Egy elhalasztott papírmunka miatt látogattam meg egy idős, beteg asszonyt, akivel váratlanul a halálról és az élet értelméről kezdtünk beszélgetni. A találkozás során kiderült, hogy a halál közelsége letisztítja a felesleges dolgokat, és előtérbe hozza az igazán fontos kérdéseket. Szóba került a hit, a remény és az emberi kapcsolatok jelentősége is. A beszélgetés légkörét meglepő könnyedség és bizalom jellemezte, amely túlmutatott a hétköznapi ügyintézésen. Ez az élmény emlékeztetett arra, hogy a halálról való őszinte párbeszéd ritka, mégis alapvető fontosságú.
Aznap már nem halogathattam tovább, el kellett intéznem ezt a bosszantó ügyet. Már hetek óta tologattam magam előtt, kitartóan nyomasztott teendőim listáján, de csak ha rá gondoltam, felforrt bennem az indulat. Hiábavaló papírmunka, teljesen nyilvánvalóan semmi értelme, mégis az időmet – így az életem egy részét – követeli. Miért vannak ilyen hiábavaló dolgok? Miért nem tud ez a világ jobban működni? De nem volt már kibúvó, szorongatott a határidő, ezért tárcsáztam a hölgyet, aki évekkel ezelőtt egy szakértői munkát végzett a cégemnek. Személyesen nem találkoztunk korábban, munkakapcsolatunk távolból történt. A telefont felvéve gyenge, de kedves hangon annyit mondott, hogy sajnos fekvőbeteg, így nem tud utazni, de szívesen fogad. Táskámba tettem az aláírandó papírokat és beütöttem a navigációba a kapott címet.
Egy panelház előtt támasztom le a motoromat. A kapucsengőbe fáradt férfihang mondja, hogy ötödik emelet. Felmegyek. Kopogok. Idős, hajlott férfi nyit ajtót, meleg tekintetén szomorúság süt át. Kedvesen beinvitál, majd egy szoba felé mutat. Beljebb lépek. A lakásban régi, szép bútorok és gondos rend. A szobában egy ágy, mellette idős néni ül egy pici asztalnál. Bemutatkozunk, kezet fogunk. Fura érzés fog el. Valami itt most történni fog.
hirdetésÉrzem, hogy ez most nem egy szokásos munka-megbeszélés lesz kedélyeskedő kitérőkkel az időjárásról és más semmiségekről.
Zavaromat leplezve a papírmunkára terelem a szót. A néni felkészült, emlékszik az ügyre. Korát meghazudtoló szellemi frissességgel idézi fel a munka részleteit. Ha nem látnám, hogy egy idős néni mondja ezeket a szavakat, akkor egy élete és ereje teljében lévő embernek gondolnám. Igen, sajnos elmaradt pár papír, gyorsan el is rendezzük. Férje az ajtóban áll, nem nézek felé, de szomorúságát a tarkómon érzem.
Ekkor engedek a belső késztetésnek és megkérdezem: hogy tetszik lenni? A néni rám néz. Szemével mélyen belém tekint és azt fürkészi, hogy vajon csak az illedelmeskedés szól belőlem (amire egyes egyedül a rövid „köszönöm, jól” lehetne a válasz)? Értem fürkésző tekintetének okát. Ebben a világban élek én is. És itt általában az embereket nem érdekli a másik ember.
Mindenki a maga világában és maga körül forog, ha mégis érintkezik más emberekkel, akkor igyekszik haszonelvűen elvenni, ami neki kell, és rohan tovább. Nem is tudja hová és miért, de rohan.
De ekkor én már érzem, hogy nem csak hárman vagyunk: valami, Valaki jelenléte vibrál körülöttünk a szobában. A néni is érzi. Először annyit mond: „nem jól”. Hallgatok. És figyelek. Egy mély levegő után először virágnyelven körülírja, majd ki is mondja a súlyos szavakat, hogy rövidesen meg fog halni. Ez a téma – mint a víz – kitölti a teret, és kiszorít minden mást. Elkezdünk beszélgetni a halálról.
A halál, az emberi élet tragikus és elkerülhetetlen felkiáltójele lesz szavaink tárgya. Ritkán történnek ma már ilyen beszélgetések. Az emberiség kontroll-kényszerében olyan messzire jutott, miközben a világnak rengeteg dolgát uralma alá hajtotta, hogy bábeli önistenítésünk csúcsáról száműzni igyekszünk földi életünk lezárásának ezt a tagadhatatlan tényét. Halálról nem beszélünk, ha mégis életünkbe tolakszik, akkor a lehető leghamarabb elmenekülünk tőle; eltagadjuk, elhazudjuk, és magunkhoz vesszük a modern idők ezerarcú kábítószerét ehhez a célhoz: a belefeledkezést. Pénzbe, karrierbe, szenvedélybe, közösségi médiába, sorozatokba, mások véleményébe, politikába, hatalomba, tudományba, vagy valami szerbe: bármibe belekapaszkodunk, bármit igyekszünk a szemünk elé tartani, csak hogy ne lássuk a vitathatatlan tényt, hogy ahogy egy napon megérkeztünk ebbe a világba, úgy egy napon el is fogunk menni innen.
És a kontroll-kényszeres emberiségnek a halál – mint a kontrolltól való szélsőséges megfosztottság eseménye – emészthetetlen és elfogadhatatlan botrány.
Az élettől búcsúzó időseket ha csak tehetjük, intézményekbe zárjuk, hogy ne emlékeztessenek bennünket erre; és ha a halál közvetlen ismerősünket érinti, attól borzongva, a lehető legrövidebb idő alatt menekülünk. Elmerülni „a megfeledkezés mélységébe” (Bölcs 16,11) – ez most a jelszó!
„Memento mori” – azaz „emlékezz a halálra” tartották a régi bölcsek, akik tudták, hogy ebben a világban jó életet csak a földi élet végességének nézőpontjából lehet élni. Onnan tekintve egyértelműen elválik az igazán fontos a jelentéktelentől. Mert a belefeledkezés mámorában sokszor a kiabáló és villogó semmiség tűnik értéknek, míg az igazi kincs szelíd csendességben kiesik a látókörünkből. De a halál szemszögéből szerte foszlanak az illúziók, és életünk dolgai a maguk mezítelen valóságában láthatóak. És valahol mélyen a mai ember is sejti ezt, de mégis menekül a valóságtól: gőgösen olvassa a hírekben, hogy most már nanorobotokkal meggyógyítunk minden betegséget, költözünk a Marsra, és ha mégis elközeleg a végesség, akkor inkább jöjjön az eutanázia: öljük meg magunkat, hogy a kontroll, az irányítás illúziója a végső pillanatig a kezünkben maradjon!
Én pedig ülök egy kedves, mosolygós néni mellett egy panelház ötödik emeletén, és a halálról beszélgetünk. Furcsa módon könnyedség tölti be a szobát. Aztán elmeséli, hogy kedvenc írója egyik szeretett könyvével a kezében lehelte ki lelkét, ami szerinte „isteni kegyelem”, ő is így szeretne elmenni. Szavaiba belekapaszkodok: „akkor hívők tetszenek lenni?”. Igenlő válasza után kételyek bukkannak fel. Vajon tényleg van feltámadás? Van örök élet?
Hívőnek lenni nem azt jelenti, hogy nincsenek többé kételyek. Hívőnek lenni csupán annyit jelent, hogy nem zuhanunk tovább a mélybe rántó sötétséggel, hanem belekapaszkodunk az értünk nyúló világosságba, és engedjük, hogy felemeljen bennünket.
Ekkor nem bírom megállni, a bennem lakó teológus már revolverezi is a bibliai idézeteket és a katekizmus vonatkozó passzusait. De aztán észreveszem magamat, hogy most nem az ész érveire van szükség. Az ész érveiből volt és van elég. Együttérzésre, emberségre van most szükség.
Néhány hete szigorlatoztam filozófiából, ami fantasztikus ajándék volt. Kiváltság volt megismerni a bölcsek gondolatait, melyek így vagy úgy, de mind a bennünket hordozó Mindenséget próbálják kifürkészni – melyet sokan Istennek hívunk. Mégis, ebben a különös találkozásban döbbentem rá, hogy a legerősebb istenérv nem elvont tudomány, hanem hús-vér valóság: maga a létezésünk, melynek minden másodpercét áthatja a bennünket éltető felsőbb valóság, amely hordoz bennünket akkor is, ha nem hiszünk benne. Az életünk csoda, egy ajándék, melyet egyikünk sem kért, és mégis kaptuk, melyben nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy Kosztolányival együtt felismerjük, hogy „egy nagy, ismeretlen úrnak vendégei” vagyunk.
Minden szívdobbanásunkban, minden lélegzetvételünkben hordozva vagyunk. Valaki akarja, hogy itt legyünk. Valaki szeret minket.
És ha nem ragaszkodunk a körülöttünk és sajnos bennünk is lévő sötétséghez, hanem engedünk a világosságnak, akkor vég nélküli szárnyalás lehet a lét.
Aztán a nénivel beszélünk arról, ami bennem is – nem mint teológusban, hanem mint egyszerű emberben – nehéz a halál kapcsán. Hogy ami itt van, az ebben a formában véget fog érni. Hogy ami lesz, azt nem tudjuk pontosan, hogy milyen lesz. De abban végül megegyezünk, hogy annak nem lenne semmi értelme, ha ebben a csodálatosan szerkesztett világban, ebben a sokszor borzalmasan nehéz, de mégis vitathatatlanul célra törő, burjánzó, lüktető, kiváltságos életben – egyszer csak minden véget érne a halálunkkal. Az ógörögben a „kozmosz” szó nem csak egyszerűen a világot jelenti, hanem „jól elrendezett világ”-ot. A Gondviselés pedig, aki ezt a világot jól elrendezte, akkor is – sőt, talán főleg akkor – viseli gondunkat, mikor erőnk és időnk végére érünk. Van okunk bizakodni.
Kölcsönös kételyeinkben és bizakodásunkban különös, zavarba ejtő könnyedség volt. Emberi nézőpontból a legsúlyosabb kérdéssel, a halállal foglalkoztunk, mégis rendkívüli könnyedség volt a levegőben. Ahogy a nénitől már hetekre, talán csak napokra volt az elmúlás, ennek közelsége letaszított a trónjáról minden emberi önáltatást. A gyermeki kiszolgáltatottság – amellyel az életbe érkezünk mindannyian – földi életünk végén újra nyilvánvalóvá válik. És a kiszolgáltatottság könnyedsége, valamint a bennünket hordozó „szent titok” által feltett életünk kérdésére adott igenlő válasz valahogy bizakodást szül.
Búcsúzáskor megígértem a néninek, hogy imádkozni fogok érte, és kértem tőle, hogy ha majd Istennél lesz, imádkozzon értem. Megbeszéltük, hogy itt már nem fogunk találkozni, de ami ezt követően jön, ott majd feltétlenül megkeressük egymást. Papírjaimat szorongatva tántorogtam a lépcsőházból a motorom felé. Az elmúlt szűk óra olyan kincsekkel ajándékozott meg, hogy éreztem, ezt még napokig, hetekig, talán életem végéig fogom emészteni. De azt már
akkor és ott éreztem, hogy Istennel ültünk egy szobában.
Istennel, akinek útjait sokszor nem értem, akinek sokszor teszek szemrehányást, hogy a világot hogyan is kellene igazgatnia, és hívő létemre egy pillanatra sem hittem abban, hogy egy elmaradt papírmunka a mennyei menetrend szerint azzal a céllal maradt el, hogy reményt adó beszélgetéssel ajándékozzon meg három embert: egy élettől búcsúzót, a férjét, és egy, az élettel sokszor perlekedő, ezzel valójában hitetlenkedő hívőt.
„Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Iza 55,8-9)
Benkovics Péter
hirdetés
