Milyen állapotban találja a szentév a Magyar Katolikus Egyházat? Miként kezelik a közelmúlt botrányait, hogyan előzik meg a további visszaéléseket, és mit tesznek az áldozatokért? Lehet-e abban igazság, hogy az egyház túl közel került az utóbbi években az államhoz? Az Agapé+ podcastban Dr. Veres András győri megyéspüspökkel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével beszélgettek, ezt az adást szemlézzük.
Mit jelent a szentév a Magyar Katolikus Egyház számára?
Veres András: A szentatyák, amikor egy szentévet, jubileumi vagy rendkívüli szentévet hirdetnek, akkor mindig kitűznek annak egy célt. Idén a remény került a középpontba, ugyanakkor mindegyik szentévnek fontos mozzanata az, hogy a megtérésre hívjuk fel a figyelmet. Mindnyájunknak szükségünk van a rendszeres megtérésre, a lelki írók azt kérik, hogy minden nap végezzen az ember este egy lelkiismeret-vizsgálatot, és úgy zárja le a napot, de a rendszeres gyónásra is hív bennünket az egyház.
A szentévek ennek kiemelkedő eseményei, hiszen olyan zarándoklatokra, vértanúk sírjához hív bennünket az egyház, amely annyival több, hogy maga az út, a zarándoklat már egy lelki felkészülés a megtérésre, az újjászületésre és ott pedig elnyerve a szentségi ajándékot, a bűnfeloldozást,
hirdetésaz ember megújult élettel tud hazatérni szeretteihez.
Napjainkban is azt látjuk, hogy nagyon sokan mennek zarándokolni, nem vallási turizmus céljával, hanem igazi lelki céllal, hogy az életüket átgondolják útközben, a helyszínen és ezáltal egy lelki újjászületésen menjenek át.
Nagyon sok zarándoklat indul most kifejezetten Rómába. De mit tehetnek azok, akiknek nem áll rendelkezésére az, hogy mondjuk egy ilyen zarándoklatra befizessenek és részt vegyenek rajta? Hogyan vehetünk részt a szentévben a hétköznapok vallásosságával?
A jubileumi szentévet meghirdető pápai bullában erre van külön kitétel, hogy az anyagi helyzetük, életállapotuk, egészségük miatt nem mindenki tud elzarándokolni Rómába. Éppen ezért minden megyéspüspöknek feladata, hogy szervezzen az egyházmegyéjében olyan helyeket, alkalmakat, amikor a zarándoklás lehetőségét felkínálják a résztvevőknek. Így mi is a Győri Egyházmegyében az év folyamán hat ilyen alkalmat jelöltünk ki.
A népszámlálási adatok tükrében nagyon sok vita zajlott az elmúlt időszakban arról, hogy milyen állapotban is van a katolikus egyház, elsősorban itthon. A kereszténység elsősorban nem mennyiségi kérdés, mégis óhatatlanul észrevesszük, hogy egyre kevesebben vagyunk a templomokban. Ön személyesen minek tudja be ezt a folyamatot?
Kétségtelen, hogy az a népszámlálás, miként a korábbiak is mindig újabb kérdéseket vetnek föl, hogy szabad-e, kell-e, lehet-e egyáltalán felmérni a vallásosságot, mert az, hogy ki milyen egyházhoz tartozónak vallja magát, egy nagyon általános kérdés. (…) Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem a népszámlálási eredmény mutatja meg igazán, hogy mennyi vallásos ember van, a vasárnapi templomba járók száma sokkal inkább rávilágít arra, hogy mennyien vannak. Kétségtelenül megállapítható, hogy kevesebben vagyunk a templomban, mint korábban voltunk, akár 20 évvel ezelőtt. Viszont ha ez nem is hagy nyugton sem engem, mint püspököt, sem paptestvéreimet – ne is hagyjon bennünket nyugton – , nem is szabad kétségbe esni, mert ugyanakkor látni nagyon sok olyan megtérést, olyan új életkezdést, amely korábban talán nem volt ilyen nagy számban, mint napjainkban. Azt gondolom, hogy az változott meg, hogy a keresztény tudás, a Szentírás, a liturgia vagy bizonyos imádságoknak az ismerete általánosabb volt.
Napjainkra beérett a harcos ateizmus munkálkodása, hogy már az óvodától az ateizmust nevelték az emberekbe,
mert most már felnőttek azok a generációk, akikben gyengítették a családban kapott hitet, és ez az évek előrehaladtával még súlyosbodott. Akinek nincsen személyes hite, az nem tudja megosztani másokkal, saját gyermekeivel sem.
Ugyanakkor a nyugati szekularizáció is bejutott hozzánk, a hedonizmus és más izmusok, tehát sok-sok okot lehetne fölsorolni. Mindig azt kérem a paptestvérektől, hogy keressük meg, hogyan tudjuk az embereket megszólítani. Személyes megszólítás kell, a hirdetés kevés hozzá, szólítsunk meg embert, annak a testvérét, rokonát, barátját, és így hívjuk be őket a hívők közösségébe.
Nagyon sokan mondták azt, amikor ezek az eredmények napvilágra kerültek, hogy igazából nincs másról szó, minthogy a nyugati fősodratú gondolkodás már-már fősodratúvá vált idehaza is, például a médiában, például a bújtatott keresztényellenességben, és ez elvezetett bennünket oda, hogy sokkal kevesebben tagjai az egyházaknak. Elégséges ez a magyarázat, vagy ez egyfajta önfelmentés?
Nem elégséges. Sokkal személyesebbé tenném a felelősség kérdését, mert az emberekben a hit nem úgy adódik tovább, hogy a szüleim, nagyszüleim eljutottak egy szintre, és én onnan indulok. Ez egy személyes történet mindenkinek.
Az Istennel való találkozás, az Istennel való személyes kapcsolat minden ember életében egy genezisként jelenik meg,
ami nem lehet igazán átadható, annak gyümölcseit megtapasztalhatja a környezetem, arról tudok beszélni a gyermeknek, a fiatalnak, unokának, hogy hogyan élem én ezt meg, de abból még benne nem lesz feltétlenül egy személyes hit. Ezt kell tudnunk nekünk papoknak ápolnunk, segítenünk, hiszen a szolgálatunk erre vonatkozik, hogy az evangéliumot, a jó hírt közvetítsük minden ember felé, és ha megtaláljuk ezekre az alkalmakat, helyeket, akkor eredményesebbek tudunk lenni. Itt óriási kihívások előtt állunk, úgy érzem.
Keresik a megoldás módját? Keresik azt, hogy hogyan tudják a papok ezt a példát hitelesebben felmutatni?
Természetesen, és ez nem csak a papok feladata, hiszen a hit gyümölcseit a világiak még hitelesebben tudják bemutatni. Sokszor elintézik egy kézlegyintéssel, hogyha papról van szó, ez az ő dolga, csinálja, nem nagyon érdekel, de hogyha egy világi teszi meg ugyanezt, akkor az sokkal hitelesebbnek tűnik. Legalább heti kétszer-háromszor biztos, hogy előjön ez a kérdés, hogy mennyire aktívak az adott egyházközségben a hívők, mit lehetne tenni, hogy még aktívabbak legyenek, hogyan lehetne az egyház missziós arculatát jobban megerősíteni. Tehát nem kétséges, hogy erről beszélnünk kell. Most mi egy egyházmegyei szinódust indítottunk el, éppen azzal a szándékkal, hogy összegyűjtsük azokat az elképzeléseket, amelyek akár civilekben, akár papokban fölmerültek, hogy hogyan tudnánk az egyház misszióját élőbbé tenni egyházmegyénkben.
Az imént vázolttal szemben van egy ellentétes, azzal versengő narratíva. Ez arról szól, hogy valójában azért vannak egyre kevesebben a templomokban, mert az egyház túlságosan közel került az elmúlt években, évtizedekben az államhoz. Lehet ebben valami igazság?
Közelebb kerültünk a jelenlegi kormányhoz valószínűleg, mint az ateizmus korában, amely intézményesen egyházellenes volt, és hát lássuk be, hogy ilyen kormányok azóta is időnként felütötték fejüket. Én egy dolgot viszont nagyon fontosnak tartanék hangsúlyozni, amit nem mindenki vesz figyelembe.
Nem az egyház változott. Az egyház ugyanaz, ami a kommunizmusban is volt, ugyanazt az evangéliumot hirdeti, ugyanazokat a szentségeket szolgáltatjuk ki. Az egyház értékrendjét jobban magáénak valló vagy elutasító kormányok lehetnek.
Ezen belül természetesen az egyháznak sok-sok tagja van. Hívők, papok, szerzetesek, akik személy szerint szimpatizálhatnak jobban ezzel vagy azzal a kormánnyal, de én mindig azt hangsúlyoztam, hogy az egyház kétezer éve ugyanaz. Nem változott, célkitűzésében sem, az evangéliumában sem. Amikor egyes kormányok ezt az értékrendet támogatják vagy elutasítják, azáltal látszódhat egyfajta közelebb kerülés vagy távolabb levés. Sejtem én, hogy miből következik ez, hogy az elmúlt időszakban sok olyan egyházi intézmény jött létre, amelyek korábban nem léteztek. Sok templom megújulhatott az elmúlt időszakban.
A kritikusok pontosan ezt vetik az egyházi vezetés szemére, hogy az evangélium, amit hirdet, ugyanaz, de lehet, hogy nem ugyanazt éli, amikor komoly pénzösszegeket elfogad, és talán egészségesebb lenne kevesebb pénzből gazdálkodva az emberekhez közelebb lenni.
Amikor közfeladatokat ellátó intézményeket vesz át az egyház, legyen az iskola, szociális otthon, egészségügyi intézmény, azt a magyar emberek érdekében veszi át fenntartásba az egyház. Azt a pénzt arra az intézményrendszerre fordítjuk, amely állami feladatot vesz át. Tehát azt gondolom, hogy ez nem kérdéses, hogy ami egy állami intézménynek jár, az kell hogy járjon az egyházi intézménynek is, hiszen ezeket az intézményeket az adófizető polgárok pénzéből tartják, nem másból.
A templomok felújítása kapcsán: régen is bizonyos gazdag emberek, az arisztokrácia emberei építettek vagy újítottak fel templomokat, vagy gondoljunk arra, hogy mindig is voltak olyan mecénások, akik szívesen áldoztak ilyen dologra. Amikor a templomokat felújítjuk, az nemcsak a vallásos embereknek szóló segítség, de ők miért ne kaphatnának segítséget? Más intézmények is kapnak otthonokat, lehetőségeket arra, hogy összejöjjenek különböző célokkal, a hívő emberek a templomban jönnek össze.
Azt gondolom, hogy a hívő emberek tesznek annyit a magyar társadalomért, hogy érdemes azokat a közösségeket ezzel támogatni, hogy az ő templomuk is emberhez méltó lehessen
a közösségi rendezvényekre. Hozzátenném, hogy ezeknek döntő része olyan kincs, ami a magyar társadalomé, olyan építészeti örökség, amelyet, ha idejön egy turista, örömmel mutogatunk.
Az elmúlt időszakban nagyon komoly botrányok rázták meg a magyar egyházi közösséget. Visszaélésekről, súlyos hiteltelenségekről hallhattunk. Én magam is több olyan pappal beszéltem, aki azt mondta nekem, hogy mellbevágta egyik-másik ügy. Mit tesznek azokért, akik ott vannak most is a gáton és szolgálnak? Nekik mit üzennek, mit mondanak ezzel kapcsolatosan?
Nemcsak egyes ügyek vágtak mellbe, hanem minden egyes ügy mellbevág, mert súlyos bűnöket követtek el, de azt is hangsúlyozni kell, hogy igazságtalan az a fajta megközelítés, amely úgy próbálja bemutatni, hogy ez tipikusan egyházi bűn, vagy tipikusan a papoknak a bűnei.
A társadalom nagy részében előfordul lappangó bűn. Egyedül az egyház nézett intézményesen szembe ezzel a problémával, és szerintem nagyon jól tette. Már II. János Pál pápa, majd XVI. Benedek és Ferenc pápa is egyértelművé tette, hogy
az ilyen bűnöket az egyház nem tolerálhatja. Egy is nagyon sok, de ha több fordul elő, az még súlyosabbá teszi a dolgot.
De csak az egyház foglalkozik ezzel, és azért ezek az ügyek válnak ismertté, és sokan azt társítják hozzá, hogy na, ilyenek a papok, vagy ilyen az egyház, vagy ezért félteni kell az egyházi intézményektől a gyermekeket.
A gyermekek kapcsán pontosan milyen bűnök azok, amik tolerálhatatlanok? Hogy lehet, hogy most ilyen ügyek vannak az egyházban?
Nem csak most vannak ilyen bűnök, korábban is előfordultak, csak ezekről nem nagyon tudtunk, mert ezek mind rejtett bűnök, titokban történnek. Bevallom, én szeretném azt gondolni, hogy nem olyan sok, mint amennyit feltételeznek az emberek. Nemcsak az egyházban, hanem a társadalomban sem, mert azért az egészséges erkölcsi érzék és a szeretet kizárja, elutasítja a gyermekbántalmazásokat.
A félelem hirtelen nagy lett, mert felszínre jöttek ilyen esetek, de az egyház ezeket igyekszik a maga eszközeivel teljesen fölszámolni és a prevenciót is bevezetni a munkájába.
Ezért jött létre a pedagógiai intézetünkkel és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel olyan kurzus, amely segített pedagógusokat abban, hogy a gyermekvédelemben jól fölkészültek legyenek. Minden egyházi iskolánk néhány pedagógusának ezt el kell végeznie, ugyanakkor már a Pázmány az alapképzésében és a pedagógusképzésében ezt beépítette a munkájába. Valószínűleg az egyházi oktatási intézményeink most előrébb járnak, mint a többi hasonló intézmény, mert ezt nagyon tudatosan vállaltuk föl, hogy prevenciót kell alkalmazni, hogy ilyen ne fordulhasson elő. (…)
Mit tesznek azért például, hogy ne legyen több gyermekmolesztálási ügy, ne legyen több pedofilbotrány Magyarországon, hogyha lehet, akkor ennek mától vége legyen? Vannak-e olyan konkrét cselekvések, amelyek igyekeznek ennek teljes mértékben gátat szabni a zéró tolerancia jegyében?
Egyértelműen.
Ferenc pápa 2019-ben előírta, hogy minden egyházmegye építse ki az anonim jelzőszolgálat lehetőségét, ahol ilyen bejelentések történhetnek, ha vannak. Ezt az összes magyarországi egyházmegye meg is tette.
Nap mint nap ellenőrzi az illetékes munkatárs, hogy egyrészt titokban maradhasson a személy, addig, míg a bizonyosság be nem következik, hogy valóban elkövette, ugyanakkor mindenkit bátorítson, hogyha ilyenről tud, akkor ne féljen a bejelentéstől, a szégyenérzettől, hanem anonim módon is akár meg tudja tenni ezt a bejelentést.
Mit tesznek az áldozatokért? Hogyan állnak melléjük?
Nekem még nem kellett ilyen ügyben eljárnom, de akikről tudom, hogy ezt végzik, mindig meghallgatják és nagy empátiával, bocsánatkéréssel igyekeznek az illetőben ezt a sérelmet valamiképpen helyretenni. Ha kell, szakpszichológus tudja őket kísérni, vagy lelkipásztor is be tud segíteni a lélek gyógyításában.
Ezt nem tudjuk meg nem történtté tenni, ha előfordult, de minden emberi, lelki segítséget igyekszünk megadni ahhoz, hogy ez gyógyulhasson, amennyire gyógyulhat,
és bízom benne, hogy ez egy kicsit, ha valakikkel ilyen eset történt, felszabadultabbá is teszi őket, hogy merjenek róla beszélni, merjék föltárni az igazságot.
A teljes interjút itt megnézheted:
hirdetés
