Az életben sokszor nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy elterveztük. Jöhet egy betegség vagy baleset, szinte bármi. Váratlan események sora írhatja felül az elképzeléseinket. A Jóisten azonban mindenből a legjobbat fogja kihozni, azt, amire nekünk éppen akkor szükségünk van.
Az idősödő férfi minden erejét összegyűjtve szaladt vajúdó feleségéhez. A mai napig nem hitte el igazán, hogy valóban teljesedhet az ígéret, amely Isten angyala közvetésével jutott el hozzá. A szégyen elől menekült el akkor, a beteljesülés reménye vezette vissza. Éppen időben érkezett, feleségének, Annának arcáról a kimerültség és a boldogság elegye tükröződött vissza. Lassan a kezébe adták a gyermeket, aki az ígéret gyermeke volt. Máriának hívták…
Ezt a történetet legelőször talán akkor érintett meg mélységében, amikor a keresztnevem jelentésének próbáltam utánajárni. Gyerekként annyira nem szerettem Annának lenni. Ez a név valahogy túl ódonnak hatott. Mintha női sorsok évezredes súlya sűrűsödne össze ebben a négy, aprócska betűben. Az a négy betű tulajdonképpen nem is négy, hanem kettő, amelyek konokul ismétlik egymást, elég lenne középen megtükrözni. Talán a név viselőinek sorsa is így tükrözi vissza egymást? Pont úgy, ahogy annak a két ószövetségi Annának a története, akik osztoztak a meddőség bélyegében. A valós hátizsákom mellett ez a gondolat is húzta a vállamat életem első 1úton zarándoknapján. A Mária út egyesületének szervezésében abban az évben a gyermekáldásért zarándokoltunk. Akkoriban ugyanis elkezdtek sűrűsödni az egészségügyi gondjaim, amelyek akár az ilyen jellegű vágyaimra is kihatással lehettek. Még nem tudhattam, hogy ez csak a kezdete volt egy fizikai fájdalommal és mentális nehézségekkel teli, évekre elhúzódó küzdelemnek.
Évekkel később sikerült kievickélnem a komolyabb nehézségekből, legalábbis úgy tűnt. Egy előadásom előtt néhány nappal erős fájdalmat kezdtem érezni, szinte a semmiből. A sürgősségin kötöttem ki. Nem sokkal később, december elején pedig kiderült, hogy nőgyógyászati műtétre lesz szükség. Kórházba kell mennem, ismét.
Lelkileg nagyon megviselt a helyzet, próbáltam felkutatni azokat az erőforrásokat, amelyeket a korábbi, évekre elhúzódó betegségem során gyűjtöttem össze.
Többek között előbányásztam azokat a könyveket, amelyek ebben az időszakban segítségemre voltak – már amikor elég jól voltam hozzá, hogy olvassak. Az egyik ilyen kincset Révész Szilvia: Keserűből édeset – Istennel a kríziseken át című, Noémi és Rút történetét feldolgozó írása jelentette. Korábban sokszor olvastam Noémi felkiáltását, amellyel arra kéri az asszonyokat, hogy az őt ért sorscsapások után inkább Márának (vagyis Keserűnek) hívják Noémi, azaz Szép helyett. (Rút 1,20) Hát, ebből a részből nehéz lesz bármi pozitívat kihozni, gondoltam magamban. Megszerettem ugyan a nevem, de Noémihoz hasonlóan nem tudtam még hozzá mást kapcsolni, mint a szenvedés gyötrelmét.
Ekkor történt valami váratlan, valami, ami mindent új fényben láttatott, mintha egy éles fénysugár hatolt volna be egy koromsötét szobába. Eszembe jutott egy emlék arról a bizonyos zarándoklatról. Fáradtan és megizzadva érkeztünk meg azon az augusztusi napon Veszprémből a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorhoz. Próbáltam magamban lecsillapítani az egész nap emésztő, vészjósló gondokat a templom hűvösében a napot záró szentmise előtt, amikor hirtelen egy mindent elsöprő, belső hang lett úrrá rajtam. Azt suttogta, „Ne aggódj, Anna, minden rendben lesz.” És ez a hang egyre erősödött és mindent eluralt bennem. „Ne félj, minden rendben lesz, ott leszel majd, ahol lenned kell. Akkor, amikor ott kell lenned. Odavezetlek Téged.”
Ez a hang – meggyőződésem – Isten hangja volt.
Sokszor eszembe jutott ez a pillanat, de a valóságát mégsem fogtam fel igazán. Az emlék hatására átértékeltem a nevemmel kapcsolatos előítéletemet. „Azt hallottam, Uram, őseim könyveiből, hogy te Annát, aki lelke keserűségében könyörgött, fiú utóddal áldottad meg” – olvashatjuk Eszter gyönyörű imájában (Eszt 4,17z). Annát Isten megáldotta: megszületett Sámuel. Szent Anna pedig Joachimmal együtt ígéretet kapott arra, hogy gyermekük születik majd. Nem tudjuk, hogy mennyi idő telhetett el, de Isten teljesítette azt, amit ígért. Megszületett Mária.
„Nem ember az Isten, hogy hazudjék, nem ember fia, hogy visszakozzék. Mond-e valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy ne teljesítené?” (Szám 23,19)
Nomen est omen? A név valóban jósjel? Nem tudom biztosan. A műtétem sikeresen lezajlott, bár kicsit komplikáltabb szituációval kellett az orvosoknak szembenéznie, mint amire előzetesen számítottak. A sebek azóta szépen gyógyulnak, a léleknek azokban még idő kell. Mindezek ellenére egy valamiben mégis biztos vagyok. Az életben sokszor nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy elterveztük. Jöhet egy betegség vagy baleset, szinte bármi. Váratlan események sora írhatja felül az elképzeléseinket. A Jóisten azonban mindenből a legjobbat fogja kihozni, azt, amire nekünk éppen akkor szükségünk van. Mindehhez pedig egyetlen aprócska pillanat is elég neki.
Végül pedig ott leszünk majd, ahol éppen akkor lennünk kell.
Valamikor 1991 folyamán történt, hogy egy asszony – talán valamilyen isteni sugallat folytán – felvetette várandós lányának, hogy a születendő lánygyermekét talán jó lenne Annának nevezni. Valaki, akinek a szobája védelmet nyújtott a legfélelmetesebben tomboló nyári viharban is. Valaki, akinek a kerti munkától érdes keze mind a tizennégy unokája számára a lehető legnagyobb szeretettel készítette el a lehető legfinomabb mácsikot. Valaki, aki nem mulasztotta el megjegyezni az Anna-bál után, hogy megválasztották ugyan a bál szépét, de neki azért én voltam ott a legszebb. Ez a valaki a nagymamám volt. Máriának hívták…
Burján Anna
hirdetés
