Tábori püspökként sem szeretnék elszakadni a katonáktól, mert engem ez éltet. Ha visszanézek, hogy egy asztalosfiúból hogyan lett tábori lelkész, hogy ment el ezekbe a missziókba, hogy állt oda mellé az Úristen, hogyan adott erőt, amikor emberi veszteséggel néztünk szembe, és hogyan segített abban, hogy az Igével tudjak vigasztalni, akkor azt érzem, ennél nem kell több – vallja Mészáros László ezredes, aki csaknem harminc év tábori lelkészi szolgálat után vezetheti a Protestáns Tábori Püspökséget. A Református.hu interjúját szemlézzük.
Az asztalos szakiskolai képzéstől a katonaságig, majd a teológiai tanulmányokig hosszú utat tett meg. Visszatekintve rögösnek látja ezt az utat?
Amikor ezeket az életszakaszokat megéltem a mindennapokban, akkor meglehetősen rögösnek tűnt, de később közelebb kerültem Istenhez, és tudatosabban kezdtem el élni. Eleinte nem értettem, hogy miért kellett akkor nekem a katonai középiskola, és miért nem tudtam például egyből gimnáziumba menni, mint mondjuk egy normális úton járó fiatal.
Egyfajta isteni gondviselés, vagy szülői nyomás játszott közre ezekben a döntésekben?
Inkább az előbbi, és azt gondolom, hogy jól is van ez így. Ha valaki arra az elhatározásra jut, hogy ráhagyatkozik az Úristenre, akkor ő gondoskodni fog róla, én mindmáig ezt tapasztalom.
Életének meghatározó mérföldköve, hogy 1994-ben újra elkezdődött a tábori lelkészi szolgálat Magyarországon. Ez volt az a pont, amikor elhatározta, hogy visszatér a honvédséghez?
Az biztos, hogy ez egy szikra volt, de a martonvásári gyülekezetben, ahonnan én származom, Borsos István volt a lelkipásztor, aki az első körben bekerült a tábori lelkészi szolgálatba. Láttam magam egy olyan tervben, ami nem az enyém, hanem valaki másé, aki felettem van, és belehelyezkedtem ebbe a helyzetbe abban az értelemben, hogy figyeltem az Igét, a körülményeket, és közben folytattam a teológiai tanulmányaimat. Közben dédelgettem magamban azt a gondolatot, hogy ha esetleg Isten kaput nyit nekem ebbe az irányba, akkor biztos, hogy szívesen követném ezt az utat. Amikor katonai középiskolás voltam, az akkori rendszer már gyengélkedett, és láttam azt, hogy nagyon hiányzik egy olyan közeg, amit ma egy tábori lelkész jelenít meg, aki úgy képes segíteni, mint senki más egy laktanyában. Itt tulajdonképpen
Isten Igéjéről beszélünk, arról, hogy Krisztus hogyan tud egy katonát megszólítani, hogyan tudja azokat a húrokat megpendíteni a lelkében, amire minden bizonnyal rezonálni fog.
Fotó: Sebestyén László/Református.hu
Hogyan emlékszik vissza a kezdeti tapasztalatokra? Könnyen vagy nehezen fogadták be a katonák?
Vegyes volt a kép. Volt direkt ellenállás, ahol tudták, gáncsolták a szolgálat működését. Ennek eleinte történelmi, politikai gyökerei voltak: 1994-ben kezdődött el a szolgálat, de bizonyos politikai körök már 1996-ban az Alkotmánybírósághoz fordultak azzal a kéréssel, hogy szüntessék meg a tábori lelkészi szolgálatot. Ebből kifolyólag sok harcot folytattunk ki-ki a saját laktanyájában. Én akkor éppen Tatán szolgáltam, és azt tapasztaltam, hogy amikor a katonák észrevették azt, hogy én holnap, holnapután is ott vagyok velük, akkor egy idő után nyitottak felém, és megtapasztalták azt, hogy amiről beszélgetünk, az köztünk marad, annak nincs semmilyen következménye a későbbi életükre nézve. Mindez olyan értékké nőtt a szemükben, ami azt eredményezte, hogy teljes értékű csapattagnak fogadtak el.
Ha valami, akkor a bizalom egy ilyen helyzetben kulcsfontosságú…
Valóban, éppen ezért sosem szabad elfelejteni, hogy kinek a követségében járunk, és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni: mi nem a saját bölcsességünkkel vagyunk ott közöttük, hanem azzal az Igével próbálunk feléjük szolgálni, amit mi is megélünk. Ezt megpróbáljuk a katonáknak is aprópénzre váltani, hogy ezt ők is megtehetik, kinyithatják a Szentírást, ennek kapcsán pedig elkezdődhet köztük egy beszélgetés, ami elvezethet akár egy kis bibliakör létrehozásához. Amikor én 1999-ben eljöttem, akkor ott már három bibliakör működött, és ezért soli Deo gloria! Ez nem az ember nagyszerűségéről szól, hanem arról, hogy
ha ápoljuk ezeket a bizalmon alapuló kapcsolatokat, és a katonák azt érzékelik, hogy akár szakadó esőben is ott van a lelkész, akkor ezt ők értékelni fogják.
Egy tábori lelkész életében is rengeteg kihívás van, hiszen a lelki támogatás mellett szükség van fizikai erőnlétre is. Hogyan jelenik meg ez a fajta kettősség?
Ebben a mai napig vannak hiányosságok, de dolgozunk ezen. Látjuk, hogy azokban a hadseregekben, ahol nem volt kommunizmus, a tábori lelkészek miként gyakorolják, hogyan élik meg és hogyan adják tovább a katonáknak ezt a fajta tartalmat, amit mi Krisztus evangéliumának érzünk, tudunk. Volt sok olyan adaptálható információ, amelyeket itt, Magyarországon be tudtunk vezetni. Ugyanakkor vannak helyi sajátosságaink, és ilyen esetekben nekünk kellett kitalálni, hogy hogyan tudjuk elérni, megszólítani a katonákat. A lelki és a fizikai erőnlét mezsgyéjén járva fontos, hogy úgy érjem el a katonát, hogy közben ne akadályozzam őt a kiképzési idejében. Ilyenkor nem arra kell felhívnom a figyelmét, hogy a lélek különböző aspektusai hogyan fognak testet ölteni az ő mindennapjaiban. Ehelyett azokat az élethelyzeteket kell észrevennem, amikor látom, hogy megszólíthatók. Ilyenkor először semleges témákkal szerencsés kezdeni a beszélgetéseket, mint például sport, autók, minden olyan, ami az életüknek is a része. Ekkor a katona azt tapasztalja, hogy a lelkész is ember, és feltesz olyan kérdéseket, mint például: „Lelkész úr, maga olyan normális ember, hogyhogy lelkész lett?”
Fotó: Sebestyén László/Református.hu
A katonai missziók speciális élethelyzetet jelentenek. Ön megfordult Koszovóban, Bosznia-Hercegovinában, Irakban és Afganisztánban. Amikor a katonák távol vannak az otthonuktól, veszélynek vannak kitéve, akkor felértékelődik a tábori lelkész személye?
Amikor az ember lelkipásztorként egyfajta regula szerint éli az életét, akkor a tábori lelkész plusz még egyet magára vesz, hiszen ez egy hierarchikus szervezet, és ha nem tartjuk be a szabályait, akkor bármennyire is igyekszünk, a kerítésen kívül maradunk. Volt, hogy szorult helyzetbe kerültünk, bent ültünk egy autóban, és záporoztak ránk a lövedékek, de hála Istennek olyan páncélozott kocsiban voltunk, ami képes volt mindezt felfogni. Amikor láttam azokat a tekinteteket, a szempárokat, ahogy rám néztek, hogy ezt én mint lelkipásztor hogyan viselem, akkor megkérdeztem, hogy zavarná-e őket, ha hangosan imádkoznék.
Ott, abban a helyzetben egy hangos imádságban odatettem a sorsunkat Isten kezébe, és egy perc múlva megszűnt a golyózápor.
Ez Afganisztánban történt, ahol nem tudod, honnan lőnek rád, nem tudod, mikor támadnak meg, de azt igen, hogy a jelenléted egy bizonyságtétel. Mert ezek a fiúk, amikor visszatértek a táborba, akkor a vállamra tették a kezüket és azt kérdezték, hogy tudnánk-e beszélgetni arról, ami akkor ott, az autóban történt. Nem mondom, hogy az ilyen krízishelyzetekben bennem ne lett volna félelem, de tudom, hogy az Úristen azért állított oda, hogy tegyek róla vallást, és nemcsak akkor, amikor süt a nap és jó idő van, hanem akkor is, amikor nehéz helyzetben vagyunk. Ezekben a fiúkban ilyenkor felszínre tör valami, ami óhatatlanul kérdéseket vált ki belőlük. Ha ezekre a kérdésekre időben és jó választ kapnak, akkor az meg tudja nyitni a szívüket.
Milyen kérdések szoktak ilyenkor felmerülni?
Például: Hol van az isteni gondviselés ilyenkor? Miért engedi mindezt Isten? De többnyire nem konkrét kérdéseket kapunk, úgyhogy először elmondom nekik a saját élethelyzetemet, majd arra kérem őket, hogy meséljék el, ki miért vállalta ezt a küldetést, és hogyan került ebbe a misszióba. Ezeknek a beszélgetéseknek az a célja, hogy mindenki gondolkodjon el arról, hogy a saját döntéseinek milyen következményei vannak vagy lehetnek.
Mélypontok és katartikus élmények.
Számomra az egyik legnehezebb pillanat az volt, amikor két tűzszerész katonát elvesztettünk Afganisztánban. Amikor ez a hír megérkezett a táborba, akkor senki nem tudott választ adni a miértekre. Mi nem azért mentünk oda, hogy harcoljunk, hanem hogy segítsünk. Ennek a tragédiának a feldolgozása borzasztóan nehéz volt. Olvastam erről sokat, hogy más nemzetek hadseregében az ilyen élethelyzeteket miként próbálják oldani, de akkor, abban a pillanatban nekem egyetlen segítségem volt: Jézus Krisztus. Próbáltam azt a fajta attitűdöt képviselni, hogy ennek a tragédiának ellenére sem hagyott el bennünket az Örökkévaló. Hogy megviselt bennünket az eset? Természetesen, de az azt követő hetekben egy olyan légkör alakult ki a táborban, ami elgondolkodtatta a katonákat, hogy mit, miért és hogyan tettek az addigi életükben. A legemlékezetesebb pillanat az volt számomra, amikor leszállt a gép Magyarországon, és ezek a fiúk megfogtak és elkezdtek feldobálni, vagy amikor
egy kétméteres, tagbaszakadt katona megölelt, és csak annyit mondott: „Én azt köszönöm, hogy te az Isten embere voltál közöttünk.”
Ezt az élményt semmilyen újságcikk, médiamegjelenés nem adja vissza, és ez még most is könnyet csal a szemembe, hogy tudom azt, hogy az Isten ezt megáldotta, együtt sírtunk és nevettünk.
A mélységből születik az igazi katarzis. Mészáros László honnan, miből és hogyan merít erőt?
A legfontosabb az Istennel való kapcsolatom. Emellett van egy családom, feleségem, két gyermekem. Az ő jelenlétük az életemben nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Amikor a tábori lelkész éli a maga magányos életét, az mindig odasodorja a sparhelthez, hogy van neked egy örökkévaló Istened, aki annyira szeret, hogy elküldte a Fiát ebbe a világba azért, hogy a te segítségedre legyen! Az ő lelke által ezt megteszi veled minden áldott nap, és ennél nagyobb fogódzó szerintem nincsen. Én ebből építkezem. Ha visszanézek, hogy egy asztalosfiúból hogyan lett tábori lelkész, hogy ment el ezekbe a missziókba, hogy állt oda mellé az Úristen, hogyan adott erőt, amikor emberi veszteséggel néztünk szembe, és hogyan segített abban, hogy az Igével tudjak vigasztalni, akkor én meg vagyok tisztelve és úgy érzem, ennél nem kell több.
Mivel tölti a szabadidejét?
Jó lenne asztaloskodni, de erre nincs időm. Eljárok futni, kerékpározom, és készülök a különböző sportfelmérőkre, mert ezeket évente a tábori lelkészeknek ugyanúgy teljesíteniük kell, mint bármelyik másik katonának. Ez egy új helyzet, hogy tábori püspökként kell szolgálnom, de a katonáktól, a velük való foglalkozástól nem szeretnék elszakadni, mert engem ez éltet.
Milyen tervekkel, célokkal vág neki ennek az új életszakasznak?
Egy olyan időszakban kell ennek a szolgálatnak az élére állni, ami nem a békességről szól. De bárhogy is alakulnak a dolgok, a tábori lelkész hozzáállása a szolgálathoz nem változhat. Ott kell lennünk a katonákkal, és ez akár azt is jelentheti, hogy mindenki kapja a felszerelést, fel a teherautóra, és megyünk valahova, ahol éppen történik valami. Ilyenkor a tábori lelkész is felszáll a gépjárműre, ott lesz a katonákkal, és azért lesz ott, hogy tartsa bennük a lelket. A tábori lelkésznek talán ez a legfontosabb feladata, mert a nehézségek jönnek, a keresztyének elleni fellépések egyre erősödőben vannak, de mégis az a reménységem, hogy olyan Istenünk van, aki mellettünk áll, aki a kellő pillanatban bölcsességet tud adni. Erre biztatom magunkat, tábori lelkészeket is, hogy tartsunk ki amellett a Jézus Krisztus mellett, aki elhívott bennünket erre a szolgálatra. Ha ez megvan, akkor bármi is lesz az osztályrészünk, akkor az a reménységünk, ami nem erre a világra szól, hanem odaátra, az el van tétetve.
Vannak olyan fiatalok, akik éppen most fontolgatják, hogy ezt a pályát, hivatást választják?
Két fiatal lelkészkolléga áll be közénk tábori lelkésznek, egyikőjük a keleti országrészben, a másik pedig egyelőre Budapesten kezdi meg működését. Remélem, hogy legkésőbb novemberig szolgálatba állnak valamelyik helyőrségben. Be kell vezetnünk őket ebbe a speciális világba, hogy ne csak a helyüket, de a katonákkal a közös hangot is megtalálják. Meg kell tanulni, hogy akár éjjel három órakor is csöröghet a telefon, ilyenkor csak annyi időt kérek, amíg odaérek, és már indulok is segíteni, feltétel nélkül. Az új tábori lelkészeket arra kell szocializálni, amit Pál is mondott Timóteusnak: „Senki a te ifjúságodat meg ne vesse.” (1Tim 4,12)
Képviselsz egy ügyet, és az sokszor konfliktusos lesz. Igen! De mit mond Jézus? Azt, hogy veled leszek! Kell ennél több?!
Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy mennyire volt rögös az útja az asztalos szakiskolától a jelenig. Min változtatna, ha lehetne?
Úgy gondolom, hogy amit elrontottam, azt oda tudtam tenni, ahova való. Ezekkel én megálltam az Úristen előtt, mert ahogy az ember elkezdi az útját, vét hibákat is. De olyan Istenünk van, akihez oda lehet menni, és ezeket nem kell tovább cipelni. Azt lehet neki mondani: Ebben hibáztam, Uram, és a legközelebbi ilyen helyzetben nem a magam erejével, hanem a te segítségeddel meg tudok állni úgy, hogy az teszerinted való legyen.
Forrás: Gál Márk, Református.hu
hirdetés
