„Minden el fog múlni, amiket ez a világ szépnek tart, de azok, amiket belülről, a tiszta lelkünkből egymás lelkébe szépségként bele-hatunk, az soha nem múlik majd el. Hiszem, hogy ezek lesznek a mi mennyei kincseink majd, amikről beszélt Jézus.”
Pánczél Csilla felemelő vendágírása a szépségről, a kedvességről és a pillanatokról, amelyek annyira jók, hogy benne akarunk maradni.
Nemrég láttam valakit, akire úgy felkaptam a fejem, hogy amíg ott voltam, ahol ő, többé nem tudtam máshova nézni, akárhányszor megjelent. Az egész lényéből áradt a gyönyörűség, a kedvesség, az arca folyamatosan ragyogott, a hangja csilingelt és szinte akartam, hogy még több mindenki rendeljen valamit, hogy halljam és lássam, ahogy szeretettel figyeli a vendéget, majd minden alkalommal mosolyogva vágta rá a rendelésre: ’vale!’ – ami annyit tesz spanyolul: rendben! Még mindig a fülemben cseng a hangsúly, ahogy mondja, és még mindig látom magam előtt, ahogy felderül az arca, és ahogy térül-fordul kecsesen. Pedig lehetett vagy hatvanvalahány éves.
Egy héttel később egy nemzetközi konferencián voltam Lengyelországban és egy folyósón sietős gyors bemutatkozást követően, miután az ember regisztrálja a közös pontokat, ismerősöket, ami egy ilyen konferencián összekötő kapocs lehet, hamar egy skót előadónőnél lyukadtunk ki: „Ó igen, ő volt nálunk is előadni, betöltötte a termet az a kedves, jó légkör, ami áradt minden szavából!” – „Igen, szinte leszakadt a menny!” Olyan ő, amilyet sem előtte, sem utána nem láttam még: még a szemei is mosolyognak, ahogy beszél és mindig-mindig cseng a hangja, mert annyira kedves az egész lénye. Pedig éppen arról az időszakáról mesélt, amikor félig bénultan feküdt hónapokat az ágyban egy betegség miatt. Arról tanított, hogyan nyílt meg a szíve akkoriban a panasz-zsoltárokra, majd az hogyan fejlődött oda, hogy az imádó, dicsérő zsoltárok lettek a napi mannája.
Az összetörtségében ott volt a szépség, amiből aztán kinőtt valami, amit többé senki nem vett el tőle.
Látnotok, ismernetek kellene őt! Sohasem felednétek ti sem! Pedig ő sem a mai kor eszmerendszere szerint szép. Mégis, tíz perc elteltével ti is azt mondanátok, hogy gyönyörű.
Vagy ott a nagymamám, 93 éves. Sohasem hallottam panaszkodni. Nem tökéletes ő sem, de panaszkodni azt tényleg nem szokott. Még mindig számolja az áldásait és még mindig csak arról szokott mesélni, hogy milyen szép élete volt, mennyire gazdag és milyen áldott. Lehet, hogy ugyanazokat a történeteket meséli, de azok egytől egyig szívet melengetőek. Amikor épp olyan állapotban volt, hogy ágyban feküdt egész nap és a kertbe sem tudott kiülni hetekig, elmesélte, hogy megtanulta megfigyelni a kismadarakat, akik arra a fára repkedtek és ugráltak naphosszat, amelyikre éppen rálátott a betegágyából. „Ezek a madarak olyan boldogok és szépek! Naphosszat gondtalanul ugrálnak egyik ágról a másikra és nem aggódnak semmi felől. Annyira szépek! Szoktam hallani a csiripelésüket is. Igyekszem felismerni, melyik madár jöhetett éppen, mert különbözően csipognak. Azon méláztam, hogy ha a Teremtő csak ennyit adott nekik, hogy csip-csip és ők egész nap ezt dúdolják, akkor ebben van az ő szépségük, mert erre lettek teremtve.” Ezt a tanítását magamba zártam, mert szeretnék majd kilencvenévesen ilyen derűs lenni! Pedig voltak veszteségei bőven az életben.
Sokféle inger ér minket, hogy miről kellene azt gondolnunk – és csak arról! – hogy szép, ez mindig is így volt, nincs semmi új a nap alatt. Viszont az igazság az, hogy bármit is próbálnak kívülről nekünk megmondani, diktálni ezzel kapcsolatosan – legyen szó akár divatról, zenéről, filmről, bármiről – az ember lelke úgy van kódolva, hogy érzi azt, ami kedves és szép, amitől a lelke megnyugszik és nem cinikus, támadó, fröcsögő, hangos, sértődött, irigy, keserű, zaklatott és hasonló lesz. Hanem sokkal inkább békés, csendes, mosolygó, a pillanatban benne maradni akaró. Hiszen a valódi szépség szül valami örökérvényűt, amivel gazdagabbá teszünk másokat. Mozart, Bach, Beethoven, Vivaldi, Haydn: minden egyes alkalommal, amikor a zenéjüket hallom, szinte egyszerre sír és mosolyog a lelkem a gyönyörűségtől. A tánc is ilyen nekem. És az erdőben a futás. Meg amikor a vonatállomáson a kisunoka boldogan szalad a nagypapája karjaiba. Amikor a nehezen kapcsolódó fiatalember megkérdezi egy csoportban az éppen a fájdalmát kiadó gyászoló lányt, hogy segítene-e, ha megölelné, és amikor ez megtörténik, akkor mindenki a szemét törölgeti, mert ez tényleg szent pillanat volt. Amikor a hatéves unokaöcsém azzal nyugtatja a kisöccsét, hogy „nem kell félni a rossz hangoktól, mert azok csak hangjegyek.”
Végtelen a lista, hiszen végtelen, hogy ki mit tart szépnek, és bizony ebben jócskán van szubjektivitás. De eltöprengek időnként:
mi lenne, ha nem lennénk mi sem magunkkal annyira szigorúak? Meg egymással. Ha nem bírálnánk sem magunkat, sem egymást annyira hevesen,
hanem inkább azzal foglalkoznánk, amit úgy kaptunk, hogy azt a dolgot egyértelműen jónak ítélhetjük. Mert ilyen azért mindenkinek van. Talán harmonikusabbak lennénk és könnyedebben, lassabban mozognánk a világban. Lenne időnk egy kedves szóra a pénztárosnak, aki talán meglepődne, de aztán mosolyogna. Talán feldobnánk a napját vele, ő pedig azzal egy következő vásárlóét. Ha a fájdalmainkat csak egy-két, számunkra biztonságos személlyel osztanánk meg, akik meglátják a hamu között is az újraépülőt, vagy csak leülnek velünk oda és sírnak ők is, ha arra van szükség. Akkor talán nem kellene naphosszat lehajtott fejjel járnunk, vagy éppen keserűen, netalán dühösen.
Soha senki nem lesz tökéletes, de az nem baj, ha a lelkünkkel, belülről próbálunk arra törekedni mégis. Hogy miért? Mert egyszer, kétezer évvel ezelőtt, egy különleges ácsmester azt találta mondani népes táborának, hogy legyünk azok, mint ahogyan az Ő mennyei Atyja az.
Sosem fogom megunni, hogy Róla beszéljek, Jézusról. Minden el fog múlni, amiket ez a világ szépnek tart, de azok, amiket belülről, a tiszta lelkünkből egymás lelkébe szépségként bele-hatunk, az soha nem múlik majd el. Hiszem, hogy ezek lesznek a mi mennyei kincseink majd, amikről beszélt Jézus. Én szeretek elmélázni, időzni, megállni, és bevallom, leginkább embertársaim ejtenek ámulatba: micsoda komplex lények vagyunk mi és mennyi mindenre képesek vagyunk!
Legyünk bátrak fellelni azokat a kincseket, amiket a mennyei Atya belénk rejtett el, merjünk egymásnak is segíteni, hogy ezek előjöjjenek!
Így leszünk mind gazdagabbak és így lesz egyre több szépség ebben a világban – és hiszem, hogy talán odafent is.
Végül pedig, amit én minden ultimátum nélkül a legszebbnek tartok, az Jézus tiszta és tökéletes lénye. Az Ő beszédei. Hiszen az élet, igazság, tiszta öröm. Ahogy a zsoltáros mondja: „Az Úr beszédei tiszta beszédek, mint földből való kohóban megtisztított ezüst, hétszer megtisztítva.” (Zsoltárok 12,7)
Pánczél Csilla
hirdetés
