magunkat sem tudjuk már szeretni.
Ma a világ egyik legnagyobb terhe a zaj. Nem csupán a forgalomé, nem csupán a külvilág hangjaié, hanem a belső, lelki zajé, amelyet az állandó értesítések, a közösségi médiában való összehasonlítgatás és a folyamatos megfelelési kényszer kelt. Ez a zaj lassan betemeti a csendet, azt a csendet, amelyben egyedül meghallhatnánk az isteni szót. (Illés próféta is megtapasztalta, hogy az Úr nem a földrengető erőben jelent meg, hanem egy halk és szelíd hangban. Ez a halk szó hív bennünket ma is.) És ez a hívás talán a legnagyobb bátorságot kéri tőlünk, mégpedig azt, hogy
némítsuk el egy időre a telefonunkat, kapcsoljuk ki a képernyőt, tegyük félre a folyamatos pörgést és engedjük, hogy a halk, szelíd hang belülről szóljon: „Ne félj, mert én veled vagyok” (1Móz 26,14b).
Ez a csend nem üresség. Ez a csend a találkozás tere.
Fiataljaink szívének másik legégetőbb kérdése talán az identitástudat hiánya. Kik is ők valójában? Mennyit érnek? Milyen jövő vár rájuk? A világ, az iskola, a munkahely, a család és a barátok mind próbálnak választ adni, meghatározni, besorolni, címkézni. Ám a Biblia egészen más választ kínál: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka” (Ef 2,8). Az igazi identitás nem teljesítményekben rejlik, nem abban, amit mások mondanak róluk, hanem abban, amit a Teremtó Isten mond: gyermekem vagy! Ez felszabadító. Nem kell mindig bizonyítani, nem kell tökéletesnek lenni, nem kell megfelelni a világ görbe tükreinek. A Teremtő szemében már most szép és reménységet adó mindenki, hisz ez az Ő teremtő munkája.
Fotó: Dreamstime.com
Fiataljaink mégis tele vannak sebekkel. A fiatalság útja tele van csalódásokkal, elutasítással, elbukott reményekkel. Van, aki a szakítás terhét cipeli, más családi viszályok súlyát, megint más a magány szúró hidegét. Lehet, hogy arcukon mosoly ül, de belül sajog a szív. A Zsoltárok könyve így bátorít: „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” (Zsolt 34,19) Nem díszes vigasz ez, hanem ígéret.
A kereszt nem más, mint Isten válasza a mi törékenységünkre. Krisztus magára vette a fájdalmat, hogy soha ne mondhassuk azt, hogy Isten nem érti a szenvedéseinket.
Ő ismeri a könnyek ízét, a magány súlyát, a gyász sötétjét. És éppen ezért tud velünk lenni a legmélyebb fájdalomban is.
Sokan azt gondolják, hibásak, terheltek és gyengék ahhoz, hogy Istenhez forduljanak. Éppen ezeket a szíveket keresi az Úr. Jézus maga mondja: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt 9,12b) Nem a hibátlanokat hívja, hanem azokat, akik sebzetten is vágynak a gyógyulásra. Nem a tökéleteseket keresi, hanem azokat, akik szomjazzák a szeretetet.
A jövő felől is számtalan félelem nehezedik fiataljainkra. Mi lesz velük? Találnak e munkát, társat, boldogságot? Meg tudnak-e állni a világ forgatagában? A Biblia történetei tele vannak olyan emberekkel, akik ugyanígy féltek. József testvérei árulása után egy kút mélyéről indult rabszolgaságba, és mégis Isten terve valósult meg rajta. Jeremiás próféta szava ma is él: „Jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” (Jer 29,11) Nem kell mindent tudnunk, nem kell mindent ellenőrzésünk alatt tartanunk. Elég, ha hittel tesszük meg a következő lépést.
Isten kezében a jövő biztonságban van.
A modern világ egyik legkülönösebb ellentmondása a magány. Soha nem volt még ennyi kapcsolódási lehetőség, és mégis soha ennyien nem érezték magukat elszigeteltnek. Számtalan ismerős az online térben, és mégis üres a szív. Jézus azonban közösségbe hívott, tanítványokat gyűjtött maga köré, barátokat keresett. Az egyház sem a tökéletesek gyülekezete, hanem sebzett emberek közössége, +akik együtt kapaszkodnak Istenbe. „Viseljétek el egymást szeretettel” – int Pál apostol (Ef 4,2b). A közösség akkor válik otthonná, ha bele merjük tenni önmagunkat, sebezhetőségünkkel együtt, mert a közös imában, a közös énekben és a hallgatásban új erő születik.
A világ torz tükröt mutat a szeretetről, amely felszínes, önző és feltételekhez kötött. A Biblia azonban másról beszél: „A szeretet soha el nem múlik.” (1Kor 13,8a) Ez nem pusztán érzelem, hanem döntés. A másik előbbre helyezése, a megbocsátás, a kitartás. Ez a szeretet erő, nem gyengeség. És ott munkál bennünk is, mert Isten Lelke él bennünk. A hit sem arról szól, hogy minden kérdésre azonnal választ kapjunk. A hit út, ahol néha köd és homály borítja a kilátást. De ott van az ígéret: „Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és így szólnátok ehhez a vadfügefához: Szakadj ki gyökerestől, és gyökerezz meg a tengerben – az engedelmeskedne nektek.” (Lk 17,6b) Nem a nagyság számít, hanem az élő bizalom. Elég, ha ma csak annyit mondunk: Uram, nem értem, de Benned bízom!
Az Úr legyen világosságunk a sötétben, békességünk a zűrzavarban, reménységünk a kétségben. Őrizze meg hitünket, és adja szívünk bizonyosságát, hogy szeretve vagyunk. Amikor a nap lebukik a horizonton, s az ég lilából mélykékre vált, a sötétség nem vég, hanem meghívás a csillagok megszületésének látványára. Így van ez az életben is.
Nem a hibák, nem a félelmek, nem a terhek határoznak meg bennünket, hanem Az, Aki a legsötétebb éjszakában is fogja a kezünket.
Ne feledjük, a repedéseken át jön be a fény. Isten soha nem ott munkálkodik legerősebben, ahol mi magabiztosak vagyunk, hanem ott, ahol legsebezhetőbbek. Ott nyílik meg a szív, hogy befogadjuk Őt, aki örökre hazahív: Jézus Krisztus, az Atya szeretete.
És végül, vagy újra! Miért fontos a hit? Mert a hit nem csupán kapaszkodó, hanem lélegzet, amely nélkül a lélek megfulladna.
A hit az a kapu, amelyen át a véges ember találkozik a végtelen Istennel.
A hit nélkül a világ zűrzavara elnyel, a félelem összetör, a magány végérvényesen bezár mindenkit.
A hit által új távlat nyílik, tudjuk, hogy minden kérdésre nem kapunk azonnal feleletet, mégis mindig van Valaki, aki mellettünk áll.
A hit az a titok, amely nem tünteti el a sötétséget, de lámpást ad, amely elég fényt nyújt a következő lépéshez.
A hit az, amely a gyengeségből erőt, a repedésből szépséget, a könnyből reményt fakaszt. Ezért fontos, mert nélküle az ember elveszik, vele azonban hazatalál.
A hit az út, amelyen járva megtapasztaljuk, hogy Isten velünk van, és ez a bizonyosság minden homályon, minden kérdésen, minden félelmen át megmarad.
Vigyázzunk fiataljainkra, gyermekeinkre! Kérem!
Soli Deo Gloria!
Turczi Árpád
hirdetés
