Egy börtöncella mélyén Isten hangja szólt – és ebből a hangból nőtte ki magát egy országos misszió. Tomasovszki Pál mesél arról, hogyan talált rá Istenre rabként, hogyan íródott életének forgatókönyve, és hogyan vált a Rendez‑Ő című könyvből mozgalom. Keresztlánya, Tomasovszki Nikolett szerkesztői szemszögből mutatja meg, hogyan vált a papírfecnikből készült kézirat Isten által életet formáló üzenetté. Ez az interjú azoknak szól, akik már túl messzire jutottak Istentől – és azoknak is, akik még keresik az utat.
Hogyan találkoztál személyesen Istennel a börtön falai között? Mi volt fordulópont?
Tomasovszki Pál: „Azt gondolom, már mindannyian hallottuk, hogy hol találkoztam Vele – a börtönben. De ami igazán érdekes, az az, hogy az első perctől kezdve, amikor bekerültem, folyamatosan, direkt módon és nagyon erősen szólított az Atyám.
Nem tudtam azonnal felmérni annak a jelentőségét, amikor vasárnap este a rendőrök rám szóltak: »menni kell, dobj össze pár cuccot«. A cipőspolcon porosodott egy kis könyv – Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza. Még 1990-ben kaptam konfirmációs ajándékként, és egyszerűen csak betettem a táskámba.
A cellában, azon az ágyon, amit én kaptam meg, valaki pont ott felejtett egy másik könyvet – Fritz Berger: A kegyelem útján. Elkezdtem olvasni. És az igék egyszerűen elkezdtek beszélni hozzám.
hirdetésAz Igének az ereje elementális volt. Olyan direkt módon szólított meg mindennap, amilyen abszurd és drámai volt maga a helyzet.
Éreztem, hogy Isten nem akarja elhinni, hogy még mindig szembemegyek vele – annyi ajándékot, tálentumot kaptam már. De mintha Isten azt mondta volna: »Fiam, eddig és ne tovább. Nem erről volt szó.«. Ő nem elutasított, hanem sarokba szólított. És azonnal elkezdett bennem munkát végezni.”
Mi történt az első hetekben?
Tomasovszki Pál: „Az első három hét pokoli volt – traumák, poloskák, csípések, fizikai és lelki sérülések hada. Ágy, por, minden bajom volt. Akkor értettem meg – és aznap úgy éreztem, választás előtt állok: »játsszunk a Te szabályaid szerint«.
És akkor jött a napi ige. Így szólt:
ettől a naptól fogva áldást adok. Én pedig azt mondtam: jó, legyen. És abban a pillanatban kinyílt az ajtó.
Áthelyeztek a legjobb, legtisztább fogvatartási szintre. Ott már munkát kaptam, szellemi munkát. És ez mindent megváltoztatott.”
Voltak még konkrét igék, amik fordulópontot jelentettek számodra?
Tomasovszki Pál: „Igen, voltak. Ezeket az igéket úgy éltem meg mint instant imameghallgatásokat – bár igazából, ha úgy vesszük, minden imádságunk meghallgatásra talál, csak nem mindig tetszik nekünk a válasz.
A második ige Jeremiás könyvéből jött: ‘Ha megtérsz, újra a szolgálatomba állhatsz. Ha értelmes dolgokat szólsz értelmetlenek helyett, szócsövemmé teszlek.’ (Jer 15,19). Ez megint úgy jött, mintha nekem címezték volna. Aztán Isten, mintha azt mondta volna: »ha nem kellett az evangélikus nagytemplom, ha nem kellett a református nagytemplom – attól még lehetsz a börtönkántorom«. És Isten tényleg szócsövévé tett.
A harmadik ige, ami konkrétan az írásra indított, a Lukács 8,39 volt: ‘térj haza, és beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Isten’. Ez annyira egyértelmű volt, hogy nem lehetett nem engedelmeskedni. Egy írópályázatot talált nekem egy cellatársam, akivel együtt jártunk Bibliakörre, és azt mondta: »Pali, ez mintha rád lenne írva«.
Nem volt nálam semmi – csak papír meg toll. És így kezdtem el írni a Mai Ige pályázatára. Három díjazott volt – az egyik én lettem.
Hamarosan meg fog jelenni ez a harmincrészes elmélkedéssorozatom: Sosem vagy egyedül.
Szóval ezek az igék nem csak fordulópontok voltak – vezérfonalak is. Isten szól. És ha van füled a hallásra, akkor hallani fogod. Nekem akkor megnyitotta a lelki füleimet – és azóta hallgatok.”
Fotó: Tomasovszki Nikolett
Mi segített megőrizni a hitedet a legnehezebb időszakokban? Volt-e olyan, hogy meginogtál?
Tomasovszki Pál: „Nem. Egyetlenegy percig sem inogtam meg. Ez lehet, hogy meglepő, de tényleg így volt. És nem azért, mert én olyan erős lettem volna – hanem mert a hitemet Isten jelenléte, az Istennel való folyamatos, élő közösség őrizte meg.
Azt gondolom, hogy ez nemcsak a börtönben igaz, hanem a szabad világban is. Addig van békessége az embernek, amíg Istennel van közösségben. Én ott bent is végig ebben a közösségben voltam. Voltak persze nehéz, kétségekkel teli helyzetek, de még azokban is az Úrra hagyatkoztam. És soha, de soha nem csalódtam Benne.
Volt egy különösen emlékezetes alkalom, amit mindig el szoktam mesélni: le kellett mennem a BV-bíróhoz – büntetés-végrehajtási bíró –, hogy minősítsen át börtönfokozatról fogházfokozatra. Ez nagyon sok kedvezménnyel jár – több szabadidő, több látogatás. Addigra már gyakorló hívő voltam, az Úrral jártam. Mégis nehéz volt elhinni, hogy ezt a BV-bíró valóban meg fogja tenni.
Annyira féltem a csalódástól, hogy nem is mertem azt kérni Istentől, hogy adja meg a fogházfokozatot. Ehelyett csak annyit kértem: Uram, kérlek, munkáld ki a BV-bíró szívében, hogy jóindulatú legyen velem. Nem akartam konkrét dolgot kérni, nehogy az Úr ne úgy válaszoljon, és megrendüljön a hitem. És bár az ügyésznő nem akarta jóváhagyni a fokozatváltást, a bíró, mintha a kérésemet szó szerint hallotta volna, rám nézett, és azt mondta: »ide figyeljen, Tomasovszki. Ne mondja azt, hogy nincs jó szándék a szívemben! Én adok magának egy második lehetőséget. Vissza fogom hívni.«
Vissza is hívott. És megadta. Pont azt kaptam, amit kértem. Jó szándékot a bíró szívébe. Ezen keresztül pedig lehetőséget. Tíz hónappal hamarabb jöhettem haza. Tíz hónap! Azért az sok idő.
Szóval nem,
nem ingott meg a hitem. Mert folyamatos kapcsolatban voltam Istennel. És mindig, mindenre válaszolt – sokszor nem úgy, ahogy vártam, de mindig úgy, ahogy kellett.”
Mi volt az a pillanat vagy élmény, amikor eldöntötted: ezt a történetet könyv formájában is meg kell osztanod?
Tomasovszki Pál: „Tulajdonképpen egy ige volt, ami elindította bennem ezt a felismerést, és amit a mai napig egyfajta életprogramként hordozok. Ez a Lukács 8:39: »térj vissza házadba, és beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Isten«. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam: nem tehetem meg, hogy ne beszéljek róla.
Egyszerűen annyi minden történt velem. Olyan mélységekből emelt ki Isten, annyi megtapasztalásom volt, annyi csodát éltem át, hogy ha nem osztanám meg ezeket, az bűn lenne. Egy idő után éreztem, hogy már nem is választhatom azt, hogy csendben maradok.
A könyvben van egy nagy fejezet, aminek az a címe: „Ez működik – avagy az imádság ereje”. Hét alfejezetben írtam le azokat az imameghallgatásokat, amelyeket szinte azonnal megéltem. Mondhatni instant imaválaszok voltak, de inkább azt mondanám: azonnali és célzott beavatkozások az életembe.
Ezek nem azért történtek így, mert én különleges lennék, hanem mert Isten látta, mennyire törékeny állapotban vagyok – és cselekedett.
Az is igaz, hogy már jóval korábban elindult valami. Még a börtönben járt hozzám Niki – a szerkesztője és társa ennek a könyvnek –, és emlékszik arra a pillanatra, amikor azt mondtam neki: „ezt egyszer meg fogom írni”. Ő maga mesélte, hogy látta, hogyan csillog a szemem, mikor erről beszéltem. Még bent voltam, még semmi sem volt biztos, de a szívemben már akkor tudtam: ezt meg kell osztani.
És aztán, hogy emberileg milyen nehéz körülmények között valósult meg ez a könyv – hát az külön bizonyság. 18 hónapon át papírfecnikre írtam le a történetet, postán küldtem haza, begépelték, visszaküldték, kijavítottam, újra postáztam. Emberi ésszel nulla volt az esélye, hogy ebből könyv lesz.
Még hazatérésem után is egy évig parlagon hevert a kézirat. Aztán egyszer csak megindult valami. Isten időzítése tökéletes volt. Jöttek az emberek, a lehetőségek, az alkalmak.
A történet magától utat tört – mert Isten szava soha nem tér vissza üresen.
És Niki… nos, Niki nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre. Ő nemcsak szerkesztőként volt jelen, hanem mint társ, mint testvér, mint szövetséges. Végig hitt bennem. Hitt abban, hogy ez a könyv mások életét is megváltoztathatja. És most, amikor együtt járjuk az országot, és látjuk, mi történik – azt mondom, megérte minden betű, minden éjszaka, minden papírfecnin leírt mondat.”
Fotó: Tomasovszki Nikolett
Niki, te mikor kapcsolódtál be a könyv születésébe?
Tomasovszki Nikolett: ,,Én gyakorlatilag kívülről tudom a könyvet, annyiszor olvastam. Társként voltam ott mellette. Még a beszélők alatt is azt láttam rajta: csillog a szeme, és mondja, hogy „ezt megírom”. És most itt van – a kezünkben. Csoda. A legszebb pillanatok nekem mégis azok, amikor látom az emberek arcát az alkalmakon. Amikor rájönnek, hogy a jól öltözött, elegáns férfi a mikrofon mögött egykor rabruhában állt – az arckifejezések, az, ahogy átüt rajtuk a felismerés… Ez engem is visszavisz Istenhez. Azt érzem, hogy ebben a misszióban együtt haladunk, és magunk mögött hagyjuk az ördögöt. Ha csak egy ember is Istenhez talál – már megérte a sok gépelés, a tűzőgépezés, az utazás, az egész.”
A címe – „Rendez-Ő” – nagyon sokatmondó. Miért ezt a címet választottad, és hogyan tapasztaltad meg Isten „rendező” munkáját a saját életedben?
Tomasovszki Pál: „A Rendez-Ő cím nem pusztán egy szójáték. Ez egy mély, biblikus kijelentés. Az alapigéje a 139. zsoltárból származik: »alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedbe minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük«. Ez az ige arról beszél, hogy Istennek forgatókönyve van az életünkre. Nem improvizál. Nem kapkod. Ő az, aki kezdetektől fogva látja az egész történetünket – akkor is, ha mi épp a legsötétebb jelenetben vagyunk benne.
A Rendez-Ő tehát szó szerint Ő, a Rendező. A könyv ebből a koncepcióból épül fel. Úgy írtam meg az egész történetet, mintha egy filmforgatást követnénk végig. Van benne stábtalálkozó, forgatókönyv, és minden egyes fejezet elején ‘rendezői instrukció’. Ezek a bibliai üzenetek úgy szólnak az olvasóhoz, mintha Jézus odalépne mellé a forgatás szünetében, és a szemébe nézve azt mondaná:»Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt vall?«. Isten szava ugyanis nemcsak irányít, hanem személyesen vezet.”
A könyv alcíme ez: »így készült életem filmje«. Ez nemcsak egy szép kép – valóság. Mert miközben mi szerepet játszunk, újra és újra elrontjuk a jelenetet, addig
Isten hűséges Rendezőként újravágja, újratervezi, újraindítja a felvételt. És nem dobja el a színészt – hanem megváltja. Engem is így rendezett újra.
Fiatalként úgy tűnt, minden sínen van. Egyházzenei tanulmányok, orgonista szolgálat, református és evangélikus háttér, templomi elismerések. Minden adott volt ahhoz, hogy keresztényként éljek – csak megtérés nélkül. Az életem először képmutatássá vált, aztán szerepjátékká, majd hazugsággá, csibészséggé, végül szélhámossággá.
A börtön az én történetemben nem a vég, hanem a forgatási helyszín volt, ahol Isten újra elém tette az eredeti forgatókönyvét. Abban a közegben, amit mások a mélypontnak látnak – ott vált valódivá a szolgálat.
Ezért lett ez a címe. Mert nem én írtam a történetet. Én csak elmondom, hogyan alakult – és ki írta. A Rendez-Ő nem én vagyok, hanem az, aki még a börtön mélyén is látta bennem az újrakezdés lehetőségét.”
A Rendez-Ő könyv már túlmutat önmagán – misszióvá vált. Milyen tapasztalataid vannak a bizonyságtételekről országszerte?
Tomasovszki Pál: „Őszintén szólva, nem gondoltuk, hogy ekkora lavina lesz. Amikor megjelent a könyv, maximum néhány könyvbemutatóra, egy-két író-olvasó találkozóra készültünk. Aztán Isten elkezdte futtatni a történetet. Ma már minden hónapra jutnak szolgálatok, meghívások, csodanapok – és igen, megtérések is.
Már az első alkalmon, a saját gyülekezetünkben – ahová mellesleg korábban fogvatartottként, lábbilincsben léptem be először – 500 ember gyűlt össze. Ott szolgált velem Pintér Béla is, aki nemcsak zenész, hanem lelki testvérem is. Azóta minden ilyen alkalmat úgy hívunk: csodanap. Mert valóban az.
Az egyik legelső alkalmon például a feleségem vendége írt másnap egy üzenetet: „szerintem én ott megtértem”. Nem volt hatalmas dráma, nem állt ki senki sírva – csak annyit érzett: „kinyílt a szívem Isten felé”. És ez a lényeg. Nem a külsőségek, hanem a belső fordulat.
Azóta is rengeteg üzenetet kapunk. Messengeren, e-mailben, személyesen. Olyan emberektől, akik épp életük válságában voltak, és azt írták: „ez a könyv volt a válasz, amire vártam”.
Volt, aki csak azért jött el egy alkalomra, mert valaki „ránézésre” adott neki egy könyvet – aztán otthagyta a régi életét. Volt, aki azt írta: „nem tudom, hogy Istenhez tartozom-e, de most már nagyon szeretnék”.”
Tomasovszki Nikolett: ,,És a csodanapok tényleg csodák. Én nézem az arcokat. Látom, ahogy hat az üzenet. Hozzám is odajönnek, beszélgetnek, megköszönik. Én is közelebb kerülök Istenhez ezekben a pillanatokban. Volt időszak, amikor sodródtam, de most úgy érzem: lehagyom az ördögöt. Ez a misszió engem is formál.”
Fotó: Tomasovszki Nikolett
Mit jelent számodra a börtönmisszióban való részvétel? Hogyan reagálnak rád a fogvatartottak?
Tomasovszki Pál: „A börtönmisszió nekem hálaadás.
Ez az én hálaáldozatom Istennek azért, mert engem sem hagyott magamra azokban a napokban, amikor szó szerint porban feküdtem.
És most én szeretném elvinni ezt a reménységet azokhoz, akik ugyanott vannak, ahol én voltam.
Sokan nem tudják, de borzasztó nehéz visszakerülni a börtönbe – mint szolgáló. Volt fogvatartottként a rendszer eleve gyanakvással fogad, hiszen ismerem a járást, a rendszert, a réseket. De, Istennek hála, már több helyre eljutottam – és amint elmondom, hogy én is ott voltam, minden megváltozik.
Mert amikor az ember felismeri, hogy a másik is ugyanazon ment keresztül, ahol ő most van, akkor felnéz rád – nem le. Ott, bent, amikor azt mondom: „fiúk, én is itt ültem éveken át” – a tekintetek megváltoznak. Elkezdenek hinni abban, hogy van élet a rácsokon túl. Hogy Isten nemcsak kívül szabadít – hanem belül is.
Azt is megtapasztaltam, hogy az evangélium hitelesebben szól, amikor nemcsak prédikálsz róla, hanem magad is megtapasztaltad. Amikor börtönben ültem, és valaki olyan jött evangélizálni, aki szintén ült korábban, azt mindig sokkal mélyebben vettem komolyan. Mert tudtam: ő tudja, mit élek át. Ugyanez történik most velem is.
És igen:
megtérnek a könyv hatására is.
Volt olyan fiú – 22 éves, teljesen szétcsúszott élet -, aki elolvasta a könyvemet. Nem ismertük egymást. Elolvasta – és felnőtt konfirmációra jelentkezett abban a gyülekezetben, ahol szolgáltam. És megkért: „Pál, lennél a keresztszülőm?”, én meg csak álltam… és azt mondtam: „Imádkozzuk meg a dolgot. Találkozzunk.”. De ez a kérés is mutatja, hogy Isten milyen közel jön az emberekhez. Hogy a könyv nem csak papír – hanem eszköz. Híd a megtört szívű ember és a Megváltó között.”
Milyen terveitek vannak a misszió jövőjére nézve – új helyszínek, új formák?
Tomasovszki Pál: „Alapvetően az első és legfontosabb vágyunk az, hogy sok meghívást kapjunk. Tehát várjuk azoknak a gyülekezeteknek, azoknak a közösségeknek, rendezvényeknek, fesztiváloknak a meghívását, akiket megérint a történet, és akik szeretnének olyan – sokszor meghökkentően valóságos – bizonyságokat hallani, hallgatni vagy hallatni, amiket az én élettörténetemen keresztül Isten elvihet másokhoz.
Ami a közvetlen jövőt illeti, nagyjából nyár végéig már majdnem teljesen be vagyunk táblázva. Nem mondom azt, hogy ha hívnak nyáron, akkor nem fogadunk el szolgálatokat. Két csendesnapon is voltunk pünkösdhétfőn, egy napon két helyszínen: délelőtt a nyírjákói gyülekezetben, délután pedig a nagykállóiban. Július ötödikén mentünk Abaújvárra a LelkesítŐ-re. Szintén ezer fő körüli nagy rendezvény, Kárpát-medence-szerte mindenhonnan érkeznek rá vendégek. Ott fő bizonyságtevők voltunk.
A Csillagponton – július 14-19. között – végig ottvoltunk egy úgynevezett szabadulósátorral. Azért is szabadulósátor, mert magának a Csillagpontnak is a szorongás volt a témája. És azt gondoltuk, hogy szabadulj – nemcsak a szorongásból, nemcsak a börtönből –, de félelmektől, megkötözöttségekből is. Szóval ezért egy kifejezett szabadulósátorral készültünk.
Augusztus közepe-vége felé lesz a BalatonNET keresztény expó, ott egy pódiumbeszélgetésre kaptunk meghívást, és hát várjuk még azokat az alkalmakat és lehetőségeket, amelyeket Isten elénk tár.
Már szeptembertől karácsonyig tervezünk egy tízállomásos Rendez-Ő Karavánt, vagy roadshow-nak is mondhatnám. Szeretnénk tíz nagyváros tíz nagy gyülekezetét meglátogatni. Marosvásárhelyre például már van meghívásunk, de szeretnénk olyan településeket, helyeket érinteni, ahol még nem lehettünk eddig. És most belekezdtünk egy nagyon-nagyon fontos missziói küldetésbe is.
A könyv már – hála Istennek – több száz példányban gazdára talált, és 1500-an követik körülbelül az oldalunkat. Ezért most meg szeretnénk szólítani azokat, akik már ismernek minket, de azokat is, akik nem feltétlen, hogy vegyenek részt egy olyan missziói küldetésben, ahová a volt vagy leendő olvasóinkat missziói küldöttként várjuk.
Ez egy olyan önkéntes munkára szóló felhívás, aminek azt a címet adtuk: Tíz nap, tíz önkéntes, tíz könyv. Ezt egy olyan keresztény kihívásként tervezzük testvéreink, embertársaink elé vinni, amiben arra hívunk el tíz embert, hogy vállalják, hogy tíz nap alatt egyenként tíz könyvet ők továbbadnak.
Fotó: Rendez-Ő
Ez bizony nem más, mint a bizonyságtétel mezejére való kilépés. Tehát egy keresztény életregénnyel kell majd házalniuk. És egyébként nem feltétlenül gondolnánk, de szerintem ez nem könnyű. Mert pont olyan közegben, mint a munkahely – sosem könnyű. Családban sokszor a legnehezebb. Iskolában, barátok-barátnők közt próbálni tíz könyvet továbbadni… vagy olyan embereknek, akiknek – azt gondolják, hogy – az életében ez változást hozhat.
Ha ismerik Istent, akkor azért, hogy megerősödjenek a hitükben, és láthassák a mindennapi munkáját Istennek extrém körülmények között. Ha nem ismerik, akkor azért, hogy rácsodálkozhassanak, hogy: Van ilyen?!”
Mit tanácsolsz annak, aki útkeresőként talál rá erre a könyvre? Mit üzensz azoknak, akik úgy érzik, túl messzire mentek Istentől, és nincs visszaút?
Tomasovszki Pál: „Nincs akadály, ha rólam van szó – énekli Pintér Béla is. És ez igaz. Az ő dalai nekem is nagyon sokat jelentettek.
Az üzenetem egyszerű: lehet, hogy ők úgy érzik, távol vannak Istentől, de Isten nincs távol tőlük. Ugyanolyan közel van, mint előtte volt.
Az út mindössze egy összekulcsolt kéznyi.Ez nem költői kép, hanem valóság. Egyetlen imában vissza lehet találni Hozzá.
Ő nem felejti el a szövetségét, amit kötött. Nem mondja: ‘túl sokáig voltál messze, most már nincs értelme visszajönnöd’. Nem ilyen a mi Istenünk.
Volt egy nagyon különleges élményem ezzel kapcsolatban. Nikivel együtt voltunk egy dicsőítőalkalmon Debrecenben, az Egységnap megnyitása előtt. Ott ültem a Nagyerdei Református Templomban, és azon gondolkodtam: Isten, miért engeded, hogy én szolgáljak Neked? Hogy lehet az, hogy engem választasz? És akkor megláttam, hogy otthagytak egy Bibliát. Nem szoktam csak úgy felcsapni a Bibliát – nem hiszek a véletlenszerű igékben. De most volt benne egy könyvjelző, pont ott nyitottam ki. És tudod, mi volt benne? Jeremiás 2:1. ‘Emlékszem ifjúkorod szolgálatára…’
Ez úgy szíven ütött, hogy nem tudtam másra gondolni. Isten nem felejtette el azt sem, amikor még csak kerestem Őt, vagy csak próbáltam szolgálni Neki. Ő nem felejt el. És nem is távolodik el.
A visszaút sokkal könnyebb, mint az eltávolodás volt. Csak egyetlen döntés, és ott van. Ott vár.”
Tomasovszki Nikolett: „Én még azt tenném hozzá – és ezt nagyon sokszor érzem –, hogy Jézus az út. És az út már keresi őket. És akkor félig már ott is van. Ezért én azt mondom, hogy ha valaki útkeresőként találkozik ezzel a történettel, az már nem is teljesen útkereső. Már úton van. És ha egyszer elindult, akkor a kegyelem utol fogja érni.”
Tomasovszki Pál: „Kérem őket Isten szerelmére… hogy ne várják meg, hogy legyen az életükben valami, ami sarokba kényszeríti őket. Hogy Istennek ne kelljen többé kiáltania, hanem elég legyen suttognia is. Mert ott van. És várja őket.”
Nagy Vanda
hirdetés
