Életünk folyamatos változás és úton levés, amelyben az egyetlen állandóság Jézus Krisztus szeretete és jelenléte. Az örök változásban is bízhatunk abban, hogy Isten kegyelme kísér, és minden találkozásban, minden új helyzetben közelebb kerülhetünk Hozzá.
Életünk egy állandó utazás: születésünktől fogva úton vagyunk, az Atyától jövünk és Őhozzá térünk vissza egyszer. Gyermekként általában arra vágyunk, hadd legyünk már felnőttek, mennyivel könnyebb lesz majd minden, hogy aztán kiderüljön, nem is kellett volna annyira „elsietnünk” azt a gyermekkort, mely mindenekelőtt a tisztavízű forrás áldása.
Vannak olyan élethelyzetek, amelyekben nagyon is jól érezzük magunkat, de egyszer – sajnos vagy nem – tovább kell mennünk, s teret engednünk a holnapnak, a másnak, illetve másoknak. Nem lehetünk örökké gyermekek, sem pedig fiatalok, s egyszer az erőnk is megfogyatkozik. Mindebben az örömhír, hogy „Jézus elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, de nem hagyja, hogy olyanok is maradjunk”, fogalmazta meg életünk egyetlen állandóságát Hajlák Attila székelyvéckei plébános atya. „Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk, talán abban van az utolsó remény”, hangzik el Máté Péter dalában.
Nem kell aggódnunk, hiszen az állandó változás az Isten által megalkotott világ természetes rendjéhez tartozik.
Gondoljunk csak arra, mennyire furcsa is lenne, ha mindig, minden ugyanolyan maradna: egy kellemetlenebb, fordulópontot igénylő helyzet esetén egyértelmű, hogy valami mást szeretnénk, némi jobbat, ha pedig egy kényelmes körülmények között folytatott életről beszélünk, akkor amiatt jönne jól egy kis változás, mivel a monotonitásba bele lehet unni, fásulni, kiégni, mindemellett pedig a túlzott kényelem, a megfáradt istenkeresés nem lenne segítségünkre az üdvösség útján való járásban.
Az alkalmazkodás nem mindenkinek az erőssége, így hát vannak, akik ezt könnyebben fogadják, mi több, tárt karokkal várják, másoknak pedig időre van szükségük ahhoz, hogy mindezt fel tudják dolgozni, átértékelni, s ami a legfontosabb: elfogadni. Lehet, hogy nem érezzük magunkat mindig alkalmasnak, elég erősnek, kellőképpen felkészültnek egy bizonyos feladathoz, kihíváshoz, azonban nem kell aggódnunk, mert Isten kegyelme mindenhova elvezet minket, bízzuk csak magunkat az Úr gondviselésére: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9) Ő életünk egyetlen el nem múló bizonyossága, hisz „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13:8). Ez a szilárd meggyőződés reménységet, bátorságot ad, hogy a mindennapjaink keresztjét felvegyük, s kitartóan vigyük.
Attila atya továbbá azzal is bátorít mindannyiunkat, hogy „az igazi találkozások Jézussal megismétlődnek.” Amikor egy számunkra kedves személlyel találkozunk, alig várjuk, hogy ez újra megtörténjen, hiszen jól érezzük magunkat a társaságában, s mindent meg is teszünk ennek érdekében, elsősorban időt szakítunk rá. Amikor aztán az élet úgy hozza, hogy már nem kereszteződnek útjaink, elcsüggedünk, elszomorkodunk, s akarva-akaratlanul ismét egy állandó, mindenkor elérhető jelenlétet biztosító személy társaságát keressük, itt főként bizalmi barátságra hivatkozván. Ha ez előbb vagy utóbb ismét meghiúsul, megint reményvesztetté válunk, s keressük a választ miértjeinkre. Erre viszont megint létezik egy ugyanazon forrásból származó örömhír:
ha Jézus Krisztus az, Akivel újra és újra találkozni szeretnénk, bármikor és bárhol megtehetjük.
Elsősorban az Eucharisztiában, amelyben Önmagát adja nekünk, emellett pedig imában, életünk bármelyik percében, s tartózkodási helyünk tetszőleges pontjában velünk van. Amint Máté evangélista feljegyezte, s amely felmérhetetlen erővel ruházza fel mindazokat, akik ezt teljes szívükből hiszik és vallják: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” Krisztus ott lakozik valamennyiünkben, tehát az Ővele való találkozáskor lehetőségünk van minden emberben ráismerni: azokban az emberekben, akik – fogalmazzunk úgy – nem a legszimpatikusabbak, azt szeretné kifejezni, dolgoznunk kell még azon, hogy közelebb kerüljünk tanításához, megértvén és elsajátítván azt, akik pedig ránk mosolyognak és jelenlétük békével tölt el, azok által üzeni nekünk, hogy az Ő útján járunk, s tegyük ezt továbbra is, példával szolgálva mások számára is.
Jézus tehát elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, de nem hagyja, hogy olyanok is maradjunk:
megadja nekünk a szabadságot, hogy a saját utunkat járjuk, s megtaláljuk a Hozzá vezetőt, útravalóul pedig a Hozzá való hasonlatosság ajándékát kínálja fel nekünk.
Túrmezei Erzsébet: Változás
Én, durva, faragatlan kődarab,
ki ott hevertem annyi év alatt
sötéten, félrevetve,
hiú próbákat dacosan nevetve,
próbákat, hogy rajtam faragjanak;
én, aki meg akartam én maradni
inkább csúnyán, sötéten, búsan, torzan:
most itt vagyok a Mester műhelyében
s boldogan várom szent vésővonását,
hogy megalkossa bennem képemását.
Csákay-család
hirdetés
