Hogyan kell „helyesen” böjtölni? Szólhat-e másról a böjt, mint az önsanyargatásról? Kötelező-e mindent megvonnom magamtól a negyven nap alatt? Elvárja tőlem az Isten a böjt kemény megtartását?
Ahogyan közeledünk a hamvazószerda felé, egyre többet gondolkozom a nagyböjti vállalásomon, és igyekszem is rá lélekben készülni. Ahogyan, arról a 777-en már korábban olvashattátok, idén is indul az Exodus40, illetve ennek női változata, a Fiat40. Tavaly is szemezgettem már vele, de idén vettem csak a bátorságot ahhoz, hogy belekezdjek ebbe a nehéznek ígérkező, lemondásokkal teli böjtbe. Ahogyan nézegettem az előttem álló feladatokat és extra vállalásokat, elkezdtem gondolkodni, hogy igazán miért is csinálom.
Egy kihívásként tekintek csak a böjtre, mint amilyen akár a 75 napos kihívás, vagy az időszakos böjtök? Saját magamnak szeretnék bizonyítani, vagy akár a környezetemnek szeretném bemutatni az elkötelezettségemet a kereszténységem mellett?
Istenért és a lelki megtisztulásomért szeretnék belekezdeni a lelkigyakorlatba, amire a Fiat hív – fogalmaztam meg magamnak pár hete, amikor jelentkeztem. Csak így van értelme, csak így tudok az isteni kegyelmekre figyelni a negyven nap alatt.
hirdetésSok esetben ezt a fajta kihívás alapú hozzáállást érzem a keresztényeken. Hogy muszáj tartani az előírt böjtöket, mert ha nem akkor a haragtartó Isten lesújt ránk és nem bocsátja meg vétkeinket. Kifejezetten elszomorítanak azok a videók, ahol ugyan csak a poén kedvéért, de bemutatják azt, hogy emberek még gyorsan a böjt előtt igyekeznek „betárazni” húsból vagy a kedvenc ételükből, mert a böjtben úgysem lehet enni. De vajon tényleg erre hív bennünket Isten? Tényleg attól leszünk „jó keresztények” mert nem eszünk húst szerdán és pénteken, vagy akár az egész böjt alatt?
Tényleg bizonygatnunk kell egymásnak és a társadalomnak a lemondásainkat, hogy igazán vallásosnak tűnjünk?
Mikor kicsi voltam, az iskolában minden adventben és nagyböjtben voltak kis jócselekedet-gyűjtő kártyáink. Akkoriban még igazán nem gondoltam arra, hogy miért is kell kifejezetten ebben az időszakban jót tenni, és eszembe sem jutott az, hogy pipálgassam a vállalásaimat. Mindig a tanítónénikkel kerestünk valamit, amiről lemondunk, de sosem töltött el rosszérzés ettől és mindig lelkesen álltam neki ezeknek az időszakoknak. Persze kicsiként az ember nem is feltétlenül tudja felfogni, hogy mit is jelentenek a bűnbánati periódusok az egyház életében. Ahogy nőttem fel, egyre inkább kezdett tisztulni a kép, hogy miért is vállalkozunk lemondásokra, azonban sokáig azt hittem, hogy ezekkel a böjtökkel engeszteljük ki Jézust, amiért meghalt értünk a kereszten. Sokat szorongtam attól, ha éppen egyszer kétszer nem sikerült betartani száz százalékosan a magam elé kitűzött terveket, féltem attól, hogy gyengeségeim miatt értéktelenebb leszek az Isten szemében. Rátekintve a mai keresztény társadalomra, gyakran látom másokon is ezt a szorongást.
Ez a fajta negatív félelem és bűntudat sokszor azt eredményezi, hogy a böjt átcsap egy önsanyargató, megvonásokkal teli időszakba, ahol mindenen van a hangsúly, csak az Istenre figyelésen nem.
Azt gondolom, hogy Isten nem várja el tőlünk, hogy már-már saját magunkra káros lemondásokkal készüljünk Fia feltámadásának ünnepére. A nagyböjt is, ahogyan az advent is egy készület az Istennel való találkozásra. Az Egyház által előírt szerdai és pénteki böjt ugyan hasznos, sőt tartsuk be, de nem kell, hogy átcsapjon egy egészségtelen diétába. Sem az Egyház, sem az Isten nem kéri tőlünk az egészségünk veszélyezetetését. Mindenki böjtöljön a maga adottságaihoz és képességeihez mérten.
Nagyon jó, ha le tudunk mondani valamiről és ezáltal egy picit hasonulni tudunk Krisztus böjtjéhez, amit a pusztában tartott, de ugyanakkor nem ez a lényege a böjtnek. Véleményem szerint a hangsúly a belső elcsendesülésen, és az Istenre figyelésen kellene, hogy legyen.
Ha csak a testi lemondásokra figyelünk, könnyen válhat a böjtünk olyanná, mint az a karácsonyi ünnep, ahol ugyan minden tökéletes, gyönyörű a fa, az asztal csodásan van díszítve, de a családi harmónia és a megszülető Jézus csodája hiányzik.
Mi lenne, ha ebben a böjtben az önsanyargatás helyett figyelnénk egymásra és a környezetünkre? Érzékenyebbek lennénk a minket körbevevő embertársaink szükségleteire és ugyanakkor figyelnénk önmagunkra? Mi lenne, ha ebből a böjti időszakból nem hagynánk ki Istent, és időt áldoznánk rá? A világnak szüksége van a böjt alatt is jelen lévő keresztényekre, mert ők képesek evangelizálni az életük példájával.
Nehezen tudom hirdetni a közelgő örömhírt, ha belül szorongok és besavanyodok a vállalásaim miatt.
Bíztatok mindenkit, hogy a böjti idő a lemondások mellett igazán az Istenre fókuszálásról és az elcsendesülésről szóljon.
hirdetés
