Dr. Filemon Norberttel, az Axióma Központ kutatási vezetőjével az eutanázia témáját jártuk körbe, amely kiváló szellemi muníciót szolgáltat nekünk, keresztényeknek, ha életpárti álláspontunkat kéne megvédenünk egy vita során. Vértezzük fel magunkat az eutanázia-párti szólamokkal szemben!
Először is tisztázzuk, mi az eutanázia?
Az eutanáziának nincs egységes meghatározása. A görög eredetű kifejezés eredetileg „jó halált” jelentett. Az biztos, hogy minden esetben eutanáziáról beszélünk egy olyan döntés esetén, amely az élet kioltását okozza, orvosi kontextusban történik és a végrehajtói azt gondolják, hogy a beteg javát szolgálják vele, hiszen a páciensnek tipikusan súlyos fájdalmai vannak vagy az állapotát méltatlannak tartják. Egyesek eutanáziának tekintik azt az esetet is, amikor fájdalomcsillapítók mellékhatásként megrövidítik a páciens életét. Ezt nevezik indirekt eutanáziának. Ehhez a témához tartozik még az asszisztált öngyilkosság is, ahol az orvos gyógyszereket vagy más módszereket bocsát a beteg rendelkezésére annak a tudatában, hogy a beteg öngyilkossági célból használja fel azokat.
Mi az aktív és passzív eutanázia közötti különbség? Van ezekkel morális probléma?
Aktív eutanáziának nevezzük, amikor egy orvos aktív, szándékos módon kioltja a páciense életét, mert úgy gondolja, hogy a beteg jobban jár a halállal, mint a szenvedéssel.
Az aktív eutanázia gyilkosság, azaz egy emberi élet kioltása, ami minden körülménytől függetlenül erkölcstelen cselekedet.
Az eutanázia második, tágabb meghatározása nemcsak a páciens életének aktív, szándékos elvételét (például egy halálos injekció beadásával) foglalja magában, hanem a páciens élete kioltásának mulasztásos módját is. Például azt, amikor az orvos úgy marad passzív, hogy nem folytatja a mesterséges lélegeztetést vagy az életvégi táplálást. Ezt nevezik passzív eutanáziának. Az ölési szándék miatt ez is erkölcstelen cselekedet.
Ön betiltaná a passzív eutanáziát, mely Magyarországon is legális?
A passzív eutanázia fogalmát csak úgy helyes használni, ha az magában foglalja az ölési szándékot is. Az egészségügyi törvény az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visszautasításának módjait szabályozza. Ez nem feltétlenül ugyanaz. Egyrészt – bizonyos esetekben – a cselekvőképes beteg számára biztosítja az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasításának jogát. Másrészt a cselekvőképes személy – későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére – közokiratban előre is visszautasíthat életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, illetve közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki ilyen esetben a visszautasítás jogát helyette gyakorolja.
Ezt jobban ki tudná fejteni? Azt mondja, hogy nem kell mindig fenntartani az életet?
A kettős hatás elve alapján megkülönböztetjük a szándékot és az előrelátást, amely meghatározza a cselekedet moralitását. Úgy gondolom, hogy a veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményekhez képest aránytalan orvosi beavatkozások abbahagyása indokolt lehet, mivel ebben az esetben nem ölni akarnak, hanem elfogadják a feltartóztathatatlan halált. Az élet szentségének képviselete nem azt jelenti, hogy az életet mindenáron fenn kell tartani. Ez vitalizmus lenne, ami egy szélsőséges nézet. Ahogy Nigel Biggar fogalmaz: „az orvosi hivatást nem úgy kell megközelíteni, mint egy, a betegség és a halál elleni technikai hadjáratot, hanem mint egy olyan tudományt, amelynek képessé kell tennie a pácienseket, hogy a lehető legjobb életet éljék, nemcsak a felépülés folyamatában, hanem a halálhoz vezető úton is”.
Mit tud mondani az eutanázia történetéről? Mit gondoltak erről a „klasszikusok”? Hol, milyen célból alkalmazták először az eutanáziát?
Az eutanázia története elválaszthatatlan az öngyilkosság történetétől, amit az athéni jog szimbolikusan büntetett. Platón az öngyilkost a szolgálati posztját és kötelességét elhagyó katonához hasonlítja, amit gyávaságnak tekint. Az egyetlen kivétel az erőteljes erkölcsi szégyenérzetből elkövetett öngyilkosság. Hippokratész a páciens életének orvoslás általi megőrzésére hívta fel a figyelmet. Arisztotelész szerint az államnak joga van megakadályozni az öngyilkosságot.
És hogyan álltak a kérdéshez a rómaiak?
Itt már vegyesebb a kép. A római jog büntette az öngyilkosságot (pl. dezertáló katonák, szökött rabszolgák esetén). A holttestüket abuzálták, a vagyonukat pedig kisajátították. Az öngyilkosság cirkuszi látványosság is volt. Egyébként az egészségesek és a betegek is kiolthatták életüket. A sztoikusok – mint Cicero – elfogadták az öngyilkosságot mint a testi viszontagságokra adott választ. Ezek a nézetek ma egyre népszerűbbek.
Milyen változásokat eredményezett a kereszténység elterjedése?
A kereszténység az élet szentségének elvét hirdette, és a kezdetektől fogva tiltotta az öngyilkosságot. Szent Ágoston nem értett egyet azokkal a keresztény nőkkel, akik öngyilkosságot követtek el, hogy elkerüljék a nemi erőszakot (amelyet halálos bűnnek tartottak). Aquinói Szent Tamás szerint az öngyilkosság három okból kifolyólag rossz: 1., szembemegy az önszeretet természetes hajlamával (az élet alapvető jó, a természet és a szeretet ellen van), 2., sérti a közösséget, hiszen annak részét képezi az öngyilkos, 3., sérti Istent, hiszen Isten ajándéka az élet, és csak Neki van felette hatalma. A keresztény hagyományban Morus Szent Tamás felfogása kivételt képez, hiszen szerinte, ha a haldokló páciens egyetért, bizonyos esetekben véget lehet vetni az életének. A kereszténység azonban (a katolikusok, több jelentős protestáns irányzat és az ortodoxok) ma is az emberi méltóság és az élet pártján áll.
Mi ennek a teológiai alapja?
A keresztények szerint az élet ajándék, a szenvedés pedig bár nem cél, nem nélkülöz minden értelmet.
A szenvedés lehet a bűntől való megtisztulás lehetősége is,
ami az örök boldogság elérésének feltétele. Gondoljunk csak Jézus Krisztus keresztáldozatára. A passió nem volt fájdalommentes. A szenvedőknek ugyanakkor szeretetre, együttérzésre és aktív odafordulásra van szüksége. A helyes empátiából viszont sosem következhet a gyilkosság vagy az asszisztált öngyilkosság igazolása.
Mi történt a nyugati világban a kereszténység visszaszorulását követően?
A keresztény emberképpel szemben versengő nézetek jelentek meg a nyugati világban. Ezeket a 20. századra a szociáldarwinizmus és az eugenika határozta meg. Egységes fellépésüktől egyenes út vezetett az eutanáziához, ami a náci Németországban beigazolódott. Az ennek jegyében születendő intézkedéssorozat kulminációja a T4-es eutanáziaprogram volt. Ennek keretében mintegy 5000 fogyatékkal élő gyermeket és körülbelül 200 ezer felnőttet részesítettek „kegyes halálban”. A kortárs eutanáziamozgalom elutasítja a kényszereutanáziát, és leginkább az aktív önkéntes eutanázia vagy az asszisztált öngyilkosság legalizációjáért száll síkra. Az eutanázia szószólói ma a szekuláris liberalizmus alappillérével, az önrendelkezési jog kiterjesztésével érvelnek.
Melyik ország legalizálta először, hány országban engedélyezett az eutanázia?
Az egyéni autonómiát alapul véve végül az eutanáziát a világon elsőként a szociáldemokrata-liberális holland Wim Kok-kormány legalizálta 2001-ben. Ha csak az európai körképet nézzük, akkor azt látjuk, hogy az aktív eutanázia és az asszisztált öngyilkosság legális Belgiumban, Luxemburgban, Hollandiában, Spanyolországban, valamint Portugáliában is. Az asszisztált öngyilkosság bizonyos formái legálisak Ausztriában, Finnországban, Németországban, Olaszországban, Liechtensteinben, Svédországban és Svájcban. Sajnos a kérdés ma ismét napirenden van az Egyesült Királyságban is. Jelenleg leginkább a kanadai horrortörténetek mutatják meg a gyakorlat brutalitását, de jól ismertek az Oregon (USA) államban történő visszaélések is.
Mi történik akkor, ha egy országban legalizálják az eutanáziát?
A mai nyugati kultúrát az expresszív individualizmus jellemzi, ami leginkább az egészséges, fiatal és sikeres embereket értékeli. Az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság legalizálása a gyakorlati tapasztalatok alapján „csúszóslejtő-effektushoz vezet”, amely a jogosultak egyre bővülő körét jelenti, és veszélybe sodorja a társadalom legsebezhetőbb tagjait. Az eutanázia szempontjából az idősek, a fogyatékkal élők és a gyermekek a társadalom legsebezhetőbb tagjai. Belgiumban, Kanadában és Hollandiában az eutanáziakérelmek száma évről évre növekszik: Belgiumban az összes haláleset 3,1%-a, Kanadában a 4,1%-a, Hollandiában pedig az 5,4%-a történik eutanázia miatt. Az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság legalizálása az orvos-páciens kapcsolat eltorzulásához, nem önkéntes aktíveutanázia-esetekhez és az öngyilkosságok számának növekedéséhez is vezet. A társadalom legsebezhetőbb tagjai ennél többet érdemelnek.
Nincs megállás a csúszós lejtőn?
Arra még nem láttam példát, hogy lenne. A legalizációt követő „jogkiterjesztés” elkerülhetetlen. Kanadában nemrégiben elhagyták a halál „észszerű előreláthatóságának” jogi feltételét és 2027-től megengednék a mentális betegeknek is az eutanáziát.
Hollandiában már elérhető az eutanázia a mentális betegeknek, sőt már idős emberekre is kiterjesztenék a gyakorlatot.
Ahogy említette, mára nem csak a gyógyíthatatlan betegek számára elérhető az eutanázia. Melyek a leggyakoribb indokok annak kérvényezésére?
A szenvedő betegek általában a fájdalomcsillapítás elégtelensége miatt döntenek az eutanázia mellett. Ezt azért tartom abszurdnak, mert a nyugati világban még soha nem volt ilyen hatékony a fájdalomcsillapítás. Az eutanáziára jelentkező idősek általában nem hívők, nem bíznak az orvosukban, funkcionálisan korlátozottak, egyedül élnek és gyakran özvegyek. Emellett tartanak attól, hogy terhet jelentenek a családjuk és a gondozóik számára. A fogyatékkal élők gyakran azért döntenek a halál mellett, mert nem kívánnak intézménybe vonulni, nem részesülnek megfelelő fogyatékossági támogatásban, valamint ellátásuk anyagi akadályba ütközik.
Gyermekek esetén mi az alsó korhatár?
Hollandiában és Belgiumban kompetensnek ítélt, halálosan beteg gyermekeken is végrehajthatnak eutanáziát. Hollandiában az alsó korhatár 12 év, Belgiumban minden életkori korlátozást eltöröltek (amit az orvosok 69%-a támogatott). Utóbbi országban az orvosnak mindössze annyit kell megállapítania, hogy a szenvedés fizikai természetű, és a halál rövidesen amúgy is bekövetkezne. Általában egy gyermekpszichológussal is konzultálnak, aki megállapítja, hogy a gyermek képes-e beleegyezni az eljárásba, ezek után csupán a szülő jóváhagyására van szükség.
Ahogy az abortusznál, az eutanázia kapcsán is felmerülhetnek gazdasági, anyagi érdekek mozgatórugóként?
Az abortuszipart sokkal inkább mozgatják profitérdekek, ott hangsúlyosan megjelenik a piaci logika. Ugyanakkor az eutanáziát támogatók egyik érve alapvetően haszonelvű, hiszen úgy foglalható össze, hogy a kevésbé életképes személyek életben tartása terhet jelent a nemzetgazdaság számára. Derek Humphry, az amerikai eutanáziamozgalom egyik prominens alakja 2000-ben úgy fogalmazott, hogy „be kell látni az egészségügy egyre növekvő költségeinek a valóságát egy öregedő társadalomban, mert a nap végén a gazdaság és nem az egyéni jogok és az autonómia kiszélesítésére tett erőfeszítések terelik majd az asszisztált öngyilkosságot az elfogadható gyakorlatok közé”.
Térjük vissza még az eutanáziát övező morális kérdésekhez. Helyes-e más lelkére helyezni annak terhét, hogy az életünk kioltására kérjük? Az életvégi döntések a magán-, vagy a közügy tárgykörébe tartoznak?
Nem helyes. A szabadság nagyszerű dolog, de nem minden szabadon meghozott döntés jó döntés. A szekuláris liberalizmus a szabadság, következésképpen az emberi méltóság radikálisan aszociális képét adja. Senki sem különálló sziget, az emberi szabadság nem lehet abszolút, csak a szociális kapcsolatok hálójában értelmezhető.
Ha azt szeretnénk, hogy elvegyék az életünket, akkor ez más vagy mások szabadságát is érinti.
A közjóra tekintettel kell lennie egy társadalomnak.
Az asszisztált öngyilkosság bűncselekmény, de Ön például mit tenne, ha egy családtagja megkérné, hogy segítse a túlvilágra, vagy csak felvetné az eutanázia gondolatát?
Azt mondanám neki, hogy nagyon szeretem, el fogom kísérni az utolsó úton, és vele leszek, akkor is, amikor már nagyon szenved. Nem létezik olyan helyzet, amelyre az öngyilkosság vagy az eutanázia megoldást jelent.
Miért olyan biztos abban, hogy nincs olyan szenvedés, amely felszámolná az emberi méltóságot? Nincs olyan helyzet, amikor már nem érdemes élni?
Úgy gondolom, hogy az emberi méltóság lényegi magvát (ontológiai méltóságát) nem lehet elveszíteni. Az ontológiai méltóság minden személyt megillet, csak azért, mert létezik, mert Isten akarta, megteremtette és szereti. Ez független az életminőségünktől, akkor is igaz, ha kómában vagyunk. Erkölcsi méltóságról akkor beszélünk, amikor az emberek gyakorolják szabadságukat. Ezzel vissza lehet élni. Ha ezt nem természetüknek megfelelően teszik (például súlyos bűnt követnek el), akkor erkölcsi méltóságukat elveszíthetik. A szenvedés kapcsán Edward Feser egyszer úgy nyilatkozott: ,,Nem tudhatjuk, hogy Isten milyen jót hoz ki a szenvedésünkből, hiszen egy regény szereplője sem tudja a harmadik fejezetben, hogy mi fog történni vele a kilencedikben.” Isten nem egy regénykarakter, Ő a regényíró. De erről eszembe jut még egy olyan élettörténet is, amelyet a szenvedés kapcsán példamutatónak tartok.
Kiről van szó?
Pedro Ballesterről, akit néhány barátom személyesen is ismert. Egy Angliában élő spanyol egyetemistáról, aki tizenhat éves volt, amikor 2014-ben csontrákkal diagnosztizálták. Az első kezelés sikeresnek tűnt, de rövidesen a rák nagyobb erővel tért vissza. Ettől kezdve Pedro általában erős fájdalmakkal küzdött, amelyeket igyekezett Istennek ajánlani, fájdalmait a kereszten lévő Megváltó szenvedésével egyesíteni. Amikor egy barátja megkérdezte tőle, hogy boldog-e, akkor – három év szenvedés után és a közeli halál biztos tudatában – Pedro azt válaszolta, hogy „soha nem voltam még boldogabb”.
Nemrég elhunyt Karsai Dániel alkotmányjogász, aki súlyos betegségben szenvedett és harcolt az eutanáziához való jogért hazánkban is. Többször nyilatkozta, hogy ő egyébként nem szeretne meghalni, de mégis ki akarta vívni a halálhoz való jogot, ebben egy kis ellentmondást érzek. Mit gondol az ő tevékenységéről?
Karsai Dániel szenvedése, illetve tragikus halála szívszorító és teljes együttérzést érdemel. Ugyanakkor aktivizmusa sok szempontból hasonlít a kanadai Sue Rodriguez tevékenységéhez, aki szintén ALS-es betegként állt az aktív eutanázia legalizálásának élére, mely Kanadában be is következett. A társadalom legsebezhetőbb tagjai kerülnének veszélybe, ha ez Magyarországon is így lenne.
Nem lenne jó, ha mi is elindulnánk a csúszós lejtőn.
Az eutanáziát végző orvosok szembemennek a hippokratészi esküvel. Mondhat egy orvos nemet ezek lebonyolítására?
Véleményem szerint nemcsak, hogy nemet mondhat, hanem nemet is kell mondania. Hála Istennek Magyarországon ez a kérdés nem merülhet fel, de sajnos a közvélemény egyre inkább megkérdőjelezi a természetes halál kizárólagosságát. Meg kell találnunk a módját annak, hogy bemutassuk az embereknek az eutanázia veszélyeit.
Életvédőktől halljuk, hogy gondos ápolás esetén nincs szükség eutanáziára. De megvalósul ténylegesen a palliatív ellátás? Mit foglal ez magába?
Az orvostudomány fejlődése során egy olyan terület alakult ki, amelynek kifejezett célja a súlyos és a halálos betegségben szenvedő betegek életminőségének javítása úgy, hogy a szenvedés minden dimenziójának enyhítésére összpontosít. Ezt nevezzük palliatív ellátásnak. Magyarország egy 2022-es nemzetközi kutatás szerint a 25. legjobb ország a palliatív ellátásban. A palliatív ellátás népszerűsítésén, illetve annak társadalmi elérhetőségén még javítani kell. Ez igaz a társadalmi és földrajzi elérhetőségre, illetve a betegségek körére is, de vannak előremutató tendenciák.
Valószínűleg sokan félreérthetik és kegyetlen, kontrollmániás hozzáállásnak tarthatják az eutanázia ellenzését. Hiszen itt nem egy önmagát képviselni képtelen gyermekről van szó, mint az abortuszok esetében, hanem – elvileg – saját belátásuk szerint a halál mellett döntő emberekről. Van jogunk megtagadni tőlük ezt a döntést?
Egy meghatározó amerikai jogfilozófus, Ronald Dworkin ennek kapcsán odáig ment, hogy a zsarnokság egyik formájának nevezze, ha valakit olyan módon engedünk meghalni, amelyet ő az élete rémisztő ellentmondásának tart. Én mégis az angol Lordok Háza orvosi etikai bizottságának 1994-es határozatával értek egyet:
„Nincs elegendő ok arra, hogy a társadalom gyengítse a szándékos emberölés tilalmát, amely a jog és a társadalmi kapcsolatok sarokköve. Az egyedi esetek nem alapozhatnak meg észszerűen egy olyan politikát, amelynek ilyen súlyos és széles körű következményei lennének.”
Ehhez még John Keown meglátását szeretném hozzáfűzni, miszerint az eutanáziával nem az a probléma, hogy megszünteti a fájdalmat, hanem az, hogy kioltja az ember életét.
Ha valaki jobban szeretne elmélyülni a témában, akkor hol tájékozódhat?
Érdemes követni Amanda Achtman kanadai aktivistát, aki az Axióma agytröszt munkáját is segítette. Kötelező olvasmányként John Keown jogászprofesszor műveit ajánlom. Angliában a Cambridge-i Egyetemen Philip Murray végez figyelemre méltó munkát. Hazánkban Frivaldszky János eutanáziával kapcsolatos megnyilatkozásait tartom rendkívül értékesnek.
Dr. Filemon Norbert
Az Axióma Központ kutatási vezetője. Számos oktatóvideót készített természetjogi, történelmi és közéleti témában, illetve ő írta Az online gyermekvédelem axiómája – Az internetes pornográfia veszélyei és az életkor-ellenőrzés alkalmazása című kézikönyvet. Norbert szerkesztésében hamarosan megjelenik egy összefoglaló munka is Az emberi méltóság védelmének axiómája – Az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság legalizálásának veszélyei címmel.
Gál Petra Júlia
hirdetés
