Hazug vagyok, ha mesékbe ringatom a gyermekemet? Mikor kell elárulnom az igazat, hogy ne sérüljön a bizalma, vagy a hite? És ha sosem kérdezi meg? Vendégírásunk egy hitoktatótól, aki egyúttal szülő is, így hasonló kérdésekkel kell szembenéznie.
Ismerős kérdések lehetnek ezek mind szülők, mind pedagógusok számára. Engem tanárként és szülőként is régóta érint közelről a Télapó, a Jézuska, az angyalok, a fogtündér és a húsvéti nyuszi kérdésköre. Nem beszélve arról, hogy hittanárként a gyerekek mindig őszintén fordultak hozzám ezekkel a kérdésekkel.
A leghúsbavágóbb élményem az volt, amikor egy hetedik osztályos fiú szállt szembe a csoportjával, mondván, hogy szerinte igenis létezik a Télapó.
Mit is mondhat egy hittanár ilyenkor? Alapvetően nem vehetnénk ki a szülők kezéből a felvilágosítás jogát, mégis válaszolnunk kell valamit a gyermekek által feltett kérdésekre.
Tapasztalatom szerint a szülők egy része azt részesíti előnyben, ha minél tovább mesevilágban ringatjuk a gyermeküket – ők is ezt teszik -, hiszen olyan aranyosak, ahogy várják, olyan jó, hogy hisznek valamiben, amiben ők már nem hihetnek.
Más szülők eleve elzárkóznak attól, hogy – úgymond – hazugságban neveljék gyermekeiket, és nincs szívük ezeknek a tiszta kis lelkeknek a gyermeki kérdéseire olyan válaszokat adni, amik nem igazak.
Rajtuk kívül pedig vannak, akik talán szeretnék is egy ideig fenntartani a mesevilágot, de a gyermekeiket sem akarják elveszíteni. Lehet, hogy van is konkrét gyakorlatuk, de az is lehet, hogy teljesen bizonytalanok és úgy vannak vele, hogy majd esik, ahogy puffan. Egy napon ők is megtudták a titkot és nem omlott össze a világ.
Bármelyik kategóriába is tartozunk szülőként, valószínűleg egy közös bennünk: jól szeretnénk csinálni. Nem egyszerű kihívás, hogy a gyermekeink számára hitelesek maradjunk, miközben nem szeretnénk, ha kimaradnának abból a misztikumból sem, amit a társaik átélnek és amit mi is átéltünk valaha gyermekként.
Úgy vélem, mind szülőként, mind pedagógusként a következő kérdéseket érdemes megválaszolni magunknak:
A gyermeknek tőlem kell megtudnia az igazat?
Szerintem szülőként igen: az én elsődleges felelősségem az élettel kapcsolatos kérdések megválaszolása. Tanárként megtanítom Miklós püspök életét és hagyományát. De hogy hogyan tudja egy este alatt körbejárni a világot a Télapó, azzal kapcsolatban már nagy eséllyel a szülőkhöz fogom irányítani, mert e mesék feloldása már az ő felelőssége.
Milyen morális értéket szeretnék átadni?
Szent Miklós és Jézus igaz történetének megismerése lehetőséget ad arra, hogy a tanulságára tudjam felhívni a gyerekek figyelmét. Azt semmiképp nem szeretném, ha a történelmi tényeket és az Istenbe vetett hitet mese kategóriába helyeznék a gyermekek.
Nem okozok-e kárt?
Szomorú látni, amikor felnőtt emberek a valós keresztény tanítás helyett a babonás hitbe tévednek. Fekete macska? Lekopogás? Pénzt dobok a kútba? Vagy ha Áment írok egy poszt alá akkor Isten holnap megsegít? Fontos, hogy a Mikulást ne egy mágikus megsegítőként, hanem a valós történelmi személy kontextusában magyarázzam.
Hiteles tudok maradni?
Nekem fontos, hogy amit mondok, az igaz és építő legyen, hogy a gyerek ne csak egy mesemondónak tartson, hanem bizalmat szavazva később komoly kérdésekkel is megkeressen. Ezért komoly kérdésre az ő szintjén komoly, őszinte (ha még nem is teljes) választ szeretek adni.
Mit tanít a Szentírás?
A Biblia is ír a gyermekekről és a mesékről, ami számomra hívőként kiemelkedően fontos támpont:
- „…ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Tehát az ő gyermeki hitük példa a számunkra. Ezt nem kihasználni kell, hanem kamatoztatni, sőt, tanulni belőle.
- „Mert nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hiszen szemlélői voltunk fenségének.” (2Pt 1,16) Nagyon fontos, hogy külön legyen választva a hitünk a meséktől.
- Jézus példabeszédei: Jézus magvetőről, mustármagról, igazgyöngyről szóló tanító történetei konkrét bibliai példák, amik közel állnak a mesékhez. Ezekkel Jézus a valóságot szerette volna érthetőbbé tenni: Ő sosem állította, hogy ezek valós történetek, mégis az igazságot szerette volna megvilágítani. Egy jó mese ilyen. Igaz, a gyermek fejében a mese és a valóság keveredik. Nem baj!
Nálam ökölszabály, hogy kicsi gyereknek se tanítsak olyat, amit nagyobbként már nem tudok tartani. Csak olyat tanítok, amire jó alapként egy későbbi, felnőtt hitet, világlátást is rá lehet építeni.
Ami pedig mese, azt jelezzem számára, még akkor is, ha most úgy tűnik, nem igazán érti a különbséget. Később majd megérti, és nagyobb eséllyel fog csalódás nélkül rájönni, hogy nem én vezettem őt félre, hanem ő nem értett valamit kicsiként.
Szomorú, mikor a szülő azért kér bocsánatot a kamasz gyermekétől, mert eddig „hazudott” neki. A gyermekben az marad meg, hogy hazudtak neki és ez máskor is megtörténhet.
Már elrontottam. Mit tehetek még?
Ha egyetértesz a fenti sorokkal, talán arra gondolsz, hogy eddig elrontottál valamit, de már úgyis mindegy. Ez nem igaz. Egyrészt lehet, hogy nem rontottál el semmit. Másrészt, ha mégis, valószínűleg semmi olyan nem történt, amit ne lehetne kijavítani. Harmadrészt egy őszinte beszélgetés a legkellemetlenebb helyzeteket is el tudja simítani és még erősíti is a szülő-gyermek kapcsolatot. Jobb később, mint soha.
Ha jó kapcsolatban akarunk lenni a gyermekekkel, akkor komolyan kell vegyük a kérdéseiket.
Készülnünk kell, mit fogunk majd válaszolni, ha megkérdezik, hogyan születik a kisbaba, vagy hogyan kerül anya hasába, sőt, miért temették el a dédimamát. Persze mindenre nem tudunk felkészülni, de hangolnunk kell magunkat ezekre a kérdésekre. Szülőként nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy gyermekünk élete legfontosabb kérdéseit az osztálytársaitól legyen kénytelen megkérdezni – és annak megfelelő választ kapjon -, mert azt hiszi, anya úgy sem mondja el neki, vagy nem veszi a kérdését komolyan. A bizalmat most kell kiépítenünk.
Az alábbiakban leírom, mik az én alapelveim:
- Számomra egyértelmű, hogy a gyermekeimnek mesélek a Mikulásról
Elmesélem a püspök tanulságos legendáját, és hogy fontos megsegíteni egymást a bajban. - Összekötöm az óvodában hallott és a mesefilmekben látott történeteket a valósággal
Elmondom, hogy ez egy szép mesebeli történet a Mikulásról, így képzelik el Amerikában – sőt, nekik karácsonykor hozza az ajándékot, nekünk pedig mikuláskor -, nincs ebben semmi rossz, de mi tudjuk, hogy Miklós püspök igazából nem az Északi-sarkon, hanem a mennyországban lakik és Jézussal együtt imádkozik értünk. - Ha kérdezi, elmondom, hogy jól sejti
Ha felteszi a kérdést, valószínűleg készen áll megérteni, hogy valóban nem az igazi Mikulás járt az oviban/suliban, hanem az ő barátja, aki kedvességből eljátszotta ezt, mint egy színdarab, hogy örömet okozzon. Ezt a titkot nem kiabáljuk szét az oviban, mert ez egy közös mese. - Én a krampusznak hadat üzenek
Elmondom, hogy nem létezik: a Mikulásnak nincs köze az ördöghöz és nem szép, hogy valaki ördögnek öltözik. Nem baj, ha tudja a gyermek, hogy nem mindig az a helyes, amit a többség követ, ez később a hite kialakulásában is fontos lesz. - A mindennapi szóhasználatban azt mondom, amit mindenki
Nálunk is a Mikulás hozza az ajándékot és az angyalok hozzák a karácsonyfát. Az ajándékokat és a fát is titokban csempészem be a házba, ezzel segítve az ünnep varázsát. - De ha a nyiladozó értelmű gyermekem konkrétan rákérdez…
…akkor már kapizsgál valamit, és a nagy kérdésekre fontos hiteles választ adni.
Egyrészt lehetőségem van visszakérdezni, hogy neki mi a véleménye. Másrészt a következőket szoktam mondani: Tudod, mindnyájunk szívében ott lakik Jézus. Mindenki, aki ajándékot ad valakinek, az egy kicsit Mikulás lesz. Sokan emlékeznek Miklós püspökre, ezért megajándékozzák egymást. Mi is ezt tesszük. Legyél te is angyal és díszítsük fel együtt a fát, ahogy az angyalok is dicsérik Istent a mennyben!
Tehát nálam nem az életkor határozza meg, mikor rántom le a leplet a meséről, hanem ez fokozatosan történik, ahogy a gyermek egyre többet kérdez. Nem baj az, ha egy nagyon okos kis óvodás tudja az igazat, vagy részigazságokat, ahogy az sem, ha egy gyermek úgy megy iskolába, hogy még nem tette fel ezt a kérdést.
Ami számomra fontos, hogy beszélgessek sokat a gyermekkel és próbáljak kapcsolódni hozzá, kísérni őt a felnőtté válás útján.
Nem mondom, hogy én csinálom jól. Azt mondom, hogy abból, amiket fent leírtam, nekem ez a magatartás hat őszintén és fér bele. Én sem vagyok tökéletes és nem is szeretném ezt a látszatot kelteni. Lehet, hogy neked más a tapasztalatod, esetleg nem is értesz mindennel egyet, vagy nálatok más technika vált be. Engem nagyon érdekel, hogy ti hogyan hidaljátok át ezt a kérdéskört, ezért minden véleményt szívesen fogadok.
Kis Domonkos
vanisten.hu