Peter McGregor, a Catholic Institute of Sydney teológiaprofesszora, lelkiségi előadó, az Emmánuel Közösség tagja szenvedélyesen érvel amellett, hogy minden katolikusnak szüksége van a szívből fakadó, szemlélődő imára. Előadását Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője fordította magyarra, amelyben McGregor az Egyház tanítására és a misztikus hagyományra támaszkodva mutatja be a szemlélődő ima elengedhetetlen szerepét a mély istenkapcsolat kialakításában.
Miért kell minden katolikusnak a szemlélődő imát gyakorolnia?
Olyan lelki mesterek számára, mint Ávilai Szent Teréz és Keresztes Szent János, a szavakkal végzett (oral prayer) és a szellemi, szívvel végzett imádság (mental prayer) az ima két „szakaszát” jelenti. Az emberek a leggyakrabban a szóbeli imára gondolnak, ha imádságról van szó. Így kezdik ugyanis megtanulni, hogyan kell imádkozni. Ez az imádság első fajtája, amelyet általában már gyermekkorunkban megtanítanak nekünk.
hirdetésTanítják az imákat, és mi kívülről megtanuljuk őket – a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát, a Dicsőséget, a rózsafüzért stb.
Az ember testből és lélekből áll. Pszichoszomatikus egység vagyunk, ezért testünknek – beleértve a hangunkat is – részt kell vennie az imában. A szavak használata mellett keresztet vetünk, letérdelünk, felállunk vagy felemeljük a kezünket stb. Senkinek sem szabad teljesen lemondania a hangos imádságról. Még a legnagyobb misztikusok is mondtak szavakkal végzett imákat haláluk napjáig.
Arra tanítottak minket, hogy mondjunk imákat, de nem arra, hogyan imádkozzunk.
Természetesen bárki mondhat imát a szavaival, de ez nem jelenti azt, hogy valóban imádkozik. Ez előfordul gyerekkorunkban, de sajnos folytatódhat felnőttkorunkban is. Megtanuljuk, hogyan mondjunk imákat, de azt nem, hogy hogyan imádkozzunk. Ahhoz, hogy a szóbeli ima valóban ima legyen, két dologra van szükség: figyelemre és odaadásra. Tudatában kell lennünk annak, hogy mit mondunk, és szeretettel kell mondanunk azt.
Jézus óva int bennünket a figyelem és odaadás nélkül elmondott szóbeli imádságtól, amikor figyelmeztet: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak!” (Mt 6,7).
A keresztény szemlélődés nem más, mint párbeszéd Istennel.
Sajnos sok katolikus soha nem lép túl a szóbeli imán a szívvel végzett ima irányába. Pedig a szellemi ima, amelyet meditációnak is neveznek, elengedhetetlen, ha növekedni akarunk az Istennel való kapcsolatunkban. Amikor az emberek a „meditáció” szót hallják, gyakran gondolhatnak olyan tevékenységre, amely valójában távol-keleti – azaz hindu vagy buddhista – gyakorlat. Ezt a fajta meditációt azonban általában nem „párbeszédként” fogják fel, és nem is úgy gyakorolják. A keresztény meditáció párbeszéd Istennel.
Ezért inkább szívvel végzett, szellemi imának nevezem, mint meditációnak.
Mivel ez egy párbeszéd, a szívvel végzett ima elengedhetetlen az Istennel való kapcsolat növekedéséhez. Önmagában a szóbeli ima egy „monológ”. Mi beszélünk Istenhez, de kevés lehetőség van arra, hogy Isten beszéljen hozzánk.
Ávilai Teréz az Önéletrajzban hangsúlyozza a szellemi ima alapvető jellegét. Hosszú utat járt be, amíg felfedezte azt, gyakran megkísértve attól, hogy felhagyjon vele.
„E téren az ördög ádáz küzdelmet folytatott ellenem, s még azt is sikerült velem elhitetnie, hogy tekintve rosszlelkűségemet, nem volna alázatosság, ha folytatnám; olyannyira, hogy mint mondtam, abba is hagytam másfél esztendőre… Ezzel pedig nem értem el mást, mint azt, hogy ha így folytatom, minden ördögi segítség nélkül én magam juttattam volna a lelkemet a pokolba. Ó Uram, segíts! Micsoda vakság az ilyesmi! S hogyan eléri célját az ördög, ha erről az oldalról mesterkedik! Jól tudja az az áruló, hogy az a lélek mely állhatatosan végzi a belső imát, elveszett reá nézve; s akárhányszor sikerüljön is azt elbuktatnia, Isten kegyelméből még a bűn is a javára válik, s fölkelve annál nagyobb léptekkel halad az Úr szolgálatának útján. Az ördögnek nem csekély érdeke forog itt kockán!” (XIX. fejezet)
A legfontosabb számunkra abból, amit Teréz mond, hogy ha kitartóan imádkozunk, akkor megmenekülünk. Ugyanez nem mondható el arról, aki kizárólag a szóbeli imádsággal imádkozik, mert, mint mondtam, az inkább monológ, mint párbeszéd, és Istennel való párbeszéd nélkül, különösen Isten meghallgatása nélkül nem lehet személyes kapcsolatunk, barátságunk Istennel.
Mi tehát a szívvel végzett, szellemi ima lényege? Könnyen megérthetjük, ha elolvassuk, mit mond róla a Katolikus Egyház Katekizmusa.
„Az elmélkedés, meditáció elsősorban keresés. A lélek próbálja megérteni, hogy miért és hogyan lehet keresztény módon élni annak érdekében, hogy magáévá tegye, amit az Úr kíván és válaszoljon rá. Ehhez figyelemre van szükség, ami fölött csak nehezen tudunk uralkodni. Általában könyveket használunk segítségül, melyek a keresztényeknek rendelkezésükre állnak: Szentírás, főleg az evangéliumok, szentképek, a nap vagy az időszak liturgikus szövegei, a lelkiélet atyáinak írásai, lelki irodalom, a teremtés és a történelem nagy könyve, Isten ’mai napjának’ lapja”. (KEK 2705)
(Ávilai Szent Teréz azt mondta, hogy könyv nélkül nem tudta gyakorolni a belső imát. Szüksége volt valamire, ami serkentette az elméjét).
„Az olvasott dologról elmélkedve, ezt önmagunkkal összevetve jutunk el oda, hogy magunkévá tesszük. Ezzel kinyílik egy másik könyv, az élet könyve. A gondolatok világából átmegyünk a tények világába. Az alázat és a hit mértéke szerint itt föltárulnak az indítékok, melyek a szívet késztetik, és meg lehet őket ítélni. A megteendő igazságról van szó, hogy eljussunk a világossághoz: Uram, mit kívánsz, hogy cselekedjem?” (KEK 2706)
„Az elmélkedésnek annyi módszere van, amennyi a lelki mesterek száma. A keresztény embernek akarnia kell rendszeresen elmélkedni, nehogy a magvető példabeszédéből az útszélhez, a sziklás vagy tövises talajhoz váljék hasonlóvá (Mk 4:4-7, 15-19). [Az ördög elragadja az Igét a szívből, vagy az Ige nem ver mély gyökeret a szívben, és az illető elesik, vagy az élet gondjai és örömei elfojtják az Igét, és az illető nem terem gyümölcsöt.]
A módszer azonban csak vezető; a lényeg a Szentlélekkel együtt haladni az imádság egyetlen útján, aki Jézus Krisztus”. (KEK 2707)
„Az elmélkedés fölhasználja a gondolkodást, a képzeletet, a lélek érzéseit és vágyait. Ez az összeszedettség szükséges a meggyőződéses hitbeli elmélyüléshez, a szív megtéréséhez és a Krisztust követő akarat erősödéséhez. A keresztény imádság szívesen elmélkedik ’Krisztus misztériumairól’, például a Szentírás elmélkedő olvasásában (a lectio divinában) és a rózsafüzérben. Az imádkozás e gondolkodási formája nagyon értékes, de a keresztény imádságnak többre kell törekednie:
Jézus szeretetének megismerésére és a vele való egyesülésre”. (KEK 2708) Itt a Katekizmus a misztikus imádságra utal.
A szemlélődő ima gyakorlati példájaként a lectio divina (szent olvasás) végzéséhez szeretnék néhány szempontot adni. A Verbum Domini című dokumentumban XVI. Benedek pápa világos és tömör magyarázatot adott az imádság e formájáról.
Úgy véli, hogy a lectio divina „mely valóban képes föltárni a hívő előtt Isten Szavának kincstárát, de a találkozást is létre tudja hozni Krisztussal, az élő isteni Szóval. Szeretném ezért röviden fölidézni a lectio divina fontosabb lépéseit: a szöveg olvasásával, a lectióval kezdődik, mely fölveti a szöveg hiteles megismerésének a kérdését: mit mond a bibliai szöveg önmagában?
Enélkül az a veszély fenyeget, hogy a szöveg mentségül szolgál arra, hogy soha ne lépjünk ki a saját gondolatainkból.
Az olvasást követi a meditáció erről a kérdésről: mit mond a bibliai szöveg nekünk? Ezen a ponton mindenkinek személy szerint, de úgy is, mint egy közösség tagja, engednie kell, hogy a szöveg megérintse őt, és kérdéseket vessen föl, hiszen nem a múltban elhangzott, hanem a jelenben hangzó szavak szólnak hozzánk.
Ezután érkezünk el az oratióhoz, az imádsághoz, mely erre a kérdésre felel: mit mondunk mi az Úrnak válaszul az Ő Szavára?
Az imádság, mint kérés, közbenjárás, hálaadás és dicséret, az első mód, amellyel a Szó megváltoztat minket.
Végül a lectio divina a kontemplációval zárul, melyben Isten ajándékaként az Ő szemével nézzük és ítéljük meg a dolgokat, s föltesszük magunknak a kérdést: a gondolkodás, a szív és az értelem milyen megtérését várja tőlünk az Úr?
Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében mondja:
„Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy fölismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (12,2).
A kontempláció ugyanis arra irányul, hogy megtanítson a dolgok Isten szerinti bölcs szemlélésére, és kialakítsa bennünk „Krisztus gondolkodását” (1Kor 2,16).
Szava itt megítélési szempontként jelenik meg: „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). És tudni kell, hogy a lectio divina csak akkor fejeződik be, amikor elérkezik az actióhoz (cselekvéshez), mely a hívő lelket arra indítja, hogy a szeretetben ajándékozza oda magát másoknak”. (87. pont)
Másutt Benedek így ír: „Szeretném felidézni és ajánlani a lectio divina ősi hagyományát: a Szentírás szorgalmas olvasása imádsággal kísérve létrehozza azt a bensőséges párbeszédet, amelyben az olvasó meghallja Istent, aki szól, és imádkozva válaszol neki a szív bizalommal teli nyitottságával (vö. Dei Verbum, 25). Ha ezt hatékonyan előmozdítjuk, akkor ez a gyakorlat az Egyház számára – erről meg vagyok győződve – új lelki tavaszt hoz”. Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa írásait olvasva meggyőződésem, hogy ő a lectio divina elkötelezett gyakorlója volt, és hogy ez volt teológiájának és szolgálatának egyik alapja.
Minden nap gyakorolnunk kell.
Végezetül szeretnék valamit mondani az imádsággal kapcsolatos gyakorlati kérdésekről, beleértve a szívvel végzett imádságot is. Ezt minden nap gyakorolnunk kell. Nem szabad, hogy olyasvalami legyen, amit akkor csinálunk, „amikor ráérünk”, vagy amikor már befejeztünk más feladatokat. Úgy kell rá gondolnunk, mint egy Istennel való napi találkozóra. Lehetőleg minden nap ugyanabban az időben, és ha lehet, a nap kezdetén.
Ez segít megakadályozni, hogy más dolgok megzavarják az imát.
Ha most kezded, tégy apró lépéseket. Kezdd rövid idővel, azzal a céllal, hogy aztán majd meghosszabbítsd azt. Gondolj az imádságra úgy, mint a testmozgásra – ebből is jobb minden nap egy kevés, mint alkalmanként túl sok. Jobb minden nap rövid ideig imádkozni, mint alkalmanként hosszú ideig. Ha még új vagy az imádkozásban, azt javasolnám, hogy kezdj körülbelül húsz perccel, de törekedj arra, hogy ezt az időt növeld. Szalézi Szent Ferenc azt ajánlja, hogy a laikusok ne tartsanak egy óránál hosszabb imaidőt. Ennek oka az, hogy a laikusoknak vannak kötelességei. Végső soron azonban körülbelül egy órára kell törekedni. Igen, jól olvastad.
Ha ettől visszariadsz, gondolj csak arra, hogy mennyi időt töltesz olyan dolgokkal, amelyeknek nincs vagy alig van jelentősége.
Kezdetben nehéz lesz majd kitartani. Lehet, hogy ki is maradnak napok. De a legfontosabb, hogy ne add fel. Ha lehetséges, jó, ha minden nap ugyanazon a helyen imádkozol. Ez lehet otthon egy bizonyos szobában, egy bizonyos székben. Lehet egy templomban vagy kápolnában. Jó, ha az ima helyén van valami, ami fizikailag segít Istenre összpontosítani – például egy ikon vagy egy feszület. Végül, ahogyan már említettem, úgy gondolj az imaidődre, mint egy találkozóra Istennel. Ő csak arra vár, hogy megjelenj előtte.
Fordította: Gájer László
Forrás: https://catholicweekly.com.au/peter-mcgregor-why-every-catholic-must-engage-in-mental-prayer/
hirdetés
