„Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” – hogyan lehet Istenbe kapaszkodva megélni a veszteséget

November elején, mindenszentek és halottak napján virágba és gyertyafénybe borulnak a temetők. Emlékezünk azokra a szeretteinkre, akiket elveszítettünk. A síroknál megállva óhatatlanul előtörnek a fájdalmas emlékek, melyeket a szeretett személy elvesztése révén átéltünk. A Bizony, Isten! Youtube csatornán elérhető „Jézus és…” sorozatból a „Jézus és a gyász” címet viselő epizódot szemléztük, melyben közeli szeretteiket eltemető emberek beszélnek arról, ők hogyan élték meg ezeket a helyzeteket Istenbe kapaszkodva.

„Azt eddig is tudtam, hogy az ember jelenléte véges, de hogy Isten jelenléte szüntelen, végtelen, azt nagyon jó volt ma megérezni.” Az epizódban egy testvérét és édesanyját gyermekkorában elveszítő férfi, egy gyermekét eltemető anya, és a párja halála után magára maradt családanya meséli el történetét.

Amikor az ember életében először találkozik azzal, hogy egy hozzá közel álló személy meghal, a veszteség fájdalmán túl saját halandósága tudatosításával is meg kell küzdenie. Mit él át egy gyermek, aki látja meghalni a csecsemő testvérét? És néhány évvel később elveszíti édesanyját is? „Amikor az öcsém meghalt, akkor hét éves voltam, ő három hónapos. Nagyon megtörtem, és jött utána egy olyan érzés is, olyan gondolatok, hogy egyszer én is meg fogok halni, és a körülöttem lévő emberek is meg fognak halni. Megijedtem ettől az érzéstől, és minden este sírtam évekig.”

Volt-e olyan, hogy vádoltad Istent, amikor édesanyád meghalt, vagy amikor az öcséd meghalt? „Amikor az öcsém meghalt, akkor haragudtam mindenkire, és nem hittem semmiben és senkiben. És amikor anyukám meghalt, akkor fordult egy nagyot a kocka. Gyerek voltam, de mégis felnőttebb ésszel, és akkor nagyon megnyíltam a Jóisten felé. És hitet, segítséget, támaszt kaptam.”

A férfiak általában nehezebben fejezik ki az érzéseiket. Nagyon érdekes pontja a beszélgetésnek, amikor két férfi, akik mindketten eltemették édesanyjukat, arról elmélkednek, hogy nem tudtak sírni a temetésén. Mező Misi így fogalmaz: „A testvéreim, és mindenki sírt a temetésén. És én ott álltam a sír mellett, ahogy lerakták, és én nem tudtam sírni. És nagyon kellemetlenül éreztem magam, hogy vajon mit szólhatnak az emberek, hogy én ennyire szerettem édesanyámat, vagy ennyire nem szerettem, hogy meg sem siratom. Akkor abban a helyzetben nem tudott egyetlen könnycsepp sem végiggördülni az arcomon.”

hirdetés

A műsor egyik szakértője, Tapolyai Emőke ezt így látja a keresztény pszichológus nézőpontjából: „Sokan vannak, akik aggódnak ezen, hogy jól csinálják-e a gyászt. Sok szempontból én is így érzek pszichológusként, hogy túl tudatosan akarunk gyászolni, és nem éljük meg ennek a természetességét. És ennek a természetességnek része, hogy mindenki tűnjön el, néha az, hogy dühöngök, néha az, hogy alkudozok az Istennel, alkudozok a saját gondolataimmal: hogy ha ezt tettem volna, megállíthatnám, visszafordíthatnám az egész folyamatot, talán visszakaphattam volna. Nagyon sok minden történik az emberben a gyászban.”

Több gyermekes édesanyaként egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy olyan embert kísérjek utolsó útjára, akinek én adtam életet. Ezért különösen megrázó volt számomra az epizódban annak az édesanyának a története, akinek súlyos genetikai rendellenességgel született gyermeke két és fél évet töltött a földi életben. Az elején senki nem gondolja, hogy vele is megtörténhet egy ilyen eset, az édesanya mégis így vall róla:

„Soha nem éreztem azt, hogy minket az Isten büntet.

Nem vádoltunk senkit, inkább meg voltunk ijedve, amikor kiderült a betegség. Egymást féltettük a férjemmel, hogy hogyan fogjuk ezt bírni. És féltettük őt, hogy milyen élete lesz neki, mert nem sok jót sejtetett a diagnózis.”

Az első időszak ijedtségén, a félelmeken és a kezdeti összeomláson túljutva kislányuk kísérése során „végig éreztük, hogy megkapjuk hozzá azt a kegyelmet, ami kell, akkor már nem voltunk elveszettek. Az eleje volt nagyon nehéz, de utána, ahogy onnan felálltunk, végig azt éreztem, hogy az Isten tenyerén vagyunk. Ugyan egy hullámvasút volt, fájdalmakkal és nehézségekkel, de nekem ez a legszebb két és fél évem volt. Egy gyönyörű szép út, ahogy végigkísértük, amiből mi is, és az egész környezetem, nagyon sokan erőt merítettek. Nekem nem volt kétségem, hogy van-e Isten, és hogy Ő büntetni akarna minket. Inkább azt éreztem, hogy milyen kiválasztott vagyok, hogy az édesanyja lehetek egy ilyen különleges kislánynak.”

Az édesanya elmesélte, hogy – bár katolikus családban nevelkedett, templomba járt és imádkozott gyerekkora óta – akkor tért meg igazán. A gyermek élete, és különösen annak a vége egy valódi Isten-élménnyel ajándékozta meg.

„A halála előtti éjszakán, a férjem meggyújtott az összes mécsest a lakásban, és úgy aludtunk el, hogy közöttünk feküdt, és a férjemmel átöleltük mindketten. Olyan boldogságot éreztem, mint soha máskor, sem előtte, sem utána. Az a kép volt bennem, és úgy is éreztem, hogy kinyílt a Mennyország ajtaja és egy kicsit benézhetünk rajta. Nagyon szép volt, hogy ketten átöleltük és szimbolikusan vissza is adtuk őt. Ekkor megéltük, hogy a gyermek az Istentől kapott ajándék, a miénk is, de mégsem. Olyan jó volt ezt megélni, hogy vissza tudom adni. Nem volt már az az önző ragaszkodás, hogy miattam még valahogy hosszabbítsuk meg, hogy még ne legyen vége. Mert ösztönösen benne van az emberben, hogy ne mondjon le a gyerekéről, de ez nem lemondás, hanem egy elengedés, ami nehéz, és nagyon féltem tőle. És azóta hiszem, hogy valóban van a Mennyország és valóban ő ott vár minket. Gyakran elgondolkodom, hogy nincs olyan, hogy értelmetlen élet vagy értelmetlen halál. Mindenben, még ha nem is azonnal, de meglátjuk, hogy hol van benne az Isten.”

Tapolyai Emőke szerint „Ha olyan valakit veszítettünk el, aki szerettünk, akkor azt veszteség. És a veszteség fáj. […]

Amikor egy személyt elveszítünk, akkor nem csak őt magát gyászoljuk, hanem a közös jövőnket, az álmainkat, a terveinket, a jövő képünket.”

Hogyan lép be az Isten egy család életébe, ahol meghal az édesapa, és egyik pillanatról a másikra egy másik életet kell élni? Egy férjét a hirtelenség tragédiájával elvesztő családanya így élte meg ezt az élethelyzetet: „Nem voltak elvárásaim ebben a helyzetben, azt sem tudtam, minek kell történnie, mit kell elintézni, mi fog következni. És olyan csodálatos emberi-angyali segítségeket kaptam, hogy pont jött egy ember, aki tudta, hogy mire van szükségem és azt hozta, azt mondta, abban tanácsolt. És így adták egymásnak a kilincset az „angyalok”. Nagyon rá kellett hagyatkoznom az Isten vezetésére, mert olyan kérdések elé kerültem, aminek a felelőssége így, hogy egyedül maradtam, sokkal jobban nyomott.”

Érdekes kettősségről számol be Isten-kapcsolatát illetően, miszerint az Istenhez vezethet út az örömön keresztül, de a fájdalom megélésében is. „Amikor megismertem Istent, akkor én az örömön keresztül kapcsolódtam Hozzá. Még gyerek voltam, rácsodálkoztam a teremtett világra, és így tértem meg. Most pedig a fájdalmon keresztül kellett egy szorosabb kapcsolatot kialakítani vele. Nem tudtam volna egy hetet sem végigcsinálni, ha nem hagyatkozom arra, hogy Ő vezetni fog.”

Végül Tapolyai Emőke utat mutatott nekünk abban, hogy hogyan tudjuk segíteni a gyászolókat. Pszichológusként úgy látja, hogy a társadalom nem tudja őket támogatni. Általában izoláljuk őket, vagy pedig kliséket mondunk nekik. A társadalom ma nagyon magára hagyja a gyászolókat. „A gyászolóknak amúgy is ez a megélése, hogy magányosnak érzik magukat a fájdalomban, de a társadalom rossz reakciója, a közösségek rossz reakciója ezt erősíti.”

Vajon miért viselkedünk így a gyászolókkal szemben? „Szerintem azért, mert félünk belenézni a saját könnyeinkbe.

Rettegünk attól, hogy ha a másik könnyeit meglátjuk, akkor a sajátunkkal is találkozunk.

Nem nézzük ki magunkból, hogy van bennünk annyi erő, hogy el bírjuk viselni annak a fájdalmát, hogy látjuk a másik könnyeit.”

Mikor járunk el jól ilyenkor? „Ha odaülünk mellé, és befogjuk a szánkat. És csak ülünk mellette csendben. Az a legnagyobb ajándék, amit adhatunk egy gyászolónak. Nem kell bölcselkedni, nem kell okoskodni, nem kell megmagyarázni, nem kell értelmezni. Senkit nem érdekelnek ezek a mondatok, csak dühítenek. Nekem a legnagyobb vigasztalásom a saját gyászomban az az ige, hogy: Utolsó ellenségként eltöröltetik a halál! (lásd 1Kor 15,26) Milyen csodálatos, mikor a Mindenség Urának ugyanaz az ellensége, mint nekem! És azt mondja, hogy ennek egyszer vége lesz. Ez egy remény. Nagy remény.”

Kissné Berta Rita

hirdetés