„Aki szólásszabadságért kiált, de csak a neki tetsző véleményeket akarja hallani, befogadni, az csak addig tiszteli és vágyja a szólásszabadságot, amíg önmagát megerősítő híreket olvas.” Egy elgondolkodtató vendégírás, Charlie Kirk halála és az utána következő reakciók kapcsán.
Kedves Olvasó! Mielőtt billentyűzetet ragadsz, és a benned gyülemlő frusztrációt betűk formájában hozzám vágod, kérlek olvasd végig az írást. Ha ezek után is tovább él benned a vágy arra, hogy engem melegebb éghajlatra kárhoztass, akkor is végy egy nagy levegőt, és gondolj erre: „Szeressétek ellenségeiteket!”
Charlie Kirköt tragikus halála előtt nem ismertem. Ami vele történt, arra nincs elfogadható magyarázat, akármit is mondott és képviselt. Ahogy utánanéztem a munkásságának arra jutottam, hogy valószínűleg sok mindenben nem értettünk volna egyet, hovatovább egy-egy kijelentését a kereszténységgel összeférhetetlennek tartom. Akármilyen megosztó személyiség is volt, ez senkit nem jogosít fel arra, hogy ilyen bestiális tettet hajtson végre.
Az egyik gyakori komment, amit a róla szóló videók alatt olvastam, így szólt: „Én nem értek egyet azzal, ami vele történt, de Charlie egyetértett volna vele.”
Utalva ezzel arra, amit a fegyvertartásról, és a gyakori halálesetekről mondott. Kegyetlen, cinikus és rendkívül önző mondat ez. Még ha ő számunkra furcsán is gondolkodott erről a témáról, ez sem ad senki számára felhatalmazást a másik ember megölésére.
hirdetésA másik „oldal” tagjai ezen gondolataira fittyet hányva csak az erényeit hangoztatják. Melyekből akadt is szép számmal, főként az, hogy ha még kritizálható módon is, de mégis mindenkivel szóba állt.
Elfelejtettük az „és”-t használni, a „vagy-vagy” kultúrájában élünk. Minden fekete-fehér, nincsenek árnyalatok.
Mondhatná erre a gyakorlott bibliaforgató, hogy „Jézus is megmondta, a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem.” Ugyanakkor Jézus gyakran élt a példabeszédekkel, amiket sokszor a tanítványai sem értettek első hallásra.
Nagyon egyoldalúak a róla alkotott vélemények, csak az a kérdés, hogy melyik híroldal kommentmezőjét olvasom. Ki-ki saját nézeteit erősítő idézeteket keres tőle, a belső feszültséget okozó, elgondolkodásra sarkalló véleményét pedig távol tartja önmagától. Akár csak a bibliai idézetek esetén.
Többször találkoztam már azzal, hogy például Jézus ellenségszeretetről szóló tanítását, a „tartsd oda a másik arcodat” gondolatot egy legyintéssel elintézte valaki, mondván „azt azért nem teljesen úgy gondolta”, míg a „Ha valaki férfival hál..” idézetet véres kardként mutatta fel, mondván „hát le van írva, így kell csinálni!”
Ezzel egyetlen baj van: nem fogadjunk el Jézust olyannak, amilyen, hanem a saját képünkre formáljuk.
Érdekes lehet feltenni a kérdést: honnan eredhet ez? Mikor nem fogadtak el minket olyannak, amilyenek voltunk, és akartak mások a saját képükre formálni?
Aki pedig szólásszabadságért kiált, de csak a neki tetsző véleményeket akarja hallani, befogadni, az csak addig tiszteli és vágyja a szólásszabadságot, amíg önmagát megerősítő híreket olvas. Erre tanul rá a közösségi média algoritmusa is, így egy rendkívül homogén környezetet teremtve a fogyasztó körül. Ezzel azonban csak önmagunkat csapjuk be.
Felháborító, hogy a politikai vezetők az indulatok csitítása helyett az árkok további mélyítésére használják fel az esetet. Habár könnyű a döntéshozókat hibáztatni a kialakult feszültségért (ami jelentős részben valóban az ő hibájuk), ezzel a hozzáállással mégis kivonjuk magunkat az egyéni felelősség alól. Megfeledkezünk arról, hogy sokkal többen vagyunk, mint a vezetők, és hogy mi magunk is döntéshozók vagyunk minden nap, minden helyzetben.
Amikor találkozom a szomszéddal, amikor sorban állok a boltban, amikor ülök a dugóban. Minden alkalommal lehetőségem van dönteni, hogy csúnyán nézek a másikra, piszmogok az orrom alatt, vagy rámosolygok. Hiszen ha kedves is lehetek, akkor miért ne lennék kedves?
Mi alkotjuk a társadalmat, a mi döntéseink határozzák meg a jövőt.
A mi bátorságunk vagy épp meghunyászkodásunk alakítja a mindennapokat.
Gyerekként sokszor hallottam az idősebbektől: „Fiatalok, tiétek a jövő!” Felnőttként ezzel kicsit vitatkozom: a jelenben tudunk tenni a jövőért, most döntjük el, hogy milyen lesz a holnap. Ennek a mondatnak a hallatán mindig az volt az érzésem, hogy ezek a felnőttek már lemondtak magukról, lemondtak arról, hogy tevékenyen befolyásolják a környezetüket. Ne várjunk arra, hogy majd valaki megmondja, hogy mit kell csinálni, merre kell menni. Alakítsuk aktívan az életünket.
Szerintem rég volt ekkora szükség a keresztényi odafordulásra, a másikban (legalább egymásban!) a jó keresésére. Imádkozom, hogy oda tudjam fordítani a másik arcomat is, és képes legyek az ellenségeim szeretetére, mégis úgy érzem, hogy ez Jézus legnehezebb kérése.
Fierer Balázs
hirdetés
