777 2025. 05. 05.

Kire hallgatunk?

Az igazi szabadság és hiteles keresztény élet kulcsa abban rejlik, hogy fontosabbá válik számunkra Isten véleménye, mint az embereké, és hogy képesek vagyunk megbocsátani – elsősorban önmagunknak, majd másoknak is. A Csákay-házaspár cikke a megbocsátás felszabadító erejéről, a haragtartás romboló hatásáról szól, miközben arra hív, hogy életünk minden helyzetében Isten útmutatására hagyatkozzunk.

Akkor válunk igazán szabaddá, hiteles kereszténnyé, amikor már jobban érdekel Isten véleménye mint az embereké. Amikor pedig megbocsátunk elsősorban magunknak, minekután másoknak, akkor leszünk igazán szabaddá, azaz teljesen tehermentessé, ekképp válunk felszabadultan, teljes odaadással képessé Istennek tetszően élni. Ameddig akár cseppnyi harag is lakozik szívünkben, addig Istent sem szerethetjük, megszegve a legfőbb parancsolatot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (5 Móz 6:5)

Jézus intelme, miszerint testvérünknek hetvenszer hétszer, azaz minduntalan meg kell bocsátanunk, mely szeretetteljes felhívás a Miatyánkban teljesedik ki, ellenkező esetben nem nevezhetjük magunkat Isten gyermekeinek. Nemde számtalanszor haragra gyulladunk, amikor arról van szó, hogy elengedjük valakinek a „tartozását”, pontosabban mindazon megtorlást, amelyben „jogunk” van részesíteni az ellenünk vétkezőt. Meg szeretnénk neki mutatni, mit is „érdemel” tetteiért, s voltaképpen ezt meg is ismertethetjük vele. De mennyivel hatásosabb a sötétségben gyertyát gyújtani, mint hagyni a homályt, a ködöt, a gonoszságot uralkodni! Valahányszor nem Urunkra hallgatva próbálunk igazságot teremteni, az esetek túlnyomó részében nemhogy megoldatlan marad a helyzet, hanem saját magunk lelkét is megmérgezzük, hisz

nem is annyira az illető embert szorítjuk ki Isten gondviselő és megbocsátó szeretetéből, mint inkább saját magunkat.

Pio atya így fogalmaz erről: „A megbocsátás annyi, mint szabadon engedni egy foglyot, és felfedezni, hogy a rab te voltál.”

hirdetés

Hányszor estünk abba a csapdába, hogy azt gondoltuk, letettük a koloncot, holott még inkább meggörnyedtünk annak terhe alatt, csupán rabláncon tartott minket, felemésztve lelki békénket. Isten segítségébe megkapaszkodva lehetőségünk van felszabadítani lelkünket ez alól a szemmel láthatatlan, ésszel szinte felfoghatatlan, de lélekben annál érezhetőbb borzadály alól. Emberi gyarlóságunkból fakadóan ez a lecke azért is annyira nehéz, mivel gyakran megfeledkezünk arról, hogy nem vagyunk egyedül, s nem nekünk kell mindent megoldanunk. „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1 Kor 6:12)

Isten arra szólít minket, szeressük egymást, és ha pedig mi gyűlöletet, neheztelést táplálunk, felfoghatatlanul mély szakadékot tárunk fel a Vele való szeretetközösségben. Ne legyünk önzők, haragtartók, mert az csakis a világ tönkretételét eredményezi. Gyökössy Endre szerint „boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.”

Manapság sajnos az a divatos, ami nagy zajt, feltűnést, látszatot kelt, egy békére teremtett embernek viszont nem erre van szüksége, hanem arra, hogy arcán Isten képmása mutatkozzék meg, s akkor nincs helye sem a torzsalkodásnak, sem a haragnak, sem az irigységnek, sem pedig a közömbösségnek. Isten fáradhatatlanul munkálkodik, azonban ez csakis akkor válik beteljesedett hozadékká, ha mi, mint az Ő eszközei nyitottak vagyunk, s hagyjuk, hogy kegyelme átjárjon minket, ugyanis irántunk való szeretete annyira nagy, hogy semmire sem kényszerít, hanem türelmesen várja, hogy ráébredjünk, az egyedüli igaz út csakis a Fia által kitaposott köves, nehézségekkel teli, keskeny, fáradságos, ám üdvösségszerző út. Létünk nem ér véget a koporsóval, ezért ne legyünk hát közömbösek, könnyelműek, hogy „ó, hát egy életünk van, hozzuk ki belőle a (csupán földi értelemben vett) legtöbbet!” Legyünk hát az Ő hű munkatársai, s járuljunk hozzá a világ békéjének helyreállításához és megtartásához. Ezt megkísérelve – való igaz –, igencsak nagy fába vágjuk fejszénket, azonban

apró, de biztos lépésekkel minden, amit az Ő nevében hittel kérünk, kétséget kizáróan sikerülni is fog.

Amikor minden jól megy életünkben, megesik, hogy elfelejtjük, nem a saját erőnkből történik mindez, hanem Isten Szentlelke által kiárasztott oltalmával megpecsételve. Amikor nehezebb helyzetbe kerülünk vagy válaszút elé érünk, kire is hallgatunk? Tanácsokat, ötleteket, útmutatókat kapunk ugyan a körülöttünk lévő emberektől, de azok nem vonatkoztathatóak egyetemesen mindenkire, ugyanis valamennyiünknek egyéni küldetése van. Bármilyen élethelyzet is adódjék, hagyatkozzunk Isten iránytűjére, így sosem tévedünk el. Legyen hát az ima az első reakciónk, ne az utolsó megoldásunk! Csendesedjünk el, halljuk meg Isten szavát, aki lelkiismeretünkön keresztül szól hozzánk hangtalanul, egyszerűen és csodálatosan.

Kérjük Megváltónkat, hogy legyen mindig hajlandóságunk az Ő hullámhosszára kapcsolni és Őrá hagyatkozni!