Az adventi időszak egy különlegesen kiemelt, kegyelmi, szent időszak minden ember életében, akár tud róla, akár nem, akár hívő, akár kereső. Egy újabb nagy lehetőség a megtérésre, az új életre. Indulás hazafelé. Lehet ez az advent is az Isten felé fordulásunk kezdete, vagy éppen annak további elmélyítése, csak álljunk meg egy kicsit, időzzünk Vele, figyeljünk Rá. Fogadjátok szeretettel Maksó Péter atya adventi gondolatait, melyben elmélkedésre hív minket arról, hogy hol is tart az életünk az Isten felé vezető úton.
Az ádventi várakozás szenti időszakában emeljük tekintetünket Krisztusra, aki emberré lett értünk, hogy kivezessen minket a bűn rabságából, a sötétségéből, Isten Országának világosságába. „…nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje.” (Lk 21,28)
Prohászka Ottokár így fogalmaz: „Minden lélek annyiban nagy és szép, amennyiben Istenhez közel áll s e közelségét érzi s élvezi.” Ádvent az Istenhez közeledés, a bűnbánat ideje is. De valóban közeledünk Isten felé, vagy inkább távolodunk tőle? Száguldunk életünk autópályáján kitűzött célunk felé, vagy éppen bénultan, bálványoktól megbabonázottan toporgunk egy helyben? Érdemes őszintén és valóban őszintén ránéznünk éltünkre így, az egyházi és polgári év végén. A mennyország felé, életem Istentől rendelt célja felé tartok, vagy távolodom tőle? Munkálom az üdvösségemet együttműködve a kegyelemmel, kegyelmet kegyelemre halmozva, vagy tékozló fiúként szétszórom kincseimet, életemet?
A napokban beszélgettem egy főiskolai volt osztálytársammal, akinek idén lesz 20 éve, hogy a vonat levágta mindkét lábát. 40 éves volt ekkor. Megkérdeztem tőle, hogy ha most választhatna, és meg nem történtté tehetné ezt a balesetet, akkor hogy döntene. Gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy így akarná, ahogy történt. Mesélte, hogy akkoriban volt egy főállása és három mellékállása. Soha nem érte utol önmagát. Csak lótott-futott, mint egy űzött vad, és nem volt képes megállni. A baleset óta boldog, a helyén van, béke van benne és nyugalom, sőt, ő vigasztalja a szomorkodókat. Így teljesedett ki az élete. Hála és dicsőség mindenért Jézusnak!
Már nem tud futni, rohanni, mégis mindenhová odaér fizikai és lelki értelemben egyaránt.
Elgondolkodtatott a válasza. Teste csonka, de lelke és az élete ép.
A világ kerget minket. Vedd meg ezt, nézd meg azt, vegyél részt ebben, éld át azt! Ha lemaradsz, kimaradsz! Mi pedig rendszerint belemegyünk a világ és a sátán jól előkészített csapdáiba. Élményorientált társadalomban élünk és halunk. Űzött vadként, lassan elfáradunk, kimerülünk, összerogyunk. Vajon képesek vagyunk időnként lassítani, megállni és felemelve fejünket, felnézni az égre, ahonnan Üdvözítőnket várjuk? „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11,28) Ki tudjuk mondani, hogy bocsáss meg nekem Uram hűtlenségemért, szeretetlenségemért, bálványaimért, ámokfutásomért? El tudunk kezdeni egy csendes nyugodt párbeszédet az Úrral, aminek az első szava részünkről a bocsánatkérés?
A mennyországban örök dialógusban leszünk az Istennel.
Kezdjük el ezt a szeretetteljes társalgást már itt a földön! Tegyük egyre folyamatosabbá ezt az élő beszélgetést az Úrral szívünk rejtekében és mondjunk nemet a test és a szem kívánságának, az élet kevélységének! Tudatosan tanuljunk figyelni a Szóra, az Igére, ami szüntelenül hangzik szívem szentélyében és visszhangzik a világban. Milyen szép az a kép a nem túl messzi múltból, hogy mikor megszólal a falu kis harangja, megállnak az ökrök a szántásban az ismert hangra, az eke szarvát markoló bácsi leveszi a kalapját, meghajol, és elimádkozza az Úrangyalát. Vajon, ha meghalljuk a harangszót délben, mi mit teszünk?
Ezt a szívbe markoló jelenetet hallottam valamikor: A beteg, haldokló édesapa kórházi ágyát körbe veszik a rokonok és láthatóan búcsúznak kedves szerettüktől. Ott van a látogatók között a jól öltözött, valószínűleg magas beosztásban lévő fia, aki lopva, de igen gyakran feszülten pillant az órájára. Valószínűleg fontos dolga lehetett. Felszabadulni látszik, amikor búcsúzásra kerül a sor. A látogatók elhagyják a kórtermet. Ekkor újra nyílik az ajtó, a fiú visszafut az ágyhoz és az édesapjára borulva, átölelve őt, keservesen sírni kezd. Megértett valamit. Neki sikerült megállni és visszafordulni a helyes irányba, a szeretet irányába.
Mi felismerjük vajon a kegyelem óráját, az irgalom perceit? „Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja!” (Kor 6,2)
Isten Országában mindennek helye és ideje van. „Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.” (Préd 3,1-4)
Azért kaptuk az értelmet az Istentől, hogy használjuk. Vizsgáljuk meg életünket a megtestesült Ige fényében. Hol vagyunk most és merre tart az életünk? Képes vagyok megállni vagy éppen elindulni? Lassítani vagy gyorsítani, ahogy Isten szeretné?
„Bárcsak te is felismernéd ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől.” (Lk 19,42)
Krisztus szeretete ugyan sürget minket, de ez nem olyan, mint a világ sürgetése. Meghallom-e az Úr csöndes, szelíd, iránymutató hangját a szívemben, vagy csak kifelé tudok figyelni a világ zajára? Elfogadom-e az égi ajándékokat, amikel az Atya szüntelenül el akar halmozni, vagy észre sem veszem őket, elmegyek mellettük?
Tanuljunk meg egy jó gyakorlatot Árpád-házi Szent Erzsébettől! Volt egy érdekes szokása, már gyerekkorában is. Miközben önfeledten játszott a többi gyerekkel, időnként eltűnt közülük, de egy idő után visszatért. Kiderült, hogy ilyenkor mindig Jézushoz futott, hogy kettesben legyen vele. Mi is gyakran fussunk Jézushoz, vessük karjaiba magunkat és vigasztaljuk Őt a sok bántásért, amit kap tőlünk.
Végül hívjuk segítségül drága égi Édesanyánkat, Szűz Máriát, aki Medjugorjéból többek között ezt üzeni nekünk: „Drága gyermekeim, növekedjetek nap mint nap az imádságon keresztül, hogy egyre közelebb jussatok Istenhez. Adok nektek fegyvert a ti Góliátotok, a gonosz ellen. Íme az öt kő:
- Szívből jövő imádság (rózsafüzér, naponta imádkozzátok a családdal)
- Az Oltáriszentség
- A Szentírás (imádkozzátok minden nap)
- A bűnbánat, böjt (szerdán és pénteken)
- Szentgyónás (legalább havonta)
Drága gyermekeim, ha tudnátok, hogy mennyire szeretlek benneteket, sírnátok örömötökben.”
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Maksó Péter
Borítókép: pixabay.com
hirdetés
