Koós Boglárka, a Budaörsi Latinovits Színház 27 éves színésznője szeptember elején öngyilkosságot kísérelt meg albérletében. Kolléganője találta meg, és azonnal értesítette a mentőket, akik napokig küzdöttek az életéért. A fiatal művésznő azonban kómába esett, és szeptember 7-én elhunyt. Halála megrázta a színházi közösséget, több előadást elhalasztottak, kollégái fájdalmas üzenetekben búcsúztak tőle. Tragédiája felhívta a figyelmet a mentális egészség fontosságára. Alább egy kolléga személyes hangvételű írása olvasható. akivel nem ismerték egymást, mégis mélyen megérintette Bogi távozása.
Sokat gondolkodtam, hogy érdemes-e, kell-e megszólalni akkor, amikor a csönd és együttérzés ideje lenne. Érdemes-e megszólalni akkor, amikor a gyász és szomorúság rátelepszik az emberre, mint egy nagy fekete lepedő. Amikor beborítja szívünket a sötétség, mert elment egy törékeny kolléganő, egy tehetséges színész. Elment abból az egyébként csodás világunkból, amit teremtő Istenünk alkotott számunkra, hogy munkálkodjunk és gyümölcsöt teremjünk benne. Itt hagyta szeretett családját, barátait, kollégáit és a színházi szakmát.
Azt a csodálatos szakmát, amire feltette életét. Aki jártas a színház világában, az pontosan tudja, hogy mennyi áldozattal és lemondással jár. Mennyi sikertelenséggel, kudarccal, fájdalommal, de ugyanakkor mennyi örömmel, boldogsággal és szeretettel. Évekig próbálkozunk, van, akit elsőre felvesznek, van, akit sokadjára. Aztán az egyetem utolsó éveiben már reszketve félünk, vajon lesz-e helyünk, munkánk. Felfigyel-e ránk valaki, lesz-e majd társulat, amelyiknek a szeretett és megbecsült tagja lehetünk.
Meddig fog tartani? Sikeresek leszünk vagy sikertelen?
Megannyi kérdés járja át gondolatainkat.
Félelemmel és aggodalommal indul a pályánk, és ez nem változik – sajnos -, mert mindig tartunk és félünk a következő évadtól, a szereposztásoktól és előadásszámoktól.
Drága Bogi, engedd meg, hogy így ismeretlenül is hozzáfűzzem saját gondolataimat ehhez a tragédiához. Tudom, hogy olvasod és látod, mert hiszem, hogy jó helyen vagy már. Odafönt, abban a magasságban, ahová mi is készülünk és vágyunk. Ahol már nincs szomorúság és fájdalom. Jézus mondja:
,,Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megnyugtatlak titeket.” (Mt 11,28)
Engedd meg nekem, hogy tanúbizonyságot tegyek neked szeretetemről és együttérzésemről – így ismeretlenül is. Mert nekünk kötelességünk szeretni azt is, akit nem ismerünk, és együttérezni azzal is, akivel még soha nem találkoztunk. Az utolsó üzeneted az volt, hogy elfáradtál. Majd hoztál egy döntést, ami – biztos vagyok benne, hogy – nehéz volt, sőt! A többi néma csönd.
A miértre nem nekünk kell választ találni, mert képtelenek vagyunk rá.
Bármennyit próbálkoznánk sem tudnánk választ adni rá. Ez a te és a Teremtőd dolga. Szeretném másokkal ellentétben ezt tiszteletben tartani és egyúttal minden jóérzésű kollégát és a média képviselőit is erre biztatni. Csak Bogi és az Ő Teremtőjének a dolga a történtek miértjét átbeszélni.
Egy olyan világban élünk, amely rohanásából adódóan szép lassan megpróbálja kiölni belőlünk az odafigyelés természetét, az egymással való törődés alapvető normáit. Mintha nem kaptunk volna még épp elég jelet odafentről. Mintha nem lett volna több olyan helyzet, ami egyértelmű jele volt annak, hogy eljött az összefogás ideje. Egy torz, sok esetben képmutató, egymást bántó, lenéző és széthúzó állapot uralkodik a szakmánkban. Olyan, ami nem közelebb hoz minket, hanem távolabb taszít. Kútba dobja a megértést, odafigyelést, a szeretetet. Az online térben egymást kioktató és gyűlölködő kommentháborúkat vívunk, miközben teljesen figyelmen kívül hagyjuk a másik ember méltóságát.
„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát?” (Mt 7,3)
Ezeket látva, hallgatva és figyelve: én is elfáradtam!
Drága Bogi, aki nincs hasonló helyzetben, az nem tudja, hogy a másiknak milyen nehéz. A depresszió és ehhez hasonló betegségek kegyetlenül nehéz helyzetbe sodorják az embert. A teljes kilátástalanság helyzetébe. A Te tragédiád végtelenül szomorú és elkeserítő. Nagyon sajnálom és sokunk nevében mondhatom ezt, hogy sajnáljuk, hogy úgy döntöttél, hogy végül itt hagysz bennünket.
A barátnődért is imádkozom, hogy legyen ereje feldolgozni a feldolgozhatatlant. Hogy a sokkot, ami érte, egyszer majd le tudja tenni válláról. Most még hordania kell ezt a keresztet. Imádkozom azokért is, akik most magukat marcangolják, hogy miért nem vették észre, hogy baj van, miért nem látták meg időben, hogy Bogi elfáradt. Osztozom mindannyiuk gyászában, együttérzésem és részvétem a családdal, barátokkal, kollégákkal, a szakmával.
Mennyei Atyánk, kérünk, vedd fel Bogit országodba, ahol az élet teljessége és örök dicsőség vár reá. Ahol nincs többé elfáradás.
Ha Ön, vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a
116-123
ingyenes lelki elsősegély számot!
