777 2025. 04. 07.

Kötődés vagy megkötözöttség? – egyetlen szó, két ellentétes út

Míg a kötődés szeretethez, kapcsolatokhoz és szabadsághoz vezet, a megkötözöttség rabságot, belső konfliktust és elszakadást eredményez – akár Istentől is. A rend, az elköteleződés és a szilárd lelki kötődések valójában nem korlátoznak, hanem felszabadítanak, és segítenek az isteni úton maradni.

Érdekes jelenség, és nyelvünk gazdagságát mutatja, hogy ugyanabból az alapszóból finoman elhatárolt jelentésárnyalatú, sőt akár kimondottan ellentétes tartalmú kifejezések is képezhetők: a kötődés és a megkötözöttség is a „köt” szóból származik.

Mind a kötődés, mind a megkötözöttség elvont fogalom, hiszen nem szó szerinti – kötéllel és csomókkal létrehozott – kötést értünk rajtuk, noha nem kevésbé erőset. Míg a kötődés pozitív, a megkötözöttség negatív tartalmat hordoz. Kötődésről általában építő kapcsolatok esetén beszélünk, amikor valakit például szimpátia, barátság, szeretet fűz egy másik emberhez. Különböző kötődéseink végigkísérik életünket, és mindvégig jelentős szerepet játszanak testi, lelki és szellemi egészségünk kialakulásában, valamint megőrzésében. Gondoljunk csak arra, milyen sokat jelent, ha probléma, baj esetén vannak körülöttünk olyan személyek (társ, rokon, barát), akikre számíthatunk. Sokszor nem is a konkrét, kézzelfogható segítség a legfontosabb, hanem az érzelmi támogatás, az egymáshoz tartozás érzése.

A megkötözöttség ezzel szemben rabságot, egészségtelen és egyoldalú függést jelent. Idetartozik minden, ami rombol, mégis mintegy összenőtt velünk, s nem tudunk, sőt gyakran nem is akarunk szabadulni tőlük. Az építő kötődés és a romboló megkötözöttség akár egyidejűleg is jelen lehet bárkiben, gyötrő belső konfliktust teremtve. Ha jól megfigyeljük, bizonyos indulatok, neheztelések, szomorúságok nemcsak visszatérnek, mint a belső sérülésnél, hanem gátolják, szinte megkötözik szeretetképességünket: nem tudjuk igazán szeretni Istent, ennélfogva az embereket sem.

Leggyakrabban tartunk a kötelesség, elköteleződés fogalmaitól, mivel a szabadságvesztéssel tesszük őket azonos értelművé. Ha valami mellett elköteleződünk, azt gondoljuk, hogy rabként kell leélnünk életünk hátralévő részét, noha ez nem így van:

hirdetés

a megkötözöttség kiüresít, és boldogtalanná tesz, míg a kötődés felszabadít.

A meggyógyult, megszabadult keresztény nem bír tétlen lenni, vágyakozik arra, hogy szolgálja az Urat és embertársait: „Aki szeretetben él, Istenben él és Isten őbenne.” (Jn 4,16) Szükségünk van Isten parancsaira, valamint az abból fakadó szabályokra, ugyanis a „túlzott szabadság”, a „mértéktelen kötetlenség” – jóllehet látszólag szabadságra utal – Istentől való elforduláshoz vezet, egyre nagyobb teret engedve az egónak, saját akaratunknak, figyelmen kívül hagyván Isten velünk megvalósítandó tervét. Minél kötetlenebbek próbálunk lenni, minél inkább kerüljük a kötődéseket, annál megkötözöttebbekké válunk.

Gyermekkorunkban szüleink, nevelőink is betartanak bizonyos hozzánk legjobban illő ütemet, programot ahhoz, hogy minél életerősebbé fejlődjünk, s majd felelősségteljes, kiegyensúlyozott emberekké váljunk. Felnőttként is szükségünk van ezekre az úgynevezett „korlátokra”, amelyekre nem úgy kell tekintenünk, mint megszorításokra, megvonásokra, valamitől való megfosztásokra, hanem mint egészséges útmutatókra, irányadókra. Gyakran halljuk, hogy „a jóból is megárt a sok”, például ha előfordul, hogy túl sok a szabadidőnk, elménk már azon dolgozik, hogy lefoglaljon minket valamivel. Vagyis – időnkénti, odakívánkozó kivétellel – elengedhetetlen a jó értelemben vett rutin, amely segít, hogy mind a Jóistennel, mind pedig környezetünkkel összhangban legyünk. Képzeljük csak el, hogy a rózsafüzért úgy imádkozzuk, hogy annak nincs semmi struktúrája, például felcseréljük a titkokat, azok sorrendjét, vagy lerövidítjük az egészet: akkor már más imáról beszélünk. Ha mindenben a magunk elgondolása szerint járunk el, káosz uralkodik, ami nem kedves az Úr előtt. „Rend a lelke mindennek”, tartja a közmondás, s itt pedig nem a tökélyről van szó, mivelhogy egyedül Isten tökéletes, hanem egy olyan rendről, amely segít az embernek megmaradnia az Atya által kijelölt úton.

Ha állandó kapcsolatban maradunk Megváltónkkal, nem fordulunk el az Ő minket megáldó szeretetétől.

Vizsgáljuk csak meg, miket hagyunk, hogy lekössenek minket, milyen értelemmel ruházzuk fel a „köt” szót, hogyan építjük fel azt. Ha betartjuk Isten mindenkor érvényes parancsait, nem járhatunk tévúton, s a helyes köteléket választjuk, azt, amely Őhozzá köt, ekképp pedig nincs az a mélység, amelybe zuhanhatnánk, s nincs az a magasság, ahonnan lecsúszhatnánk, hisz az Ő áldó keze megtart minket.