A hétvégén ünnepeltük az Egyház születésnapját és a Szentlélek eljövetelét. Sokszor hallottuk már a Szentírásból ezt a történetet, fel tudjuk idézni a Lélek jövetelét kísérő jelenségeket és azt is, hogy az apostolok nyelveken kezdtek szólni, és minden nép értette, amit mondanak. Mi az a bizonyos közös nyelv, amit mindenki ért? És hogyan lehet azt megtanulni?
Bizonyára mindenki ismeri azt a mondást, hogy „egy nyelvet beszélünk”. És bizonyára mindenki találkozott már olyan emberekkel, akik társaságában az első pillanattól kezdve valami megmagyarázhatatlan harmóniát érzett. Az elmúlt időszakban több ilyen élménnyel is megajándékozott az Úr, amikor keresztény emberekkel egy-egy közös projekt vagy beszélgetés alkalmával találkoztam.
Elgondolkodtam, hogy vajon hogyan működik ez? Aztán rájöttem, hogy volt egy közös pont, ami (aki) összehozott és összetartott minket: Krisztus. Tulajdonképpen ez önmagában elég is. Az, hogy szeretjük Krisztust, hozzá szeretnénk hasonlóvá válni, az Ő kinyilatkoztatását követjük és az Ő teste táplál minket, közösséget teremt. Ennek a közösségnek a létrejöttéhez nincs szükség semmi erőlködésre, nem kellenek nagy gesztusok vagy látványos erőfeszítések, működik a maga természetes útján. Ez így szép és szabad. Minden embernek megvan a maga szabad akarata, a maga feladata, mégis egymást tisztelve és szeretve, együtt munkálkodunk az Úr szőlőskertjében. De honnan is ered ez az emberek közötti láthatatlan kötelék mások szolgálatára? Ugorjunk vissza egy kicsit az időben, úgy kétezer évet.
Gondoljunk csak bele, hogy az apostolokat mi, illetve ki tartotta össze? Jézus. Aztán miután Jézus meghalt és feltámadása után először megjelent nekik, tudjuk az írásokból, hogy még mindig együtt voltak, „bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót” (Jn 20, 19). Össze voltak zavarodva, nem értették, mi történt, emberi módon gondolkodtak. Jézus még búcsúbeszédében megígérte nekik a Szentlelket, aki
„megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26).
Jézus negyven napon át többször is megjelent, mennybemenetele előtt pedig meghagyta nekik, hogy maradjanak a városban, amíg erő nem tölti el őket a magasságból (vö. Lk 24,49): „megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8).
Az apostolok Jézus szavainak engedelmeskedve az utolsó vacsora termében „egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt”. (ApCsel 1,14) Elérkezett pünkösd napja, és az eseményekkel kapcsolatban a Szentírás különös fizikai jelenségeket jegyez fel: „egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (ApCsel 2, 2-4). Emellett szintén különleges jelenségként írták le, hogy bár ekkor Jeruzsálemben sokféle népből származó ember tartózkodott, mindenki a saját nevén hallotta, amit beszélnek.
Az apostolok megkaptak mindent, amire szükségük volt ahhoz, hogy eleget tegyenek küldetésüknek: Krisztus örömhírét hirdetni az embereknek. Ez a történet nagyon szép, és szerintem sokan szívesen lettünk volna részesei az akkori eseményeknek. Mi viszont kétezer évvel később élünk. Mit jelent nekünk a pünkösd most? Tudunk-e olyan nyelven beszélni, amit mindenki ért? És egyébként is, mi ez a nyelv?
Azt gondolom, hogy az a nyelv, ami minden ember szívébe egyetemesen el van ültetve, a szeretet nyelve. Egyszer régen, amikor fiatal felnőttként kerestem az utam, olvastam egy mondatot, amivel a mai napig azonosulni tudok. Így szólt:
„egyetlen boldogság van az életben: szeretni, és tudni, hogy szeretnek”.
Fiatalként az ember ebből a mondatból a szerelemre asszociál, ahogy annak idején én is. Ma már kissé egyetemesebb kontextusban látom ugyanezt a mondást, az Isten ember iránti tökéletes és fogyhatatlan szeretetét értem alatta, és azt a szeretetet, ami mi az Isten szeretetéből kiindulva adni tudunk másoknak. Viszont alaposan meg kell tanulnunk ezt a nyelvet ahhoz, hogy később beszélni tudjuk, és adott esetben másokat is meg tudjunk tanítani rá.
Az első pünkösd történetében azt írja a Szentírás, hogy – bár akkor Jeruzsálemben minden népből származó emberek tartózkodtak – mindenki a saját nyelvén értette, amit az apostolok mondanak. Mi ennek a jelentősége? Számomra idén, a pünkösdi vigília szertartásán érkezett erre a válasz: azért van szükség arra, hogy minden nyelven értsék az evangéliumot, mert a kinyilatkoztatás mindenkinek szól, mindenki számára hirdetni kell azt, mindenki meg van hívva ebbe a szeretetközösségbe.
Pünkösd az Egyház születésnapja. És az Egyház ma mi vagyunk. Nekünk is szól Jézus szava: menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet. És ebben a feladatban nem vagyunk magunkra hagyva. A Lélek ereje – már ha hagyjuk működni az életünkben – minket is segít ebben. Ugyanazt a Lelket kaptuk meg mi is a keresztségben, így ugyanaz a Lélek működik bennünk, aki Máriát beárnyékozta az angyali üdvözletkor, és aki az apostolokat szólásra indította. Ugyanaz hát a feladatunk is.
„Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk” (1Kor 12,13).
A keresztségben mindnyájan Krisztus testének tagjaivá váltunk, ahogy a Katekizmus fogalmaz: „a keresztség által megszabadulunk a bűntől, és mint Isten fiai születtünk újjá, Krisztus tagjai leszünk, betestesülünk az Egyházba és részeseivé váltunk az Egyház küldetésének” (Katolikus Egyház Katekizmusa 1213.).
Az első pünkösd leírásából nekem idén az apostolok „egysége” ragadta meg legjobban a figyelmem. Ahogy fentebb is írtam, mostanában több olyan tapasztalatom is volt, hogy más Krisztust követő emberekkel igazán sikerült egymásra találni, összehozott és összetart minket a szeretetünk Krisztus iránt. Ezek a találkozások akár a véletlen művei is lehetnek, bár én inkább a Gondviselésben hiszek, mint a szeszélyes és kiszámíthatatlan véletlenben. Ezen találkozások és kapcsolatok gyümölcseiből kiderül majd, hogy pusztán véletlen, vagy annál jóval magasabb szintű Rendező, a Szentlélek alakította-e őket.
Manapság világi síkon is nagyon divatos az egységre törekvés, felismerték az emberek a közösség erejét és jelentőségét. Ezek önmagukban jó dolgok, és amíg fenntartható a közös cél, mely létrehozta a csoportosulást, addig működik is. Keresztény közösségekben azonban figyeljünk arra – és kérjük a megkülönböztetés ajándékát -, hogy fel tudjuk ismerni az érdekszövetség és a szeretetközösség közötti különbséget. Jézus ugyanis szeretetközösségre hív: „arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Persze soha nem lehet tökéletes és zökkenőmentes az emberek közötti együttműködés, a dolog természetéhez tartoznak a konfliktusok is. Viszont egy konfliktus keresztény módon való megoldása, a bocsánatkérés és a megbocsátás szeretetteljes gesztusa felér egy tanúságtétellel. Pál apostol is így inti az efezusiakat:
„Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a Lélek egységét.” (Ef 4, 2-3).
A Lélek által összetartott kapcsolatok és közösségek fokmérője – legalábbis saját tapasztalatom szerint – az, hogy nem kell emberi ügyeskedés ahhoz, hogy fenntartsuk a kapcsolatot vagy összetartsuk a közösséget. A Lélek elvégzi ezt a munkát, ha hagyjuk neki. Nekünk az a dolgunk, hogy mindig a feljebbvalókkal foglalkozzunk, tegyük a ránk bízott feladatot a családunkban, a munkahelyünkön és adott esetben az egyházi közösségükben. Mindenkinek ott van feladata, ahova az Úr helyezte őt, és ha kitartóan kérdezzük és keressük, megtaláljuk, mit szánt nekünk. A ránk bízott feladatok fokmérője szintén az, hogy annak végzése egy rövid fellángolás vagy egy hosszabb távú elköteleződés tud-e lenni.
A krisztusi közösséget nem az ideig-óráig tartó közös érdek hozza létre, és ez a közösség nem személyválogató, hogy csak azokkal akarunk együtt lenni, akik a mi köreinkbe tartoznak. Ez ellentmondana a szeretet parancsának. A meghívás mindenkinek szól. Ez emberileg természetesen nehéz, feltétel nélkül szeretni emberi erőből lehetetlen. Ez már egy olyan dimenzió, melybe az Istennel élt élet, a Jézussal való egyre tökéletesebb egyesülés, a kegyelmi térben való létezés tud bevezetni. Ehhez egy igazán erős fegyver a Szeretetláng lelki naplóban lejegyzett Úrral való egység imája, mely a Jézussal való mind teljesebb egység vágyát fejezi ki. És ha Jézussal egységben vagyunk, természetes módon egymással is egységben leszünk, az Atya gyermekeiként, egymás testvéreiként.
Együtt, egymást segítve dolgozni egy közös cél érdekében: magunk és mások üdvösségéért. Erre hív minket a pünkösd ma.
Kissné Berta Rita
hirdetés
