Februárban debütált egy dokumentumfilm-sorozat a HBO Max-on, Hogyan léptem ki az Opus Deiből címmel, amelyben 13 nő vallott drámai megéléseiről a szervezetben. Dér Katalin, az Opus Dei numeráriája a 777-nek adott interjúban válaszolt kényes kérdésekre, tabuk nélkül. Manipuláció, cölibátus, emberkereskedelem, vezeklőöv, bálványozott alapító és szexizmus? Súlyos témák. Javaslom a sorozat megtekintését az interjú kontextusában, mindenki levonhatja a következtetéseit.
Hogy fogalmaznád meg, neked mit jelent az Opus Dei?
Számomra egy szellemiséget, egy családot jelent és egy intézményt a katolikus egyházban, ami 69 országban van jelen és hamarosan 100 éves lesz. Úgyhogy az egyház történetében nem annyira régi szervezet, de nagyon szép apostoli és lelki célokat tartunk szem előtt: segítsük az embereket az Istennel való kapcsolatukban. A célunk Istennel találkozni a mindennapjainkban.
A közvélemény szerinted miként vélekedik rólatok?
Aki a katolikus egyház részese, tudhatja, hogy ez egy elismert intézmény, az alapítót szentté avatták. Viszont Magyarországon még kevéssé ismert, főleg Budapesten és vonáskörzetében, vannak, akik hallottak rólunk, úgyhogy még van mit dolgoznunk, hogy a nem annyira ismert céljainkat, tevékenységeinket is megismertessük.
hirdetésHogy épül fel az Opus Dei hierarchiája? Te magad numerária vagy, mit takar ez a titulus?
Túlnyomó többségben világi emberek vannak az Opus Deiben, illetve 2-3 három százaléka a közösségnek pap. A szervezet feje a prelátus, aki Rómában él, az Opus Dei régiókra tagolódik. Minden régió élén a prelátus egy képviselője, a regionális vikárius áll, akinek munkáját két tanács segíti: az egyik a nőkért, a másik a férfiakért felel. A központokban egy Team felelős a programok szervezéséért, de nem a titulusok számítanak, vagy hogy ki, milyen pozíciót tölt be.
Mert mindenki egyénileg felelős azért, hogy az Istennel való kapcsolatában növekedjen, az Opus Dei ehhez nyújt lelki támogatást.
Hogyan különböztethetjük meg az Opus Dei tagait?
Különböző módokon lehet csatlakozni, eltérő hivatásokkal. Vannak cölibátusban élők, akik numeráriák – nők esetén – vagy numeráriusok, ami pedig a férfiak megnevezése, és akik nem élnek központban: az agregáták illetve agregátusok. A házas tagokat szupernumeráriának vagy szupernumeráriusnak hívják. Ezen kívül, vannak a segítő numeráriák, akik munkájukkal az Opus Dei központokat otthonná alakítják.
Mindemellett mindenkinek van saját szakmai hivatása is. Ha valaki úgy döntene, hogy szeretne belépni, hogy tehetné meg? Kik lehetnek tagok?
Az Opus Deihez való csatlakozás alapvetően – mint általában – Isten hívására történik, ajándék, ha egy hívő katolikus, aki tényleg szereti Jézus Krisztust és a Jóisten vonzza őt ehhez a szellemiséghez, akkor megismeri a szervezetet, részt vesz lelkigyakorlatokon – egy folyamat, hogy valaki felfedezi, ezt a hivatást.
Katolikus, megkeresztelt emberként eldönti, hogy az életállapotának megfelelően a házasok útját választja, vagy esetleg arra hívja a Jóisten, hogy cölibátusban éljen.
Milyen életkorban kezdődik a csatlakozás? Az érzékenyítés akár fiatalkorúaknál is megjelenik?
Az Opus Dei központjaiban különböző korosztályoknak vannak programok. Akár fiatal, általános iskolás lányok is jöhetnek klubtevékenységekre, középiskolások részt vehetnek lelkigyakorlatokon. De meg kell érni ezekben a döntésekben, a cél minden esetben az, hogy felelős, boldog emberekké váljanak, ezért 18 éves kortól lehet csatlakozni. Minimum 6 év, mire valaki véglegesen elköteleződik.
Ezeket a programokat, magát a belépést hirdetitek mondjuk egyházi iskolákban? Milyen úton juthat el egy átlagember hozzátok?
A honlapunkon is lehet tájékozódni, de általában a meghívás barátságok révén valósul meg, vagy például a hozzánk járó felnőttek szeretnék a gyerekeiket nekik szóló programokra elhozni, hogy ott jó barátokat szerezzenek.
Kiskortól vagy a szülő hozza a gyerekét vagy pedig osztálytárs, barát meghívja a barátnőjét, hogy jöjjön a klubba.
Akik a programokat vezetik, mindig igyekeznek a szülőket is megismerni, hogy egyetértésben történjen minden, a szülők a nevelését jól kiegészítsék.
Jól érzem, hogy nem az a cél, hogy sokkal többen legyetek?
A cél az, hogy Istenhez közelítsük az embereket. Néha úgy tűnik, hogy egy programon sokan vannak, máskor meg úgy, hogy kevesebben, de valójában a minőséget majd a Jóisten eldönti. Az a célunk, hogy ahol tudunk, akinek szüksége van ránk, segítsünk.
Hazánkban az Orbánhegyi és a Fenyvesliget Kollégiumokat tartjátok fenn. Milyen egyéb intézményeket létesít, működtet az Opus Dei szerte a világon?
Sokféle kezdeményezés van: iskolák, kórházak, illetve a Navarrai Egyetem és Latin- Amerikában, Afrikában további egyetemek működnek. Ezek abból a motivációból jöttek létre, hogy jót szeretnénk tenni a társadalomnak, keresztény indíttatásból. Mindenhol jelen vannak a kollégiumaink, így tudjuk tartani nemzetközileg is a kapcsolatot, van csere, utazás, közös program.
Neked is van világi munkád, de miért felelsz a szervezetben, mi egy numerária feladata?
Közgazdász végzettségem van, jelenleg közgazdászként dolgozom pénzügyes területen, de mint cölibátusban élő tag, az Opus Dei központjában élek, ahol különböző apostoli feladatokat látunk el. Részt veszek az egyetemistáknak szóló programok szervezésében, foglalkozom fiatal házasokkal, katekézist tartok, önkénteskedem egy értelmileg akadályozott gyerekcsoportban is. Az Opus Dei központjának működtetésében veszek részt, a hivatásom, hogy itt legyek azoknak, akik jönnek a kollégiumba.
Idén februárban jelent meg a Hogyan léptem ki az Opus Deiből c. négy részes sorozat az HBO Max-on, amiben 13 nő mondta el történetét az Opus Deivel kapcsolatban. Manipulációról, fizikális, mentális, lelki és egyéb negatív, szomorú megélésekről vallottak. Az Opus Dei a dokumentum-sorozattal kapcsolatos közleményében elnézést kért az érintettektől. Mit gondolsz a történtekről?
Teljesen együttérzek ezeknek a nőknek a fájdalmaival, sérüléseivel. Láttam, hogy az Opus Dei az elmúlt években intézményileg is igyekezett önreflexiót tartani, az érintett emberektől bocsánatot kérni, keresni a jóvátétel lehetőségeit. Ennek nyomán sok változtatást is bevezettek. Például, hogy miként különböztetik meg a hivatás lépéseit. A családokkal való kapcsolat, de a fiatalok helyzete is 30-40 évre visszatekintve – sokat változott, fejlődött a társadalomban is.
Egyre több az érzékenység, hogy meghallgassák az egyéni kívánságokat, szükségleteket, jobban odafigyeljenek ezekre a hangokra.
Létre is hoztak különböző irodákat, ahol az Opus Dei jelenlegi vezetőinek, és a prelátusnak fontos szempont, hogy mindenkit meghallgassanak, – akinek valamilyen sérülése, fájdalma volt, akár a kilépés vagy az Opus Deiben eltöltött idő kapcsán, amit akkor nem tudott megfelelően elmondani, – hogy lehessen ezekről beszélni, segítséget kapni – akár anyagi, akár pszichikai téren.
Vegyük sorra a sorozat által felszínre hozott kérdéseket, vádakat. Ha valaki tag lesz, beköltözik a kollégiumba, mennyire kell elszeparálódnia a családjától?
Akkor megy haza az ember, amikor szeretne. Nyilvánvalóan van, hogy tanulmányaink, munkánk van, sokféle körülmény lehet, ezért fontos a kommunikáció. Azt látom, a problémák gyökere a kommunikációban van, nem jókor vagy nem úgy mondták valakinek, hogy ezt vagy azt csinálja. Ebben is érzékenyebbek lettünk. Az emberek általánosságban egyre tudatosabban kommunikálják a saját szükségleteiket.
Talán a nőknél is van ebben egy folyamat, hogy hogyan tanulják meg a saját érdekeiket képviselni.
A fiatalok manipulálása, hátsó szándékkal a szervezetbe vonzásuk is felmerült. 14-15 éves lányok nem feltétlenül látnak túl azon, vajon miért hívják el őket ilyen-olyan programokra. Fiatalkorúként egyértelműen befolyásolhatóbbak vagyunk.
Teljesen fals kép az Opus Deiről azt állítani, hogy manipulatív vagy olyan hátsó szándékkal hív meg embereket, amivel rosszat akarna. Ez egy torz kép, amit visszautasítok.
Ebbe a sorozatba nem hívtak meg olyan embereket, akik jelenleg az Opus Dei tagjai és boldogok.
Minden epizód végén szerepel, hogy megkeresték az Opus Deit, de nem kívántak szerepelni. A hivatalos közleményetek szerint, azért, mert nem voltak adottak a feltételek.
Úgy tudom, hogy a közzététel előtt keresték meg először az Opus Deit, pedig ez egy 4 éves munka volt. Nem kaptunk lehetőséget, hogy az álláspontunk érdemben megjelenjen.
Milyen normákat kell követnie egy Opus Dei tagnak?
Lelki célok vannak. Ha az a hivatásom tartalma, hogy a mindennapi életben, a munkámban, a kapcsolataimban találkozzam Istennel, akkor ahhoz kell egy olyan lelki élet, ami lehetővé teszi, hogy tényleg Isten jelenlétében tudjak lenni. Például az ember próbáljon meg szentmisére járni, rózsafüzért imádkozni, legyen egy elmélkedő imádsága – mindezek egy keresztény ember számára fontosak is. Ezek ajánlások, amit mindenki úgy alkalmaz az életében, ahogy a mindennapjai, kötelességei megengedik. Az Opus Dei nyújt még képzéseket is, ezt vállalják a tagok, de mindenki érzi is, hogy szüksége van egy teológiai továbbképzésre, ami a lelkének táplálék.
Kvázi, mint egy fitness terem, ahol a lelki állapotunkat kondiban tartjuk, ezért végezzük ezeket a tevékenységeket.
Tehát semmi sem kötelező, elvárt, retorzióval járó?
Ezek csak ajánlások. Például az Opus Deiben 70 százalékos a házasok aránya, több gyerekekkel, ők is megélhetik ezt a szellemiséget, de lehet, hogy három pici mellett nem tudnak minden nap szentmisére menni. Mindenkinek belső igénye, törekvése, hogy milyen találkozókat tud beilleszteni a napjába Istennel.
Talán itt lehet a probléma. A sorozatban, de más kilépő emberek esetében is érezhető, hogy a hit gyakorlásának mértéke, milyensége, az elvárások fakultatív jellege végett súlyos lelkiismereti kérdéssé válik a hit megélése. Fiatalon, megfelelési vággyal könnyen kényszeressé válhatnak a cselekedetek. A frusztráltságukat kivetítik az intézményre, talán valahol jogosan. Erről van szó az Opus Dein belül?
Amikor valaki belép az Opus Deibe maximálisan támogatják, fokozatosan építi az ember a lelki életét, az Istennel való kapcsolatát. De persze lelkileg is lehet telítődni, túlterhelődni.
Tapasztaltam a saját életemben is, hogy előfordul, hogy azt hisszük, hogy Isten szeretetét ki kell érdemelni, de ez egy téves kép, mert Isten annyira szeret bennünket, hogy bármit csinálunk, bárhogy viselkedünk, vétkezünk, Isten akkor is szeret, visszavár és hívogat.
Sokszor az ember érzi magát – hamisan – úgy, hogy már nem méltó arra, hogy Istenhez forduljon, – ez egy nagy kísértés a lelki életben. Előfordulhat fiatalokkal is, de idősebbekkel is, hogy a lelki életből teljesítménykényszer lesz. De most már nagyon figyelünk, hogy az emberek megértsék, a szellemiségünk alapja, hogy Isten gyermekei vagyunk, ezt próbáljuk megélni, akkor is, amikor sok munkánk van, betegek, túlterheltek vagyunk. Azt gondolom, hogy a sorozatban említettek félreértések, amik talán nem lettek jól kibeszélve, nem mutattak elég jól irányt ezeknek a nőknek.
Milyen a kollégiumokban együtt élni, így felnőttként?
Az együttélés számomra egy nagy ajándék. Amikor Opus Dei tag lettem, még tanultam és nagyon hálás voltam, hogy lelki testvéreket kaptam, akikkel együtt lehetett sírni, nevetni, megismertük egymást, voltak, vannak közös céljaink. Engem is fokozatosan vontak be a feladatokba, például a kollégistákkal való foglalkozásba, majd indíthattam olyan önkéntes programot is, ami nekem tetszett. Engem nagyon támogattak a személyes növekedésemben is, például 40 éves koromban elkezdtem gyógypedagógiát tanulni, úgy tűnik hamarosan logopédus leszek.
Mivel töltheted a szabadidődet? A sorozatbeli hölgyeket nem engedték moziba, vagy éppen focimeccsre járni…
Semmiképpen nem megmondásos dolog ez, szerintem, itt az történhetett, hogy nem volt őszintén megbeszélve vagy nem mondták el megfelelően az indokokat. Én azzal töltöm a szabadidőmet, ami nekem jó, összeegyeztetjük a többiekkel, mint ahogy egy családban is megbeszéljük ki, hova megy és mikor. A közös vacsora egy pont, hogy akkor legalább együtt legyünk.
Fotó: Dér Katalin
Régebben sokak leveleit cenzúrázták, például kihúztak részeket, amikben az Opus Deivel kapcsolatos bizonytalanságaikat taglalták. Az internet megjelenése hozott változást, de bármilyen szempontból ellenőrzött a külvilággal folytatott kommunkációtok?
Én nem tapasztaltam ilyet, az is lehet, hogy egyedi esetekről van szó.
Szenzitív téma, de több forrásból hallottam, hogy alkalmaztok bizonyos sanyargató eszközöket, mint vezeklőöv, ostor, vagy éppen faágyon, padlón alvás.
Ezek a testi önmegtagadások szintén az egyénre vannak bízva, az egyházban vannak olyan eszközök, amik Jézus kínszenvedésének jelképei. Van, aki vállal ezekből, de nyilván nem olyan mértékben, ami az egészségre káros lenne.
Ezek mind azt a célt szolgálják, hogy a lelkünk szabad tudjon maradni Isten dolgaira.
Bár nem tesztek fogadalmat, de törekedtek a szegénység, tisztaság, engedelmesség erényei szerint élni. Vegyük sorra őket. A szegénységgel kapcsolatban nem az hírlik az Opus Deiről, mint amit egy katolikus intézményhez társítanánk e tekintetben, sőt inkább a másik véglet érzékelhető.
Itt érződik erősen a világi és a szerzetesi szemlélet különbsége.
Mi a világban élő keresztények vagyunk, a szegénységet nem feltétlenül a külsőségekben, látható módon éljük meg.
Mi ugyanúgy fogunk öltözködni, mint az átlag, lesznek olyan digitális eszközeink, ami egy mai embernek. Nyilván vannak házaink, ingatlanjaink, de ezek is az apostoli célokat szolgálják, azért van egy 4 emeletes házunk, mert ott 20 ember tud lakni, és nagyobb létszámú programoknak is otthont adunk. Én nem érzem azt, hogy ez nagy luxus lenne. A szegénység megélése világi emberként nagyon sok formát ölthet, ami nem feltétlenül látható.
Te a Jóistenen kívül kinek tartozol engedelmességgel?
Egyedül a prelátusnak tartozom, őt, mint atyát látom, ha kér valamit, akkor azt gondolom, hogy biztos, hogy az jó is. Ezenkívül a központban, testvérként élünk, egyenrangú partneri viszonyban. Néha az ember lemond egy saját véleményről, programról azért, mert valami más fontosabb akkor. Az engedelmességben is Krisztust szeretnénk utánozni, aki engedelmeskedett az Atya Istennek, de engedelmeskedett a Földön a szüleinek is.
Az alapító, Szent Josemaría Escrivá kapcsán felmerült, nagyobb hangsúly helyeződik a személyére, mint magára Jézusra. Van ennek alapja?
Az Opus Dei alapítója mindig azt mondta, hogy „én vagyok az alapító, alapítóból egy van, de én mindig azt szeretném, hogy ti Jézusra nézzetek, és Jézus tündököljön”. Nyilván van egy nagy tisztelet és hála Szent Josemaría iránt, mert a szellemiséget tőle kaptuk. Szeretnénk továbbra is elmélyülni az ő tanításaiban, de minden egyes lelki könyv, amit ő írt, arra irányult, hogy Jézus van a középpontban.
A tisztaság fogadalma cölibátust vállalók esetében egyértelmű. Érdemnek számít ez a házasságban élő tagokkal szemben? Illetve, hogy viszonyul az Opus Dei a szexualitáshoz?
A cölibátus egy út az Opus Deiben, a házasság pedig egy másik. Ugyanolyan értékes mind a két fajta hivatás. A cölibátus az egyházban jelenlévő ajándék, kitartani ebben isteni dolog, ezt Krisztus nélkül nem lehet megérteni.
A mai világ iszonyúan túlszexuálizált, ez készteti a keresztényeket különböző megoldásokra, reakciókra.
A Hunyadi sorozat kapcsán, nem keresztény emberek is azt gondolják, hogy főműsoridőben nem kell 5 percenként meztelen embereket mutatni egy filmben, de nem azért, mert az emberi test valami csúf vagy bűnös dolog lenne, hanem azért, mert a szerelemhez tartozik a szexualitás és ezt két ember intimitásán kívül megmutatni, sérti a két embert, de a többieknek sem jó, ez kíváncsiskodás és elveszíti az értékét.
Filmek tekintetében, eltekeritek az erotikus jelneteket vagy meg sem nézitek őket? A sorozatban elhangzottak alapján kérdezem.
Mi egyrészt meg szoktuk válogatni, hogy milyen filmeket nézünk. De lehet, hogy elkerüljük, vagy átugorjuk az intim részeket. Szerintem az ember úgy védi magát, ahogy a lehetőségek adják, egy jó cél érdekében.
Miért ingereljük folyamatosan a fantáziánkat, a fejünket olyan dolgokkal, amik nem tesznek jót vagy nem Istenhez vezetnek, hanem igazából elállatiasítják az embert?
Szabadon olvashattok, vagy vannak tiltott könyvek?
Bármit olvashatok, ez mindig is így volt, de vannak olyan filozófusok, írók, akik totálisan egyházellenesek, a hitem ellen beszélnek. Van, hogy el kell olvasnom egy ilyen könyvet valamiért, akár egyetemen előadást kell tartanom belőle, de ebben is kapok segítséget az Opus Deiben, hogy jó alternatívát mutatnak, kritikus szemléletre tanítanak.
Jelen van a szexizmus az Opus Deiben? A női szekció olybá tűnik, a férfiak kiszolgálására áll fenn. Gondolok itt arra, hogy a nők végzik a házimunkát, ők takarítanak a férfi központokban is, adminisztrációs feladataik vannak. Illetve úgy tudom, az alapító is tett arra utaló magatartás, miszerint szexista lehetett.
1930 óta tagjai nők is az Opus Deinek. A ’30-as -’40-es években a nőknek még teljesen más társadalmi helyzete volt, mégis az Opus Deiben kezdetektől a saját házaikat vezethették. Az alapító nagyon bátorította őket, hogy menjenek egyetemre, a karrierépítést is támogatták, hogy a nők is bontakoztassák ki a saját képességeiket. Az félreértés, téves felfogás, hogy a nők alacsonyabb rendűek. Ha valaki dönt a karrier vagy a család között, ha azt vállalja, hogy háztartási munkát végez – akár a nagy család érdekében -, azzal direkt szolgálatot tesz, hátteret biztosít a szeretteinek. Azok az Opus Dei tagok, akik a házaink vendéglátásáért felelnek, ők a központok otthoni hangulatának megteremtéséért dolgoznak. Akik ezt a férfiak házában vállalják, soha nem érintkeznek direkt módon a férfiakkal.
De keresztény emberként felfoghatjuk minden munka értékét, és nem használjuk ki egymást.
Egyébként vannak alkalmazottaink is, pont a takarításban külső segítséget kapunk.
Külön kollégiumokban laknak nők és férfiak. Mennyi az érintkezés közöttetek?
Nem érintkezünk közvetlenül, a nők irányítják a saját központjaikat, szervezik a programjaikat. A férfiak ugyanígy, saját kollégiumi életüket élik. A pap mindkét kollégiumban megjelenik, lelki feladatokért felelős, misézik nálunk vagy gyóntat.
Miért van ez a hangsúlyos elkülönülés jelen?
Az Opus Deiben ez így volt a kezdetektől, és nekünk ezzel nagyon jó a tapasztalatunk, hogy külön házak vannak a férfiaknak és nőknek. Más a fejlődése a lányoknak és a fiúknak, másfajták a problémák.
Személyiségfejlődés szempontjából jobb a nemileg homogén csoport.
Ha az egyén jól van, akkor tudnak a nők és a férfiak sikeresen együttműködni.
Ha valaki lelki válságba kerül, a papján kívül is beszélhet bárkinek bármiről?
Igen, mi egy régió vagyunk Németországgal, Ausztriával, de ugyanígy kapcsolatban vagyunk a római központi vezetőkkel. A mai világban, amikor az utca emberének húsz százalékának van esetleg mentális problémája, akkor valószínűleg ez az arány az Opus Dei tagokra is igaz. El kell különíteni, hogyha valakinek szakmai segítségre van szüksége, akkor kell neki egy olyan pszichológus, pszichiáter, aki a lelki életén kívül éri el őt. Egy mentális betegséget nem kell összekeverni a lelki élet problémáival. A pap is segít az embereknek, de ő a lelki életben segít. Egy másik Opus Dei tag testvérként melletted áll lelki dolgokban, szakmai bizonytalanságban. De lehet, hogy olyan pszichológiai problémával küzd az ember, amivel szakembert kell segítségül hívni.
Azt mondot, úgy helyes, ha lelki és mentális problémák nem vegyülnek. A sorozatban viszont megesett, hogy elküldték az egyént egy pszichológushoz, aki viszont szintén Opus Dei tag volt, így az objektivitása erősen megkérdőjelezhető.
Lehet, hogy egy adott helyzetben így volt. Magyarországon választhatsz egy keresztény szakembert, akinek pszichológusként az emberképével azonosulni tudsz, de az Opus Dei tagok között nincs pszichológus.
Ha valaki a kilépés mellett döntene, milyen folyamaton kell keresztül mennie? Az említett hölgyek nehézkes metódusról számoltak be.
Az Opus Dei intézményi szinten is sokat javított ezeken a folyamatokon, és főleg azért, hogy jobb kísérésben legyen részük az érintetteknek. Ez egy lelkiismereti folyamat. De hogyha az ember erre a döntésre jut, az Opus Dei célja, hogy az egyénnek a javát, a körülményeit vizsgálva a lehető legjobb döntés szülessen, mindenki meghallgatva érezze magát.
Mit gondolsz a kilépőkről?
Együtt érzek ezekkel a nőkkel, akik ezen a folyamaton végig mentek, szerintem ez hasonló, mint amikor egy szakítás történik. Valakitől, akit szeretett, úgy érzi, el kell szakadnia. Van aki jobban és van aki kevésbé sérül egy ilyen folyamatban. Szerintem ebben is fejlődünk folyamatosan,
nyilván az ember hibázik, de a törekvésünk az, hogy a másiknak a javát keressük, minden Opus Dei tag célja, hogy a többi embernek az egyéni boldogulását segítse.
Az Opus Deit emberkereskedelemmel is vádolják. Jelesül, ha valaki jelezte kilépési szándékát, vagy csak elbizonytalanodott a hivatásában, áthelyezték más városba, országba megoldás gyanánt. Az emberek kötelességtudatból pedig nem ellenkeztek, de nem is tudtak volna elvileg. Titeket is áthelyezhetnek bárhova?
Szerintem az embernek mindig nagy szabadsága van, az egyetlen mércének annak kellene lennie, hogy hogyan tudok Isten akaratába belesimulni.
Csak így áthelyezni valakit nem lehet!
Bármilyen változás van, az embert megkérdezik, időt adnak, hogy gondolja végig a döntést. Ez az egyéni érettség kérdése: tisztában legyek azzal, hogy nekem mi a jó, merjek nemet mondani, kiálljak azért is, hogyha esetleg rosszul döntöttem, hogy egy hónap után is azt mondhatom, hogy „azt gondoltam, jó lesz ez a változás, de most szeretném visszacsinálni, mert érzem, hogy nem az”.
Erre van lehetőség a gyakorlatban?
Erre mindig van lehetőség, a kommunikáció nagyon fontos, és az őszinteség magammal, Istennel és a többiekkel is.
A sorozat legnagyobb hibája, hogy egyoldalúan mutatja be a helyzetet. Az interjú célja a mérleg nyelvének lenni. Te boldog vagy numeráriaként?
Nagyon boldog vagyok! A legnagyobb ajándék, amit az Opus Deitől kaptam, hogy a hitemben új kaput nyitott meg, hogy megtanultam: a mindennapokban, minden tevékenységemben találkozhatok Istennel. A munkám, a pihenésem, vagy a kirándulás, az éneklés – mind tetszik Istennek.
Megtanítottak abban a szellemiségben élni és imádkozni, hogy én Isten gyermeke vagyok.
Ez az, ami igazából boldoggá tesz, mert ez a tudat felszabadító.
