Mihez kezdünk, amikor úgy érezzük, hogy életünk zsákutcába jutott, és a remény egyre halványabbnak látszik? XIV. Leó pápa egy megrendítő evangéliumi történeten keresztül mutatta meg, hogyan találhatunk újra fényt és gyógyulást a legnehezebb pillanatokban is. A pápa ezzel mindazoknak üzent, akik elakadtak, és rámutatott, hogyan válhat az Egyház valóban az irgalmasság házává.
XIV. Leó pápa folytatta az általános audiencia sorozatát a Krisztus által megélhető reményről és gyógyításról. Június 18-án egy fontos evangéliumi részt tekintett át, amely a János 5-ben található, és amely alkalmat adott arra, hogy beszéljen azokról a helyzetekről, amelyekben úgy érezzük, hogy elakadtunk és zsákutcába kerültünk. Leó pápa megjegyezte, hogy az evangéliumi történet helyszínéül szolgáló medencét Betesdának hívják, ami azt jelenti, hogy „az irgalmasság háza”: ez lehet az Egyház képe, ahol a betegek és a szegények összegyűlnek, és ahová az Úr eljön, hogy gyógyítson és reményt adjon.
Íme a pápa beszédének vatikáni fordítása:
„Folytassuk a szemlélődést Jézusról, aki gyógyít! Arra szeretnélek meghívni benneteket, hogy
hirdetésgondolkodjatok el azokon a helyzeteken, amelyekben úgy érezzük, hogy elakadtunk és zsákutcába kerültünk. Néha úgy tűnik, hogy értelmetlennek tűnik tovább reménykedni; beletörődünk, és már nincs kedvünk küzdeni.
Ezt a helyzetet az evangéliumok a bénultság képével írják le. Ezért szeretnék ma egy béna meggyógyításával foglalkozni, amelyet Szent János evangéliumának ötödik fejezete (5,1-9) mesél el.
Jézus Jeruzsálembe megy a zsidók ünnepére. Nem megy azonnal a templomba, hanem megáll egy kapunál, ahol valószínűleg megmosták a juhokat, mielőtt áldozatként felajánlották volna őket. Ennek az ajtónak a közelében sok beteg ember is volt, akiket a juhokkal ellentétben kizártak a Templomból, mert tisztátalannak tekintették őket. Így hát maga Jézus az, aki szenvedésükben odanyújtja nekik a kezét. Ezek az emberek egy csodában reménykedtek, amely megváltoztathatja sorsukat. Az ajtó mellett volt egy medence, amelynek vizét gyógyítónak tartották: bizonyos pillanatokban a víz felkavarodott, és az akkori hiedelem szerint, aki először merült alá, meggyógyult.
Így egyfajta „háború” jött létre: elképzelhetjük a beteg emberek szomorúságát, akik fáradtan vonszolták magukat a medencébe. Jézus konkrétan egy olyan férfit szólít meg, aki 38 éve béna. Ez a férfi mostanra már csüggedt, mert soha nem sikerül alámerülnie a medencébe, amikor a víz megmozdul.
Valójában ami megbénít bennünket, az nagyon gyakran a csalódás.
Elcsüggedünk, és fennáll a veszély, hogy apátiába zuhanunk.
Jézus feltesz a bénának egy kérdést, amely talán feleslegesnek tűnhet: „Akarsz-e meggyógyulni?”. Valójában ez egy szükséges kérdés, mert ha valaki hosszú évekre megrekedt, még a gyógyulni akarás is elhalványulhat benne. Néha inkább megmaradunk a betegség állapotában, arra kényszerítve másokat, hogy gondoskodjanak rólunk. Ez néha ürügy arra is, hogy ne döntsük el, mit kezdjünk az életünkkel. Jézus visszavezeti ezt az embert legigazibb és legmélyebb vágyához.
Ez a 38 éve béna ember szókimondóan válaszol Jézus kérdésére, felfedve valódi életszemléletét. Mindenekelőtt azt mondja, hogy nincs senki, aki megmártaná őt a medencében: tehát nem ő a hibás, hanem a többiek, akik nem gondoskodnak róla. Ez a hozzáállás mutatja, hogy próbál kibújni a felelőssége alól. De vajon tényleg igaz, hogy nem volt senki, aki segített volna neki? Íme Szent Ágoston megvilágosító válasza: „Valóban szüksége volt egy »emberre« a gyógyításához, de ez az ember olyan, aki egyben Isten is. … Eljött tehát az Ember, akire szüksége volt: miért kellett volna késlekednie a gyógyulásnak?”.
A béna ezután hozzáteszi, hogy amikor megpróbál megmártózni a medencében, mindig van valaki, aki előtte érkezik. Ez az ember fatalista életszemléletet fejez ki. Azt gondoljuk, hogy a dolgok azért történnek velünk, mert nem vagyunk szerencsések, mert a sors ellenünk van. Ez az ember csüggedt. Úgy érzi, hogy legyőzték az élet küzdelmeiben.
Jézus segít neki felfedezni, hogy az élete is az Ő kezében van. Meghívja őt, hogy álljon fel, emelje ki magát a régi helyzetéből, és vegye fel a hordágyát. Ezt a hordágyat nem szabad elhagyni vagy eldobni: ez jelképezi múltját, történetét. Egészen addig a pillanatig a múlt blokkolta őt; arra kényszerítette, hogy úgy feküdjön, mint egy halott. Most ő az, aki foghatja ezt a hordágyat, és oda viszi, ahová akarja: ő döntheti el, hogy mit kezd a történetével!
El kell indulnunk, felelősséget vállalva, hogy milyen utat választunk. Ezt Jézusnak köszönhetjük!
Kedves testvérek, kérjük az Úrtól az ajándékot, hogy megértsük, hol akadt el az életünk! Próbáljunk hangot adni a gyógyulás utáni vágyunknak. És imádkozzunk mindazokért, akik megbénultnak érzik magukat, akik nem látnak kiutat. Kérjük, hogy visszatérhessünk, hogy Krisztus Szívében lakhassunk, amely az irgalmasság igazi háza!
Forrás: Vatican News, Aleteia
hirdetés
