Martos Levente Balázs, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke nagycsütörtök alkalmából a 777 olvasóihoz írt elmélkedésében arra hívja fel a figyelmet, hogy Jézus utolsó vacsorájának eseményei – az Eucharisztia alapítása és a lábmosás gesztusa – nemcsak szimbolikus cselekedetek, hanem mély üzenetet hordoznak. Gondolatai segítenek elmélyíteni a nagyheti szertartások megértését és megélését.
Jézus földi életének utolsó napjaiban különösen összesűrűsödött mindaz, amit ő tenni és tanítani akart, amiért a világba jött, és rendkívül élesen láthatóvá lett az is, hogyan és mennyire fogadta be őt a világ, amelyért odaadta önmagát. Az evangéliumok lelassítanak, elbeszélésük részletessé válik, amikor az utolsó napok, órák és percek eseményeihez érnek. S amikor a kereszténység ezekben a napokban húsvétot ünnepel, hasonlóképpen lassít, legalább valamelyest elcsendesedik, hogy Jézusra figyelhessen és benne megtisztuljon.
Az ünneplés, a szertartások rendje úgy emlékeztet Jézus utolsó napjainak gazdagságára, hogy a szentségeket különösen is húsvét éjszakájához, illetve a szent napokhoz kapcsolja. Felnőtt megtérőket szívesen keresztelnek és bérmálnak meg ma is húsvét éjszakáján, akik mintegy új életre támadnak a halálból életre kelő Jézussal együtt. A nagypéntek délután kereszten függő Jézus oldalát egy katona szúrta át a lándzsájával, s belőle víz és vér folyt ki, mondja János evangéliuma (Jn 19,34). Úgy tűnik, hogy ebben már nagyon korán, az Újszövetség keletkezésének idején a keresztség és az Eucharisztia jelképét látták (vö. 1Jn 5,6-8).
hirdetésAmi pedig az utolsó vacsora estéjét illeti, amelyet most nagycsütörtökön ünneplünk, itt szemléljük az Eucharisztia, s vele együtt a papság alapítását is.
Bizonyos értelemben természetes, hogy utólag Jézus életének sok apró részletét utánozni kezdte a benne hívők közössége. Ő a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), így hát minden tette, szava, gesztusa tükröz valamit az örökkévaló Isten lényéből. Annak azonban, amit ő maga kifejezetten követésre méltónak minősített, vagy amiről megparancsolta, hogy ebben utánozzák, nyilván még nagyobb jelentősége van. Ilyen Jézus ismertebb „nagycsütörtöki” gesztusa, amellyel az eucharisztikus lakomát alapítja: „ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19, vö. 1Kor 11,25). És hasonló, ha nem is azonos értelemmel bír, a lábmosás tette, amellyel a szolgálat és szeretet gesztusait foglalja össze felülmúlhatatlanul (Jn 13,1-20). Jézus erről mint követendő példáról beszél: „Ha én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” Majd így folytatja: „Mert példát hagytam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13,14-15).
Az Eucharisztia Jézus jelenlétének felülmúlhatatlan csodája, az ő éltető, tápláló köztünk való jelenlétének, feláldozott, mégis megújult életének titokzatos valósága, a szentségek közül sokak szerint a legteljesebb, legkiemelkedőbb. Azonban a lábmosás gesztusa is sokféle módon kifejezi Jézus tetteinek, szeretetének belső logikáját. A vízzel való kapcsolata a keresztségre emlékeztet, amely lemossa bűneinket.
Hogy Jézus maga cselekszik, mintha arra emlékeztetne, hogy a keresztség az ő életét indítja el az emberben.
Talán ezért bírja rá a váratlan gesztus elől húzódozó Pétert is olyan szavakkal ennek elfogadására, amelyek a vele való közösségre utalnak: „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem” (Jn 13,8). Végül hogy Jézus a szolga feladatát vállalja, és földig hajol tanítványai előtt, arra az útra emlékeztet, amelyről az evangélista az aktuális fejezet kezdetén részletesen be is számol: Jézus az Atyától jött, mintegy leereszkedett a mélybe, lehajolt a bűnök terhétől már mélybe zuhant ember mellé. „A mérleg voltál, s rajt e test / pokolra süllyedőt emelt” – mondja Jézus kereszthaláláról, illetve magáról a keresztfáról az egyik középkori himnusz, a Vexilla regis, ugyanebből a logikából, a mélybe szállás–felemelkedés gondolatából kiindulva.
Jézus gesztusa, hogy megmossa tanítványainak lábát, azután meg is magyarázza, hogy ezzel példát adott nekik, egész küldetésének azt a törvényét teszi láthatóvá, amelyet másutt így ismerünk: „Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért” (Mk 10,45). Még egyszer érdemes összehasonlítani az Eucharisztia és a lábmosás, vagyis a szentség és a jelkép valóságát. Az egyikben Jézus jelen van, kifejező, értelmezhető, de valóságos módon. Tehát a valóságos jelenlét egy olyan jelben valósul meg, amely utal Jézus tulajdonságára is – ebben az esetben arra, hogy megtört kenyérként lesz a táplálékunk. A másik, a lábmosás nem szentség, de nagyon is kifejező jelkép: tág értelemben utal a keresztség szentségére, arra a tisztulásra, amelyet Jézus tanítása hordoz, illetve sokféle módon kifejezi azt a szolgáló magatartást, amely Jézusé volt, nyomában pedig követőit kell hogy jellemezze.
Mi nem válunk szentséggé, de a tetteinkben felragyoghat, érthetővé és érzékelhetővé válhat valami abból a szeretetből, amely Jézusban volt és van.
Vajon ma milyen aktualitása van ennek a mélybe hajló, szolgáló gesztusnak? Hogyan tehetjük élővé azt az ünneplést, amellyel Jézus utolsó estéjére emlékezünk? Mivel valóban olyasmiről van szó, ami Jézus egész küldetését átjárta, minden példa, minden konkrétum esetleges és véges. Nem is lehet más célja, mint hogy további gondolatokra és bátor tettekre serkentsen.
Az első, ami eszembe jut, egyfajta nulladik lépés. Ez még nem a szolgálatról, hanem a jelekről szól, illetve a példaadás szükségességéről, a szimbolikus cselekedetek értékéről. Jézus sok kijelentését megőrizte az evangéliumi hagyomány, sok mindent feljegyeztek róla és a tanításából, mert kiváló tanító volt. A gesztusai azonban, köztük a lábmosás is, különösen mélyen bevésődtek övéi emlékezetébe. Nem színészkedett: megalázkodása a máskor is érezhető szeretetének megnyilvánulása volt. Rendkívüli jelet adott – a szerettei körében, ott, ahol meg is tudta magyarázni, mit és miért tesz. Úgy gondolom, kortársaink felé akkor is kell néhány látványos gesztust tennünk, ha ezeket nem minden pillanatban tudjuk azonos mértékben folytatni. A világ szomjazza a derű, a bátorítás, a béke és a kiengesztelődés jeleit, még akkor is, ha máskor és más helyzetben az igazságosság vagy a jogos önvédelem más tetteket kíván. A szegényekre, az idegenekre, a nehéz emberekre, esetleg egyszerűen csak a furcsákra gondolok, akiken egyébként sokan nevetni szoktak. Ha legalább néha megpróbáljuk gyakorolni a nagylelkűséget, hosszabb távon valóban nagylelkűbbé is válhatunk – Isten ajándékából, talán azért, mert lassan felfedeztük, hogy érdemes így élni. Nem a konkrét jelet nehéz megtenni, hanem felvállalni azt a távlatot, a jelképben megjelenő mélyebb igazságot, amelyről nagyon is tudjuk, hogy messzire vihet, ha Isten is úgy akarja.
A második, amit említek, hogy Jézus tényleg önmagát adja ebben a jelképes tettben is. „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem…” – mondta Péternek, s aztán megmosta a lábát. A jelenet Jézussal meg a vízzel, ahogy Péter és a többiek elé térdel, József Attila jól ismert verssorát juttatja eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (Nem én kiáltok.) Jézus az, aki önmagát kínálta, saját lehajló, végtelenül szelíd, alázatos, engedelmes szeretetét, hogy benne mindannyian megmoshassuk az arcunkat, s aztán megtisztultan nézhessünk egymás szemébe. Kétségtelen, hogy a példaadás erre is vonatkozik.
Hogy „egymás lábát megmosni” immár azt is jelenti, olyan szeretettel lenni egymás iránt a megbocsátásban, meghallgatásban, türelemben, szelídségben, amelyben a másik megtisztulhat, újjászülethet egy olyan szeretetben, amelyet én adok, de valójában nem az enyém…
Sokféle módja van a nagylelkűségnek, a másik megerősítésének. Mindig voltak az egyházban olyanok, és hála Istennek, most is vannak, akik elmentek a legszegényebbekhez, és megmosták a lábukat. Mindig voltak, és hála Istennek, most is vannak jó szülők, édesapák, főleg édesanyák, akik lehajolnak a gyerekeikhez, megkötik a cipőfűzőjüket, segítenek kifújni az orrukat, leülnek melléjük, hogy megtanulják a leckét – és így tovább, és így tovább, számlálatlanul, a hálát rubintkő gyanánt fogadva, de talán soha ki sem kényszerítve.
Megdöbbent, hogy a 2024 őszi szinódus záró dokumentumában külön egyházi szolgálatként merül fel a „meghallgatás szolgálata”, illetve az erre felavatott személyek – itt nyilván olyasmiről van szó, ami az emberség létminimuma, amihez elvileg nem kellene kereszténynek lenni, s amivel a keresztények talán mégis könnyebben szolgálhatják a világot, mert eredendő és mély tapasztalatuk van arról az Istenről, aki odahajolt hozzájuk, imádságban, bűnbánatban, sóhajtó vagy kiáltó kérések közepette meghallgatta, ami a szívükben volt. Lehet, hogy ma ez is egyfajta „lábmosás”, lehajló szolgálat, a másik valódi elfogadása? És lehet, hogy megint fel kell szítani önmagunkban a hitet, hogy Jézus minket is meghallgat, a mi lábunkat is szívesen megmossa, megtörölgeti, mint valaha Péterét?
Azt hiszem, a nagyheti szertartásokra különösen is igaz, hogy beavatnak, bevezetnek Jézus titkába.
Misztérium nem érthető közvetlenül, ezért jelek vezetnek felé, jelek avatnak be, hogy részt vehessük benne. Gesztusaink akkor hitelesek, ha minket magunkat is elindítanak vagy tovább segítenek azon az úton, amelynek útjelzői. Ilyenkor tehát különösen is megérezzük, hogy mást jelent „kint” és „bent” lenni, mást a templom végének jótékony félhomályában álldogálni vagy a szentély reflektorai előtt feszíteni. Jézus utolsó nagy gesztusai a tanítványok körében kezdődtek, de a keresztfa köztéri gyalázatával folytatódtak. Érdemes észrevenni, hogy a Mester ott is csendes és komoly maradt, mintha csak övéinek meghitt körében időzött volna. Egy békétlen világnak nagy szüksége van néhány eltökélt Jézus követőre, akik nem erőszakkal és nem is hatalommal, de az Úrral és egymással összefogva szívesen lehajolnak, hogy tegyenek valamit a sebzett világért.
Először csak imádkozunk ezért a beteg világért, benne önmagunkért, hozzánk hasonló lagymatag keresztényekért, búsuló papokért, kedvetlen felnőttekért – nem felejtjük el a világ nehézségeit, és ebben mintha Isten is mellettünk állna. Aztán keresünk talán néhány kedves gesztust, egyszerű jelet, hogy megmutassuk: komolyan gondoljuk, újra, megint szeretnénk hozzáfogni, hogy Isten kegyelmével együttműködjünk.
S hogy ez az út milyen messzire visz, csak a jó Isten tudja – de ő egész biztosan.
Martos Levente Balázs
Esztergom – budapesti segédpüspök
