„Életünk végéig lesz miből választani!” – interjú Török Mátéval, a Misztrál együttes zenészével

Harminc év, megszámlálhatatlan dal, és egy hitből fakadó, csendes bizonyosság: Török Mátéval, a Misztrál Együttes egyik alapító zenészével beszélgettünk múltról, jelenről és jövőről. Máté nemcsak a magyar verséneklés meghatározó alakja, de hitét is nyíltan vállalja: számára a zene és a transzcendens keresése elválaszthatatlan egymástól. Interjúnkban mesél a Misztrál közösségi erejéről, a szakralitás mindennapjaiban betöltött szerepéről és arról, mi hajtja előre újra és újra a zenélésben.

Lassan 30 éves lesz a Misztrál együttes. Hogy tekintesz vissza erre a közel három évtizedre? Milyen mélységeket, magasságokat éltél meg – vagy bármit a kettő között?

Egy együttesben való létezés olyan, mint egy családban való együttlét. Hasonlóan működnek a magasságok, a mélységek, a konfliktusok, a személyiségből fakadó másként gondolkodások, de ugyanúgy benne van az az egy irányba való törekvés, ami egy házasságban is. Úgyhogy ha problémák vannak, akkor megpróbáljuk megoldani őket.  Ebbe a közel 30 évbe sok minden belefért. Nagyon sok pozitív élmény, együtt töltött idő, fáradtság és nehézség is.

Milyen mérföldkövek voltak ez alatt a harminc év alatt?

Például mérföldkövek voltak a lemezek. Eleinte minden album kiadása egy olyan szakasz lezárása is volt az együttes életében, amit addig csináltunk. A mai világunkban olykor elvárás, hogy sűrűn, akár évente hozz ki egy új lemezt, de magunkra nézve ezt a nyomást már nem érezzük. Az első lemezünk 1999-ben, kazettán látott napvilágot. Mérföldkő volt az első CD is, meg az első olyan stúdió megismerése is, ahol bekerültünk egy olyan felvevő közegbe, amelybe addig nem. Megállók az utazások is, ahova elkerülhettünk a zene által, a koncerthelyszínek és színpadok megismerése és minden megkötött barátság is egy mérföldkő, mert új kapukat nyit – emberileg is, és sok esetben zeneileg is. Ez az utazás a kezdetek óta tart.

Visszatérve a CD-kre, amiket mondtál: ti hogyan élitek meg, hogy most már nem ennek a korszaka van, hanem mindenki az internetről tölti le a zenéket, és így könnyen hozzáférhető? Az van bennetek inkább, hogy így akár több emberhez elér, vagy hogy ez már nem az az élmény, mint régen?

Minden kornak azzal kell megküzdenie, amiben él. Ha visszanézzük a műfajtörténetet, mondjuk a beatkorszakot, vagy a rocknak az indulását, akkor azt láthatjuk, hogy nekik más volt a feladatuk a lemezkiadás tekintetében, mint ami a mi korunkban alkotó zenészeknek.

Amikor például az 1960-as, ’70-es években a lemezek elkezdtek megjelenni sztereó hangzással, egy teljesen új technikai lehetőséget kaptak a zenészek, amivel éltek is. Aztán megjelentek azok az albumok, ahol két dal között nincsenek szünetek, például a legtöbb Pink Floyd-lemez esetében. Majd az mp3 térnyerésével elindult az a folyamat, hogy a jól megkomponált albumok számokra omlottak szét. Megszűnt a „bakelit”, a „műsoros” kazetta, s jött a CD, majd mini disc, az írható CD, az újraírható CD, majd most ezeket a hordozókat kiváltotta az internet. Ha meghallgatsz régebbi lemezeket, akkor azt hallod, hogy íve volt egy albumnak. Volt valami mondanivalója annak is, hogy a sorrendet miként állították össze, az elsőtől az utolsó dalig. Ma már ez nagyon nehéz, mert ezeken a zenemegosztókon te választod ki, melyik dalt szereted, melyiket nem, és utána az egész egyveleget, amit magadnak összeállítottál, berakod egy random felsorolásba.

Ez már elég más így.

Igen, most azt a zenei ívet nehéz megtapasztalni, amit a lemezek sugalltak, de szerintem ez csak egy átmenet. Azért mondom, hogy átmenet, mert a mostani a fiatalokat újra érdekli a „bakelit” lemez, megint érdekes emiatt a sorrendszerkesztés, és ha még nem is teljesen tért vissza, biztos vagyok benne, hogy ennek lesz folytatása.

Mi vezetett titeket, amikor 1997-ben megalapítottátok az együttest? Mi volt az a vágy vagy cél, ami miatt azt mondtátok, hogy ezt csinálnunk kell?

Furcsán voltunk – és vagyunk most is – „behuzalozva”, verseket akartunk énekelni.

Nem voltunk még 20 évesek, amikor eldöntöttük, hogy ezt szeretnénk csinálni.

A saját szüleink is azt mondták nekünk, hogy fiúk, ez nagyon jó hobbi lesz, de azért ebből nem lehet megélni. De mi mégis azt gondoltuk, hogy ebből szeretnénk egzisztálni, és harminc évvel később is verseket fogunk énekelni.

Heinczinger Mikával és Tóbisz Tinelli Tamással Dévai Nagy Kamilla iskolájában találkoztunk össze, ahol nagyon jó tanáraink voltak. Tanított minket többek között Huzella Péter és Radványi Balázs a Kalákából és Wacha Imre beszédtanár is. Az, hogy mi hárman összetalálkozhattunk és megalapíthattuk a Misztrált, gondviselésszerű volt, hiszen Mika Nagymarosról jött, Tamás Felvidékről, Rimaszombatból, én pedig egy óbudai polgári családban nevelkedtem. Az ebben az iskolában eltöltött másfél évben sok dolgot megtanultunk és megtapasztaltunk, ami a színpadi jelenléthez szükséges.

A közel harminc évre visszatérve: már többet voltunk együtt, mint egymás nélkül, és együtt váltunk felnőtté, már amennyire felnőtté váltunk. (nevet) Azóta öttagú formáció lettünk, Pusztai Gábor 2004 óta, Heigl László 2014 óta játszik velünk.

Mindenki más alapokat hozott, te miket? Hogyan vált a zene ennyire meghatározóan az életed részévé? Miközben a szüleid inkább a reálos vonalon mozogtak – édesanyád matematikus, édesapád mérnök – , és kezdetben te is ebbe az irányba indultál el.

A családom tagjai nagyon zeneszeretők, de nem zenészek. A polgári neveltetés részeként fontosnak tartották, hogy a gyerekek elkezdjenek valamilyen hangszeren játszani. Így általános iskola első osztályától kezdve csellózni tanultam.

A versek szeretete tőlük jön?

Részben, hiszen nagyon sok könyv – köztük sok verseskötet – volt otthon. Édesapámtól bármit kérdezhettem, ami érdekelt, s a legtöbb esetben, ha nem tudta a választ, tudott olyan könyvet a kezembe adni, amiben megtaláltuk azt.  

Kamaszként a vers kapcsolat volt a transzcendens világhoz.

Az ön- és világkeresésre a versekben találtam fogódzókat, és ennek szerepe volt később abban, hogy elkezdtem meg is énekelni őket.

Az első megzenésített költemények között azok szerepeltek, amiket egy szalézi atya, Peisch Ferenc olvasott fel a prédikációi közben.  

Mi alapján szoktátok eldönteni, hogy melyik verset zenésítitek meg? Közös döntés, hogy ha valakit megérint egy vers, akkor az bekerül a repertoárba?

Nálunk szerencsés állapot, hogy mindenki ír zenét, mindenki szerez dallamot a versekre, és mindenki maga hozza a verset. Egy kész dallal érkezünk, és a hangszerelést készítjük általában együtt.

Ha sikerül összehozni egy alkotóhetet – idén januárban is volt –, akkor oda mindenki hoz magával 5-10 verset megzenésítve, és azokból választjuk ki azokat, amikkel foglalkozunk, s azokkal a dalokkal bővítjük a közös repertoárt. Előfordul persze olyan is, amikor felkérésre készül egy album, s akkor arra koncentrál mindenki. Így készült többek között a Balassi Bálint-, a Dsida Jenő- és a Babits Mihály-lemezünk is. Nagyon izgalmas az is, hogy mindenkit más vers szólít meg ugyanabban az életműben.

Ezek szerint vannak intenzív alkotófolyamataitok, amikor akár egy hétre elvonultok valahova?

Máshogy már nem megy, családosan nem működik másként, mert ha csak egy „mezei” próbát tartunk, akkor bele sem melegedünk, mire már haza is kell mennünk.

Van olyan dalotok, vagy más dala, amit különösen szeretsz? Biztos nehezet kérdezek.

Sok ilyen van. Azért is nehéz kérdés, mert ez korszakfüggő. Illetve mindig kötünk emlékeket és élményeket egyes dalokhoz, gondolok itt például az első randevú alatt szólt zenére, vagy arra, ami akkor szólt, amikor meghalt a nagymamád… Inkább nem emelnék ki egyetlen dalt sem.

Felelőssége van minden szülőnek, tanárnak, zenésznek és médiumnak abban, hogy mi az a dalcsomag, amit odaadunk a gyerekeinknek, embertársunknak, hiszen ezekhez fogja társítani a saját, számára kitüntetett emlékeit, ami miatt meghatározóak lesznek azok a dalok és üzenetek az életében.

Tehát már az is egy előszűrés, hogy mivel találkoznak a gyerekek?

Mindenképp az, és nem csak a gyerekek esetében.

Nem azért nem hallgatnak a fiatalok – vagy akár a felnőttek – sokféle zenét, mert nincs, hanem mert nem tudják, hogy van. Azt hallgatják, amit kapnak, amit kaptak.

És az is természetes jelenség, hogy a zene az emberek többségének nem annyira fontos, mint nekünk, és nem érdeklődnek iránta annyira, hogy felfedezzék a sokszínűségét, ahogyan én sem érdeklődöm aziránt, hogy mondjuk hányféle minőségű beton van. Talán a zene azért népszerűbb, mint a beton, de ugyanúgy feladat van vele.

Csorba László történész írja rólatok: „bámulom az erőt és a harmóniát, meg azt a könnyed eleganciát, amely oly finoman leplezi a sikert alapozó végtelen sok munkát”. Te a gyakorlást, a zenélést van, hogy munkaként szoktad megélni? Vagy inkább szenvedélyként, amit nem lehet abbahagyni?

Van, amikor munkává válik, legalábbis elfoglaltság és feladat szintjén. Az például, hogy el kell jutni A-ból B-be, a munka része, de a hivatás része, a cél, a versek mondanivalójának közvetítése állandó. Hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, az lehet a „munkám”, amit szeretek csinálni.

Hogy tudod, tudtad összeegyeztetni, hogy családos ember vagy, és mellette rengeteget utaztok? Mennyire tudtál részt venni a gyerekek nevelésében?

Nem nagyon volt olyan utunk, amikor több hétre, hónapra elmentünk volna az elmúlt 15 évben, amióta gyerekeket nevelünk. Előtte előfordult ilyen. Persze a zenészélet rendszertelen elfoglaltsággal jár a család tekintetében, ezért a feleségeinkre sokkal több családlogisztika és feladat hárul. A zenész életforma mellett még több olyan hivatás van, ami hasonlóan „tervezhetetlen”, ilyen például az orvosoké vagy a buszsofőröké is.

Ha már említetted a gyerekeidet, van abban tudatosság a részedről, hogy mi az, amit mindenképpen szeretnél nekik átadni? Akár értékek vagy gondolkodásmód szintjén.

Nem tudjuk meghazudtolni önmagunkat, nem tudunk mást közvetíteni feléjük, mint amit mi magunk csinálunk. Ebből kell kimazsolázniuk azokat, amik nekik majd fontosak lesznek a saját életükben. Igyekeznünk kell minél több ismeretet átadni, vagy megmutatni az ismeretek beszerzésének forrásait, és az önálló gondolkodás fontosságát is hangsúlyoznunk kell. A három gyerekünk három teljesen különböző személyiség, más érdeklődési körrel. Abban kell őket támogatni, ami érdekli őket.

Már akkor hívőnek gondoltalak, amikor még nem láttam veled semmilyen interjút, egyszerűen az alapján, ahogy hallottalak titeket zenélni, amiben valahogy benne van az a földöntúli, az a „valami több”. Neked milyen a kapcsolatod Istennel? Hogyan tekintesz Rá? 

Úgy tekintek rá, hogy mindig itt van, de rajtam múlik, hogy velem van-e. Ez senki máson nem múlik. Attól, hogy én katolikusnak születtem és szocializálódtam, ugyanúgy meg kellett küzdenem a saját hitemért. Ez lehet, hogy nehezebben ment, mintha keresőként találtam volna meg a katolikus egyházat, mert természetes volt misére menni, ministrálni, oltár mögött futkosni, hittanra járni, de arra, hogy ki is az Isten, és az Istennel való kapcsolatom milyen, időt kellett szánnom, csöndben kellett maradnom.

Amíg nem tapasztalod meg a kegyelem állapotát, amiről sokszor beszélnek, nem tudod igazán elképzelni, elfogadni, hogy mi az. Azt is érzem, hogy nem lehet az ember mindig kegyelmi állapotban, de ha már volt egyszer is, akkor onnantól kezdve biztosan tudja, hogy mit akar. Ez egy bizonyosság. Sok utat látok ugyanahhoz az Istenhez, és lehetnék református vagy görögkatolikus is, de nekem ez az utam, én ezt találtam meg. Nem gondolom, hogy az egyik felekezet jobb, mint a másik.

A megítélés nem az én dolgom.

Én a katolikus hitben találtam meg magamat, és a lelkivezetőimet is. Évekig a szalézi Peisch Ferenc atya volt az, aki meghallgatott, segített az úton, össze is adott minket a feleségemmel, majd a halála után a pálosok vonzáskörébe kerültem és azóta oda tartozom. 2023 óta pálos konfráter vagyok. (A pálos rend tiszteletbeli tagja, aki nem tett szerzetesi fogadalmat, de a rendhez tartozik és segíti annak munkáját – a szerk.) 

A falunkban járunk misére, Verőcén, ahol egyre többen vagyunk, s lassan kinőjük a templomunkat. Egyre több fiatal csoport és közösség alakul a plébánián, amihez jó tartozni.

Érezted azt valaha, hogy Isten egyfajta küldetéssel, misszióval bízott meg a zene által?

Sokan megkérdezik tőlünk, akik versénekléssel foglalkozunk, hogy a verséneklés misszió-e. Biztos az, de mi egyszerűen ezt szeretjük csinálni.

Abban, hogy a zenénkben van transzcendens jelenlét, biztos vagyok.

Ettől függetlenül mi sosem játszunk dicsőítőzenét, és egyáltalán nem vagyunk dicsőítő zenekar. Abban hiszek, hogy minden vers szakrális alkotás. Akkor is énekelhetsz a Teremtőről, a teremtésről, hogyha nem mondod ki az Isten, a Jézus, a Mária neveket.

Nem tudhatjuk, hogy ki hallgatja a zenénket, és miért hallgatja. Mi egy közvetítő közeg vagyunk. Nekünk nem feladatunk megítélni senkit. A mi közönségünk nagyon színes és vegyes, mind a korosztályt nézve, mind az ideológiai vagy politikai beállítottságokat tekintve. Az érték érték minden korban és időben, és aki nyitott rá és befogadó, meghallja. Nekünk a közvetítés a feladatunk. Persze belebonyolódhatnánk abba, hogy milyen verseket közvetítünk, zenésítünk meg, mi az érték, mi nem az, de ezt sok esetben megoldja a Gondviselés.

Mennyire vagytok kapcsolatban a közönséggel? Szokott olyan lenni, hogy egy koncert után beszélgettek velük, vagy akár a Misztrál Fesztiválon?

Máshogy nem is lehet. A közönség közösség! Olyan jó ez a magyar nyelv…

Ez a műfaj nem az, ahol két méter magas színpadról énekelsz lefelé, vagy ami előtt 5 méteres kordon van.

Ez akkor él, és akkor működik a legjobban, ha szemtől szemben vagy azzal, aki hallgatja. Itt nem te vagy a fontos, hanem az üzenet.

Mennyire számít a visszajelzés a közönségetektől? Formálja a gondolkodásotokat, hogy milyen legyen a következő album például?

A visszajelzés rendkívül fontos. Állandó tanulásban vagyunk. A közönségünk is változik. Nagyon jó visszajelzés, amikor a korábbi fiatal közönségünk néhány év kihagyással már a gyerekeivel tér vissza a koncertjeinkre.

Mit terveztek a Misztrál 30. születésnapjára?

Egyelőre gondolati szinten tervezünk csak, amikről egyenlőre nem beszélnék, de a tízéves koncertünk is egy nagyobb volumenű esemény volt az életünkben, és a húszéves fennállásunkat is megünnepeltük. Utóbbin a 70 tagú Csíkszerda kórussal együtt játszottuk a dalainkat, amikre Vedres Csaba írt kórusátiratokat.

Idén nyáron is biztos sok helyen lesztek, pár helyszínt említesz, ahol lehet veletek találkozni?

Regejáró Misztrál Fesztivál idén is lesz Nagymaroson, július 18-19-én. 2002 óta szervezzük meg ezt a verséneklő és világzenei fesztivált, ahol két napig a közösségünkkel együtt tudunk lélegezni, s számos muzsikus barátot tudunk meghívni zenélni. A bővebb programot és információkat a misztralfesztival.hu oldalra helyeztük el.

De megtalálhatóak leszünk a nyáron többek között a Kaláka Fesztiválon Egerben, a Művészetek Völgyében, Vigántpetenden, Erdélyben, Felvidéken, Salfölfön, Jakabhegyen, Pannonhalmán, Kiscsőszön és Budapesten is.

Mi az, ami újra és újra arra késztet, hogy verseket énekelj és folytasd a Misztrállal a zenélést?

Az a nagy kincsesláda, ami ott van előttem, előttünk, s amibe mindennap újabb és újabb versek kerülnek a kortárs költők által is. Életünk végéig lesz miből választani…

Nem lehet a végére érni, gondolom.

Nem, és nem is kell. Én abban hiszek, hogy minden vers megénekelhető, de nem kell mindegyiket megénekelni. És mindenki csak azt énekelje meg, amiben hiteles tud maradni önmagához.

https://www.youtube.com/watch?v=mhO8U9fjrgM

Interjú Szilágyi Anna