Kiszámoltam, ma pontosan annyi idős vagyok, mint apám volt, mikor meghalt. Hogy mennyire fiatalon ment el, ez most vág igazán arcon. Az emberbe kódolva van a szülői minta másolása, így a mai nappal, hogy túlélem apámat, légüres térbe lépek, ami számadásra késztet. Habár apám 25 éve elment, a vele való kapcsolatom nagyon sokat változott ez alatt a negyed évszázad alatt.
Apám utolsó éveinek traumáit, fájdalmait és sebeit először ösztönösen elzártam és próbáltam úgy csinálni, mintha nem léteznének.
A megfeledkezés módszeres keresése és létező összes eszközének bevetése ifjú éveim során a külső szemnek tűnhetett az élet habzsolásának – valójában menekülés volt. De amit magaddal cipelsz, ami a részed, az elől nem lehet menekülni. Lehet oda nem nézni, meg „úgy csinálni mintha”, de a valóság ettől még valóság marad. A tagadás ördögi játszmája pedig beleeszi magát az ember életébe és érdekes módon a fájdalom elől való menekülés még több fájdalmat eredményez.
Mikor aztán minden más lehetőség kudarcba fulladt – és csakis azután – odafordultam magamban traumáim felé és elkezdtem lehámozni róluk a lakatokat és láncokat, melyekkel egy évtizeden át próbáltam meg nem történtté tenni az életem egy részét.
Akkor fedeztem fel, hogy gyerekkoromból vannak komplett évek, melyekről nincsenek emlékeim.
Amibe sok rossz vegyült, azokat az agyam nemes egyszerűséggel, tokkal-vonóval, mindennel együtt bevágta ebbe az elzárt rekeszbe. Védeni próbált, de közben életem egy részétől fosztott meg.
Spirituális értelemben egy Stockholm-szindrómában éltem azt ezt követő időszakomat. Egyrészt tudtam, hogy szükségem van egy nálam nagyobb erő segítségére, másrészt mélységes harag is volt bennem ezzel szemben a felsőbb erővel szemben – akit sokan Istennek hívunk – mert nem fért a fejembe, hogy egy mindenható, sőt elvileg szerető Isten hogyan engedhetett meg ilyen traumákat, ilyen fájdalmakat, ilyen veszteségeket?
Ha én szeretek valakit, akkor megóvom a rossztól, hát Ő miért nem tette?
Túsz lettem a saját éledező hitemben: miközben kibontakozó hitéletemben hasznomra váltak a keresztény tanítás áldásai, közben a mélyben betapasztott szájjal üvöltött bennem a harag Isten felé gyermekkorom traumái miatt. Elfojtva, elzárva. Kevesen tudják, de felnőtt életem során két alkalommal is majdnem megváltoztattam a vezetéknevemet.
Békekötésem Istennel és életem addig meg nem értett, eltaszított, fájdalmas részeivel egy jezsuita lelkigyakorlaton történt Dobogókőn, nem sokkal katolizálásom után. Semmi titkos recept, csupán csendben kellett hozzá maradnom néhány napig. Megközelíthetőnek kellett lennem, és ehhez be kellett fognom végre az amúgy olyan szívesen járatott számat, és félretenni az önbizalomtól magabiztosan zakatoló és képzelt trónusáról könnyedén ítélkező gondolataimat. Ott történt.
A kereszténység számomra egy olyan történet, ami nemcsak az emberi történelmet éli végig, de végigéli ez a történet az én életemet is.
Az édeni gyermekkor fényét megtöri az erőszakosan bezúduló félelem és szégyen, aztán az ember vergődik, próbál ettől szabadulni, fügefalevelekkel rejtegetni, de semmi sem segít. Aztán az ember menthetetlenül veszít, bárhogy próbálja markolni az életet, az homokként kipereg az ujjai között, és a rossz – úgy tűnik – felzabál, a sötét végképp beborít mindent. De egy apró csillagból fény születik, fentről segítség támad, és ez a fentről jövő csoda váratlan módon megoldást hoz. Nem úgy és nem akkor, ahogy és amikor mi oldanánk meg. Nem is ellene küzd, nem süllyed a sötétség szintjére. Hanem részese lesz a világosság emberi létünk sötétségének, az időtlen isteni hús-vér emberivé lesz, átöleli és beragyogja azt.
A rosszból egy még nagyobb jót kihozni: számomra ezt jelenti a kereszténység, nem többet és nem kevesebbet.
Így kínálja aranytálcán a Krisztus-követés a legnagyobb győzelmet, amit ember elérhet ebben az életben: hogy a rossz áteredésének kegyetlen vastörvényét, a generációkon átívelő traumákat, az „atyák vétkét a fiakban” (2Móz20,5), ami talán Ádámtól és Évától nyomorítja apámat és apám apját és az ő apját – van hatalmunk átölelni, megsiratni, de legfőképpen letenni. És nem továbbvinni. Elvágni. Ennél nagyobb győzelem nincs. Hogy hatalmamban áll a szeretetet választani minden helyzetben, nem uralkodik rajtam se múlt, se kényszer, se semmi sötétség.
Ez a valódi szabadság. Ez a kereszt lényege is.
Így sikerült végül nekem is engednem kinyílni elzárt részét az életemnek és átölelnem minden fájdalmával együtt. Így sikerült megtalálnom a súlyos emlékek alatt rejlő szép emlékeimet is. Mert azok is voltak. Mielőtt apám életét mélybe húzta a sötét, volt olyan is, hogy ragyogott. Volt benne kacagás, gondoskodás, melegség. Szeretet.
Egy szülő legnagyobb vágya, hogy a gyermeke felülmúlja az ő életét.
Én is erre vágyom szülőként és tudom, hogy apám is erre vágyott. Mától rajtam a sor, hogy nap-napután kapaszkodni tudok-e a fentről jövő segítségbe ahhoz, hogy bennem és általam a fény ragyogjon és ne a sötétség borítson.
Felidézem utolsó találkozásunkat. Apám a győri kórház egy kórtermében az ablak mellett fekszik egy ágyban, én már elköszöntem, és megyek az ajtó felé. Dübörög bennem egy mondat: „mondd meg neki!”. Jobb kezemet az ajtófélfának támasztva hátranézek, és apám meglepett tekintetével találkozva, ennyit mondok: „Szeretlek, apu!” Mire ő: „Én is szeretlek, kisfiam!” Ekkor láttam utoljára. Innen még húsz év, súlyos sebek, tagadások, menekülések vártak rám, de közben egyre jobban felfénylő remény is. A remény az, amit magammal viszek most is. Remény, hogy egyszer ez a különleges emberi kapcsolat, amely egy apát a fiával összefűz, amely sajnálatos tragédiába fulladt ezen a Földön, amelyiknek sebei mellett már szépségét is hordozom – valahogy, valahol folytatódhat majd.
Spes non confundit – „a remény nem csal meg” (Rm 5,5)
Benkovics Péter
