Ki ne hallott volna már arról a megállapításról, hogy a házasság egyenlő a révbeéréssel. Ez nem más, mint egy nagy közhely, amely ráadásul nem is fedi a valóságot. Elmondom, miért gondolom így.
„Ha végre lesz férjem/feleségem, minden a helyére kerül, boldog leszek!” – gondolják sokan. Elképzeljük magunkat egy magányos kis csónakként, amely az élet viharaiban rázkódik, zötykölődik, aztán megtalálja a másik csónakot, akivel hirtelen erős hajóvá válnak, és együtt kikötnek. „A házassággal révbe érsz” – talán innen a jól ismert mondás. Hallunk ilyeneket a világban és az egyházban is, elég gyakran. Csakhogy ez nagyon megtévesztő gondolat lehet.
Mint tudjuk, a filmek jelentős része addig tart, amíg a nő és a férfi nagy megpróbáltatások árán végre egymásra talál, jön a várva várt csók, döntenek egymás mellett, és… vége. „Boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Ez nem véletlenül a mesék lezáró mondata. A való élet ugyanis sokkal árnyaltabb és bonyolultabb.
Egy éve vagyok házas, és már ezalatt is annyi kihívás és megpróbáltatás volt a kapcsolatunkban, hogy csak kapkodtuk a fejünket a férjemmel. Ez még csak nem is nagy vallomás, hiszen gyakran kezdődnek így a házasságok – összecsiszolódással, egymás életritmusának, szokásainak tanulásával, a hozott családi minták gyakorlati megismerésével.
hirdetésHiszen elméletben olyan sok mindent tudtunk már a jegyesoktatásból, és a házas barátaink történeteiből. Aztán hirtelen benne élsz ebben az egészen új kapcsolati minőségben, és tesztelheted a megszerzett tudást.
Izgalmas, meg kell hagyni. Különösen olyan pároknál, mint nekünk, akik úgy döntenek, hogy a házasság után költöznek csak össze. És mint tudjuk, lakva ismerszik meg az ember. Itt már nincs olyan, hogy csinosan eljövök a randira, és közben a lakásomban áll a kupi. Ezt szó szerint és átvitt értelemben is gondolom. Itt már minden látható egymás előtt. A rendetlenség kint és akár bent is, a lelkünkben. A mindennapi nehézségek.
De egyáltalán nem arról van szó, hogy csak küzdelem lenne az első néhány év! Rengeteg öröm, egyre mélyebb kapcsolat, több közös idő. Elképesztően jó érzés, hogy bármilyen probléma is adódik nekem vagy a férjemnek, azt együtt küzdjük le. Vagy épp szembesülünk azzal, hogy emberileg nem tudjuk megoldani, és csak leülünk imádkozni és átadjuk Istennek az egészet.
Hatalmas ereje van a közös imáknak, és erre a házasság csak ráerősít.
Azzal, hogy Isten előtt, Vele együtt kötöttünk szövetséget, ad egy olyan erőforrást, egy olyan megtartó védőhálót, amely által minden sokkal reményteljesebb. Ha visszatérünk a hajós metaforához: nem mi vagyunk a hajónk kapitányai. Hanem Jézus. A férj a fej, de fölötte mindig ott kell hogy legyen Krisztus. Máshogy nem működik, szétesik a rendszer.
Van annak veszélye is, ha úgy tekintünk a házasságra, mint révbeérésre. Ha körülnézek az ismerőseim között – legyenek azok keresztény vagy nem keresztény házasságok –, sok olyan párt látok, ahol a felek mintha elhagyták volna magukat az esküvő után. Ez megnyilvánulhat külsőségekben: „Nem kell több kondibérlet, nem kell több futás, hiszen már nem kell lenyűgöznöm senkit, megvan a nő!” és „Jó leszek így mackónadrágban és koszos pólóban, a férjemnek tök mindegy, meg amúgy is otthon vagyunk folyton.” És megnyilvánulhat belső hozzáállásban is: „Minek vigyem el randizni az asszonyt, hát már nem udvarolok neki!” vagy „A háztartás és a gyerek az első, a férjemre nem jut idő, ez van.” Ezek sarkított, egyszerűsített mondatok, amelyek sokszor egyébként nem is tudatosak, de talán értitek, mire gondolok.
Mielőtt a kommentelők nekem támadnak, hogy hogyan merek pálcát törni bárki felett – nem, itt nem erről van szó. Ez magamnak, magunknak szóló figyelmeztetés is. Egy kis emlékeztető: attól, hogy házasságban élünk, még nagyon is fontos, hogy adjunk magunkra, igényesek legyünk, és akarjunk tetszeni a másiknak. Hiába ismeri a férjem, hogy milyen vagyok reggel, smink nélkül, attól még olyan jólesik a legszebb formámban, sminkkel, szép ruhában elindulni a közös programra!
Házasok vagytok? Akkor is randizzatok rendszeresen, sőt különösen akkor!
Tudom, hogy gyerekekkel már sokkal nehezebb megoldani, főleg, ha még kicsik, de egy idő után muszáj, hogy legyen egy-egy este, mondjuk kéthetente, amit csak kettesben töltötök. Így tudtok férfiak és nők, férjek és feleségek maradni egymás szemében – nemcsak anya és apa.
Egyszer egy hetven év körüli bácsitól hallottam, aki több évtizede házasságban élőként mondta: „Én annyira szerelmes vagyok a feleségembe! Minden nap le akarom nyűgözni őt. Udvarolok neki, ahogy fiatalon tettem. Ugyanolyan szép nő, sőt még szebb!” – és közben csillogott a szeme. Nem erre vágyunk mind? Hogy ne aludjon ki a tűz, hanem égjen? Tény, hogy a szerelem nem mindig egyformán erős. Néha csak pislákoló parázs, máskor pedig lángol – de a mi felelősségünk is, hogy teszünk-e fát arra a bizonyos közös tűzre. A Szentlélek pedig mint friss szél rá tud fújni arra a kis lángra, amit mi összecsiholtunk, hogy megint lobogjon. Ketten, Isten kegyelme nélkül ez tényleg nem menne hosszútávon.
Szóval ha még házasság előtt állsz, kérlek, ne gondold, hogy az esküvő olyan lesz, mint egy varázsütés, és onnantól minden nagyon könnyű és mesés lesz! Ugyanúgy meglesznek a magad harcai, ráadásul a párod harcai is. A házasság nem révbeérés. De egy gyönyörű, izgalmas kaland kezdete, amiben lesz fájdalom és megoldhatatlannak tűnő krízisek, lesz veszekedés és hitpróba, de lesz sok nevetés, öröm, közös felefedezések és új célok is.
A legjobb és legőrültebb hajóút, amelyre csak benevezhetsz.
hirdetés
