Nagyböjt lehetőség arra, hogy gyógyuljon az énképünk és az istenképünk – de hogyan? Mit jelent lelki szempontból a böjt? És mi köze mindehhez a szégyennek, az abból való gyógyulásnak? Erről beszélt Szilágyi Szabolcs atya a prédikációjában, Jézus negyven napos böjtjén és pusztai kísértésén keresztül. Zseniális gondolatok, érdemes elmélyülni bennük!
„Abban az időben: Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.” (Lk 4,1-13)
„Kedves testvéreim, elkezdődött nagyböjt. Készülünk húsvétnak az ünnepére, és a mostani igeszakaszok segítenek bennünket abban, hogy egyrészt meglássuk azt, hogy a nagyböjtnek mi a belső mikéntje, hogyan segíti a készületünket, és hogy ebben az időszakban hogyan tudna gyógyulni jobban az énképünk, valamint az istenképünk?
Kezdjük az elsővel, ez pedig maga a mostani időszak, nagyböjt és annak a belső dinamikája. Erről beszél az evangélium. Itt van Jézus, aki negyven napra kimegy a pusztába, és megkísérti őt a sátán. De mi történik előtte? Jézus elmegy a Jordánhoz, megkeresztelkedik, és egy hang hallatszik, hallja a fiú az Atyának a hangját, hogy te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem. Vagyis a keresztelkedéskor Jézus megtudja azt, hogy kicsoda ő, mi az ő valódi identitása. Ezek után megy ki a pusztába, hogy fölkészüljön a küldetésére, de alapvetően azért, hogy találkozhasson azzal, akinek az Atya őt kimondta, hogy ő a szeretett fiú. És nem elég, hogy kimegy a pusztába, hogy a pusztában van, hanem magában is pusztát hoz létre. Ugyanis böjtöl: negyven napig nem eszik. Kívül puszta, belül puszta. Jézus kénytelen-kelletlen találkozik saját magával, hiszen se kint nincs semmi, senki, se bent sincs senki és semmi. Egy dolog van, amit előtte az Atya mondott, hogy én vagyok a szeretett fiú.
Ahogy Jézus ezt magában elmélyíti, megjelenik a kísértő. És két módon kísért. Az egyik egy szó, ez pedig a „ha”. Azt mondja a sátán, hogy ha Isten fia vagy, akkor tedd meg ez, meg ezt. Ebben mi a kísértés? Az, hogy
Jézus nem azért valaki, mert valamit tesz, hanem azért tesz valamit, mert Valaki – ez óriási különbség.
Ha az emberek ezt megértenék, akkor nagyon sokan meggyógyulnának pszichésen.
Azt mondja a sátán, hogy bizonyítsd be, hogy ki vagy te. De ezt nem kell bebizonyítania. Eljött Isten és kimondta, hogy ki ő. Ez önmagában áll. Ez az egyik.
A másik pedig az a hármas kíséréts egyben, ez a klasszikus hármas, amíg az ember ember, mindig ez lesz a három. Az élvezet, vagyis a kenyér; a hatalom, vagyis a világ minden országa; valamint a templomból leugrani, és mégis élben maradni, ez pedig a hírnév. Élvezet, hatalom, hírnév. Legtöbbünk ezeken csúszik el, és minden más kísértés ebből a háromból fakad. Ugye azt mondja a sátán, hogy oké, Jézus, ez aranyos, hogy kívül puszta, belül puszta, de hát ezt a pusztát be lehet tölteni, nem? Egyél egy kicsikét. Vagy birtokoljál, a rajtad kívül lévő pusztát töltsd be. Vagy legyél híres, legyenek melletted emberek, legyél ismert. Ebben a hármasban a közös kísértés az, hogy valamivel töltsd ki a pusztát.
Így érkezünk meg magunkhoz. Elkezdődött a nagyböjt, remélhetőleg hoztunk különböző döntéseket, hogy hogyan szeretnénk pusztában lenni kint és bent egyaránt, hogy hogyan tudnánk lecsupaszodni.
Ezt remélhetőleg azért hoztuk, hogy minél inkább találkozhassunk azzal, hogy kik vagyunk mi. Sok minden rakódik ránk, ezeket tudatosan le kell vetni, el kell dobni, távolságot kell fölvenni, hogy találkozhassunk azzal, akik mi vagyunk.
Nagyböjt kiváló lehetőség, hogy meghalljuk azt, amit Isten mond, hogy te vagy Istennek a szeretett gyermeke.
Ezért megyünk el pusztába, hogy halljuk a hangot. Ezért hozunk létre pusztát magunkban. De ahogy ezt megtesszük, ott meg fog jelenni a kísértő. Azt fogja mondani, hogy figyelj, igazából ez cuki, hogy ezt csinálod, de azért mégis bizonyítsd be, hogy ki vagy te.
Sokszor keresnek meg kiégett papok. Ugye a kiégés mögött, a burnout mögött mi húzódik meg? Hát ez, hogy ha te vagy az atya, akkor ezt meg ezt megteszed, nem? Hát maga a pap, maga a plébános. Tudjátok mit? Ez az ördögtől van. Ez kísértés. Nem azért pap, mert valamit megtesz a híveiért. Azért pap, mert Jézus fölszentelte. És amit Jézus kér, azt a keveset, azt próbálja majd megtenni.
Ez mennyire más, nem? Nem azért vagyunk valakik, mert valamit teszünk, hanem azért teszünk valamit, mert valakik vagyunk. Mint mondtam, ezen rengeteg élet tud megmenekülni, ha valaki ezt el tudja mélyíteni.
A másik kísértés pedig úgy fog jelentkezni, hogy oké, aranyos, hogy kimentél a pusztába és böjtölsz, de azért ezzel kicsit töltsd meg, azért ez mégis egy túl erős fogadalom volt. Ez ránk rakódik, és megint nem látjuk már, nem halljuk már azt, hogy kik vagyunk mi. A nagyböjt lényege az, hogy benne maradjunk a pusztában. Akkor és ott kellemetlen lesz, de
hosszú távon olyan identitással fogsz magadban találkozni Istennek köszönhetően, amit utána senki semmi sem vehet el tőled.
Nagyböjtben találkozhatunk még inkább magunkkal, és gyógyul az énképünk, és találkozhatunk az Úrral teljesebben, és gyógyul az istenképünk.
Nézzük először az énképünk gyógyulásának a lehetőségét. A szentleckében volt egy nagyon szép mondat: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás üdvösségre szolgál. Ugyanis az írás azt mondja, senki sem vall szégyent, aki őbenne hisz.” Ez egy óriási mondat. Senki sem vall szégyent, aki őbenne hisz, azaz a hit olyan dolog, ami oldja a szégyenünket. A hitnek hatalma van arra, hogy megszüntesse bennünk a szégyent. Ez roppant gyógyító. Ugyanis éljük az életünket, követünk el bűnöket, hibákat, amik miatt szégyelljük magunkat. Sőt, velünk is követnek el bűnöket, és hibáznak velünk kapcsolatban, és ez is szégyent hozhat a bensőnkbe.
A szégyen más, mint a bűntudat. A bűntudat jó. A bűntudat azt mondja, hogy „figyelj, amit tettél, haver, az rossz volt, téged szeretlek, álljunk fel, menjünk tovább”. A szégyen viszont azt mondja, hogy te rossz vagy. Vádol. A vádló az ördög, Isten sosem hoz szégyenbe és sosem tart benne a szégyenben. A szégyennel az a baj, hogy leválaszt Istenről, leválaszt a másik emberről, leválaszt magunkról. A szégyen lent tart, lezár, elszeparál. De azt mondja az írás, hogy senki sem vall szégyent, aki Őbenne hisz.
Megteheted azt nagyböjtben, hogy őszintén szembenézzel magaddal, és mindenfajta kertelés nélkül beismered, hogy mik azok a területeid, ahol szégyelled magadat, és oda imában próbáld meg behívni az Urat. Mondd, hogy „nézd Uram, én ezt szégyellem, de kérlek gyere és legyél ott”. És akkor elkezdem megtapasztalni, hogy szépen lassan az Úr a jelenlétével ezt elkezdi feloldani, hogy az élet ott elkezd újból áramolni, hogy élsz, hogy a szíved kitágul és dobog, és ott élet van, már nem szégyelled magad. Az oda behívott hit ezt képes feloldani. Akkor lesz igaz még inkább az írásnak a szava, hogy a szívbéli hit megigazulásra, a szájával a megvallás üdvösségre szolgál.
Minél inkább behívjuk a hitünket a szégyennek a területeire, annál inkább az feloldódik, élet fakad, és a szívünk az megtisztul,
megigazulunk, és a szájunkkal is erről tanúságot teszünk.
Végül mit jelent az istenképünk gyógyulása? Azt mondja Mózes, hogy amikor mész a templomba és viszed az áldozatot, mikor ezt odaadod az Úrnak, akkor mondd el a szabadulásnak a történetet. Egyiptomból hogyan jöttünk ki? Ezt ott mondd el!
Itt vagyunk nagyböjtben, és a zsolozsmában, amit a papok és a szerzetesek imádkoznak, az olvasmányos imaórában a Kivonulásnak a könyvét vesszük, ami az Egyiptomból való szabadulásnak a története. Amit el kell mondani a zsidó embernek, mikor bemutatja az áldozatot, így szól: „Az egyiptomiak rosszul bántak velünk, de az Úr meghallgatta a könyörgésünket. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett minket Egyiptomból.” Azaz nemcsak a zsidóság az, aki önerőből kiszabadult onnan, hanem az Úr az, aki kivezeti őket erős kézzel és kinyújtott karral.
Terézanya nővéreitől hallottam a következőt. Egyikük mesélte, hogy amikor jelentkeznek hozzájuk, és a jelöltek megkezdik ott a noviciátust, akkor van egy ima, amit gyakoroltatnak velük, ez a kitartásnak az imája. Azt kérik, hogy tárják ki a kezüket, és mondjanak el tíz Miatyánkat és tíz Üdvözlégy Máriát is. Közben tartsák a kezüket. Egyszer kipróbáltam, többször nem. Azért ez a kitartásnak az imája, mert lehet, hogy az ima néha fárasztó, de
tarts ki az imában, és akkor az ima megtart téged.
Az Úr így vezeti ki a népét Egyiptomból, hogy tulajdonképpen az Úr az, aki dolgozik értük. Az Úr az, aki kitart, mert az Úr az, aki izzad közben. Ez egy zseniális kép, hogy a nagyböjtünk alapvetően Istennek a műve bennünk. Oké, persze mi is erőlködünk, de alapvetően az Úr erőlködik bennünk. Ezért nagyszerű, hogy az Úr, amikor böjtölünk ebben a 40 napban, akkor kitart értem, kitart velem, kitart mellettem. Ezáltal megtart engem, és benne tart ebben a folyamatban. Ez alapvetően az Úrnak a műve.
Tedd fel te is magadnak a kérdéseket:
- Mi az a puszta, amit vállaltam magamon kívül, magamon belül?
- Mik a szégyenterületek bennem?
- Elhiszem, hogy Isten kitart mellettem és értem?
Ámen.”
hirdetés
