,,Több volt ő nekem egyszerű papnál” – Bodor György atya emlékére

Bodor György 2024. december 15-én,  hosszú betegség után visszatért Teremtőjéhez. Gyuri atya 1997 óta szolgált a Zugligeti Szent Család Plébánián. Alább búcsúzik tőle írásával Benkovics Péter, a helyi plébániai közösség tagja. 

Sokszor mosolygok, akkor is, ha nem úgy érzem. Talán ezzel fejezem ki alapvető élet-igenlésemet, nem tudom. Így volt ez aznap is. A plébániai lelki napra fájó szívvel érkeztem: jó barátom gyermekét vesztette el azokban a napokban. Örök mosolyomon egyedül Gyuri atya látott keresztül. Látta, hogy valami fáj odabenn, de látta azt is, hogy nem tudnék még róla beszélni. Mégis éreztetni akarta velem, hogy nem vagyok egyedül. Hogy szeret. És abban a helyzetben ez a szándék a pillanat töredékrésze alatt egy egyszerű kérdésben öltött formát: „kérsz egy kávét?” Én bólintottam, és szó nélkül hátramentünk a plébánia hátsó helyiségéhez, ahol ő képzett baristaként (!) külön őrölte az arabica kávébabot meghatározott szemcseméretre, majd az előre felmelegített célszerszámon – az optimális hőmérsékleti és nyomástartomány szigorú figyelembevételével – lefőzött nekem egy tökéletes espressót. Hogy milyen íze volt, arra már nem emlékszem, de a lelkemnek gyógyír volt, hogy az adott helyzetben csodálatos módon tudott hozzám kapcsolódni, így a fájdalmammal már nem voltam egyedül.

Ilyen volt Gyuri atya. A szív embere.

Az ószövetségi papi törzs, a leviták neve a héberben a ’lév’ szóból ered, melynek jelentése: szív. A jó pap a szív embere. A papság a szeretetnek egy radikális formája, egy emberi élet radikális odaajándékozása a közösségnek. Egy jó pap életén át az emberek közelebb kerülnek a Gondviselés cselekvő szeretetének megértéséhez. Egy jó pap Isten „szíve szerint való pásztor” (Jer 3,15), aki terel, táplál, gondot visel, őriz és mindeközben egész életét, minden szeretetét odaadja. „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért.” (Jn 15,3) És Gyuri atya jó pap volt.

hirdetés

Beszélgetéseink során gyakran tért vissza újra és újra fő üzenetéhez, miszerint az életünkben a kapcsolat a legfontosabb: kapcsolat Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal. Figyelme mindig erre irányult és erre terelt bennünket: a formák mögötti tartalom, a lényeg felé. Nála gyónni mindig felemelő és bátorító volt, és gyakran fulladt önfeledt, közös nevetésbe. Nem a bűnlajstrom felsorolása volt a lényeg, hanem hogy megszabaduljunk mindentől, ami elválaszt a szeretettől; hogy hibáink és botlásaink ne borítsák sötétségbe a jövőt, hanem engedjük, hogy a mindannyiunkat éltető Lélek új kezdetek által beragyogja az életünket. Számtalan olyan egysoros humorát őrzöm ilyen gyónási alkalmakról, melyek ha eszembe jutnak, még most is gurulok a nevetéstől.

Ilyen volt Gyuri atya: mély, mégis könnyed. Habár alapos teológiai tudással rendelkezett, ez nem vitte papírszáraz formalizmus felé; sőt ki nem állhatta a tartalmatlan vallásoskodást. Kapcsolatunk kezdetén, mikor megkerestem azzal a szándékkal, hogy családommal katolizálnánk, és egyúttal számomra felfedezett teológiai ismeretek és katolikus igazságok özönét öntöttem a nyakába, békés tekintettel csak ennyit mondott: „Péter, az élet nem teológia”. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem lehetett volna vele komoly témákról beszélgetni – nagyon is lehetett -, de azt mindenképp, hogy nekem akkor éppen erre volt szükségem: kicsit kevesebb agymunkára és kicsit több szívre. Kicsit kevesebb „én”-re és kicsit nagyobb térre annak a Léleknek, akinek gondviselése hordoz mindennap, és akinek a követése életem fő célja.

Senkit nem ismerek rajta kívül, aki ennyire mentes lett volna az alakoskodástól és a megfelelési kényszertől. Talán szerepet játszott ebben, hogy én őt már akkor ismertem meg, mikor betegségének első csatáján már túl volt, így a mulandósággal való szembenézés minden bizonnyal segített neki a fontos dolgokat különválasztani a fontosnak tűnőktől. Nem tudom. Gyuri atya megnyilatkozásaiban soha nem láttam mázt, sosem vezérelte a „vajon mit gondolnak mások”, ha megkérdezted valamiről, ő válaszolt és tudhattad, hogy a válasza egyenes és valós. Ez nagyon ritka érték. Chesterton írja az egyik könyvében, hogy az angyalok könnyedségének nemcsak az az oka, hogy tisztán szellemi lények, hanem az is, hogy könnyed távolságot tartanak a dolgoktól. Gyuri atyában ezt a könnyedséget ismertem meg: egyenes volt, hátsó szándékok, megfelelési kényszer és épített „imidzsek” nélkül.

Talán egészen „gyermekinek” is tudnám nevezni ezt a fajta egyenességet és nyitottságot, amit sajnos hajlamosak vagyunk elveszíteni az évekkel, sokszor belemerülve a mindennapi élet mocsarába. Pedig nem kellene. „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt18,3) Gyermeki. Ez a szó maradt meg bennem utolsó szentgyónásomról is. Már nagyon beteg volt, de még fogadott. Mikor kitárult az ajtó és beléptem hozzá, ő rám nézett betegágya mellől és tekintete örökre belém égett.

Tágra nyílt, hatalmas szemeiben gyermeki öröm, nyitottság, szeretet volt  – egészen zavarba ejtő mértékben.

Utólag azt gondolom, ez a tekintet kicsit már odaátról nézett rám akkor.

„Aki én bennem hisz, örök élete van annak” – mondja Jézus (Jn 6,47). Néhány nappal később kórházba került, ahol még el tudtam tőle búcsúzni. Erős hite, annak biztos tudása, hogy halála után valami jó várja – elképesztő volt. Pedig én hívő vagyok. Mégis, mikor a távozás kapujában valaki ennyire biztos abban, hogy Jézus szavai valóságot tárnak fel, hogy a Benne bízónak valóságos, szünet nélküli létezés az ajándéka, az monumentális. Örök. Élete. Van. Szünet nélküli, vég nélküli Élet. Úgy éreztem, szent földön állok.

Utolsó beszélgetésünk kincsei hármunké maradnak: a Jóistené, Gyuri atyáé és az enyém. De annyit elmondhatok, hogy több volt ő nekem egyszerű papnál. Lelki atyám volt. A napokban volt 25 éve, hogy édesapám meghalt. Kimaradt életem többségéből. Én ezzel már megkötöttem a békémet. Felnőtt férfiként és apaként most már az a hivatásom, hogy Isten szeretetét a rám bízottaknak hitelesen bemutassam és megéljem, elfogadó gyerekből gondviselő férfivá értem. Gyermekként elszenvedett veszteségeimet elgyászoltam, feldolgoztam és engedtem, hogy erősségeimmé gyógyuljanak. Most már egy más szerepben vagyok. Mégis

végtelenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy Gyuri atyában – lelki atyámban – így, felnőtt fejjel kaptam olyan ajándékokat, melyekről – azt hittem – gyerekként örökre lemaradtam.

Két dolog jut most eszembe. Habár esküvőmön az apám helye üres volt, mikor katolizálásunk során házasságunkat az Egyház előtt rendeztük, az ennek ünneplésére tartott alkalmon Gyuri atya lelki atyámként együtt örült az örömünkkel. Apám nem látta már azt sem, milyen emberré váltam, de Gyuri atya utolsó beszélgetésünkön elmondta nekem: büszke rám. Ez bennem hitet ébresztett és felemelt. Hit…

Szavai és tettei ismeretségünk rövid két és fél éve alatt többet adtak nekem, mint azt bárki gondolná. Éppen emiatt azért vitában vagyok most a Jóistennel, hogy Gyuri atyát ilyen korán magához szólította. Én másképp terveztem. Másképp akartam. És habár torkomban visszafojtott üvöltés, szívem pedig fojtófogásban, nem adok utat a keserűségemnek. Ehelyett átölelem mindazt, aki Gyuri atya volt az én életemben – nem eltagadva belőle semmit, megélve kincseit és veszteségét, és ebben az ölelésben várok. Várok úgy, ahogy Gyuri atya várt a kórházban. Megválaszolatlan kérdésekkel, de Istenbe vetett, feltétel nélküli bizalommal. Reménnyel. Remény…

Gyuri atya, fogunk mi még találkozni? Biztos? Ha igen, akkor hogyan? És mikor? Minden kérdés újabb kérdést nyit meg. De csendre intem magam. Csak a kapcsolatra figyelek és a belőle fakadó szeretetre. Ebben a szeretetben kitartok. Ebben a szeretetben megvetem a lábamat és ellene állok a rám zúduló kételyeknek. Ebben a szeretetben várok. Szeretet…

Nincs hova hátrálnom. Ha ezt feladom, minden elveszett. De nem adom fel. Nem adhatom fel. „Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,13)

Mindent köszönök.

Benkovics Péter

hirdetés