Virágvasárnap a nagyhét kezdete, amikor a keresztények Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékeznek. Ekkor a nép pálmaágakkal köszöntötte Őt, hozsannát kiáltva, mint a békesség Királyát. A liturgia barkaszenteléssel és ünnepi körmenettel indul, majd a szenvedéstörténet felolvasásával emlékeztet a közelgő passióra. Ez a nap különleges kettősséget hordoz: egyszerre ünnepi és elővételezi Jézus szenvedését. Virágvasárnap arra hív, hogy szívünket is megnyissuk Jézus előtt, és vele lépjünk be a húsvét titkába. Nagy Péter János – a felvidék Gúta város plébánosának – virágvasárnapi üzenetét olvashatjuk.
A virágvasárnap titka nem a pálmaágakban – barkaágakban van, nem a hozsanna-kiáltás ünnepi hangulatában, és nem is csupán a jeruzsálemi események újrajátszásában. A virágvasárnap titka az időn túlnyúló Ige, amely ma is, újra és újra belép az életünkbe. Jézus nemcsak akkor vonult be a Szent Városba – ma is kopogtat a szív ajtaján, és kérdezi:
„Beengedtek-e?”
Az Egyház ma kettős mozdulatot tár elénk: öröm és fájdalom, dicsőség és szenvedés, hozsanna és feszítsd meg. Ez a kettősség nem zavaró ellentmondás, hanem mély isteni pedagógia. A Megváltó műve a mi világunk valóságában történik: egy olyan világban, ahol a szeretet és a hűtlenség, az igazság és az árulás gyakran ugyanabban a szívben élnek. A szívünkben.
hirdetésAhogy XVI. Benedek pápa bíboros írja a csodálat “Názáreti Jézus“ című konyvében:
„Isten nem kívülről avatkozik be a világba, hanem belülről: az ember szívének mélyéből, oda születve, ahol a szabadság és a bűn gyökerezik.”
Ezért vonul be Jézus nem lóháton, nem fenséges diadalmenetben, hanem szamárháton. Mert Ő nem legyőzni jön, hanem magához ölelni. Nem uralkodni, hanem szeretni. Nem parancsolni, hanem meghalni. És mégis: Ő király. Nem úgy, ahogy a világ gondolja – hanem ahogyan az Atya akarja. Egy olyan király, aki a trónján – a kereszten – , vérét ontja a koronáért, amely tövisből van.
Egy olyan király, akinek szolgálata a mi megváltásunk útja.
Ma nemcsak Jézus vonul be Jeruzsálembe – hanem mi is belépünk a nagyhét szent idejébe. A liturgia nem egy egyszerű szertartásrend, hanem lépésről lépésre vezet minket a Szentlélek a húsvéti misztérium mélyére. Virágvasárnap ennek a kapuja. A kérdés tehát nem az, hogy Krisztus bevonul-e Jeruzsálembe – hanem az, hogy én vele tartok-e? Merem-e Őt követni akkor is, amikor a tömeg körülöttem úgy él mintha Isten nem is létezne? Merem-e vállalni a keresztet, amikor mások menekülnek? Kitartok e a szenvedésben, nem tudva még, hogy eljön e a hajnal? Igen, a kereszt nem az utolsó szó – de megkerülhetetlen hídja az üdvösség útjának. Newman bíboros mondja:
„Nemcsak az a hit, amit ünnepelünk, hanem az is, amit a csendben, sötétségben, értetlenségben tartunk meg. Az igazi hit a szenvedésben bizonyosodik be.”
Virágvasárnap számomra mindig belső zarándoklat. Már gyermekként megfogott a barkák illata a szentmisék előtt. De sokáig nem értettem, mi végre van az az örömködés, hisz fájdalom járja át a hét szinte minden napját. Ma már tudom: a kereszténység nem menekülés az élet szenvedései elől, hanem megértette, hogy Jézus Krisztus az értelme annak. Krisztus szenvedése nem tragédia, hanem ajándék. Nem elkerülhetetlen vég, hanem szeretetből vállalt kezdet.
Fotó: Habodász István
Sokszor találkozom emberekkel, akik némán hordozzák saját keresztjüket. Egyedülálló édesanyák. Haldoklókat ápoló hozzátartozók. Elfeledett, megalázott emberek. Ők Jézus titkos tanítványai – olyanok, akik nem Jeruzsálem utcáin, hanem a hátsó udvarban követik Őt.
De a szívükben ott él az igazi hozsanna: a csendes hűség, amely kitart a végsőkig.
Azt kérdezem ma magamtól, és tőletek is: Mi az én szamárcsikóm? Mi az a kicsinység, az a hétköznapi szolgálat, amin keresztül Krisztus be akar vonulni az én világomba? Egy jó szó? Egy látogatás? Egy megbocsátás? Egy ima, amit már régen nem mondtam el? Egy meg nem gyónt bűn? Ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja:
„A legnagyobb cselekedet nem az, amit látnak az emberek, hanem az, amit Isten előtt teszünk alázattal.”
Induljunk el a nagyhét útján nemcsak külsőleg, hanem bensőnkben is. Aki csak szemlélője Jézus szenvedésének, az lemarad a feltámadásról is. De aki szívből együtt megy vele a kereszten át, annak megnyílik és felvirrad a hajnal fénye.
Mert Isten nem ígért könnyű életet – de örök életet igen.
Így hát kérdezzük meg magunktól: Én hol állok a történetben? A tömegben, amely ujjong vagy elárul? Az apostolok között, akik elalszanak? Vagy a Szűzanya mellett, aki némán, de rendíthetetlenül kitart a kereszt alatt? S végül: Beengedem-e Krisztust a saját Jeruzsálemembe? Nem a szép, ünneplő ruhába öltöztetett szívbe, hanem a zűrzavarosba. A sebekkel, gyengeségekkel teli valóságomba. Mert Ő épp oda akar jönni.
Virágvasárnap nem a vég, hanem a kezdet. A szeretet útjának kezdete. Legyen bátorságunk végigmenni rajta s megtapasztalni a feltámadás örömét!
Nagy Péter János római katolikus pap
