Tegnap a vasárnapi szentmisén Márk evangéliumából hallhattunk egy részletet, mikor is a farizeusok – látszólag a szent hagyományok tiszteletének képviseletében – felháborodással fordulnak Jézus felé. Ez az evangéliumi szakasz nem csupán kortörténeti leírás, hanem a mai korunkra, ránk, hívő emberekre is jól vonatkoztatható, hiszen, ahogy Feri atya fogalmazott, ma is találkozunk azzal egyéni, csoportos és társadalmi szinten (így az Egyházban is), hogy Istent embertelenül képviseljük. Pál Feri atya felrázó szentbeszéde!
“Abban az időben: Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez. A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: »Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?« Ezt a választ adta nekik: »Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok. Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.« Majd ismét magához szólította a népet, és így szólt: »Hallgassatok rám mindnyájan, és értsétek meg:
Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség,
lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.«” (Mk 7,1-8. 14-15. 21-23)
Feri atya először röviden felvázolta, mi is történt az olvasott szentírási szakaszban. „Vannak a választott nép számára szentnek számító hagyományok. Nem nemzeti hagyományokról van itt szó, hanem olyan szokásokról, amit ők a hitükben összekötnek Istennel. Épp ezért logikus és érthető, hogy az ezzel kapcsolatos kifogásaikat egy rabbitól kérdezik meg, és egy rabbit szembesítenek azzal, hogy hogy lehet az, hogy a te tanítványaid bizonyos hagyományokat nem tartanak meg?” A katolikus pap prédikációjában nem maradt meg az ószövetségi időknél, hanem a mai korra vonatkoztatta a kérdést. „Egyszerűen szólva itt a dilemma az, hogy a hittel, az Istenkapcsolattal összefüggésben álló szakralizált eseményekkel, szabályokkal és hagyományokkal hogyan járunk el 2000 évvel később, keresztény emberként? Mit is jelent Jézus azon mondata, hogy nem vesztitek észre, hogy az emberi hagyományokat megtartjátok, és pont Isten parancsát, törvényeit nem? Erről fogok ma beszélni.”
Ahogy egy esemény, tárgy vagy cselekmény szakralizálódik, azaz összefüggésbe kerül Istennel, már valahogy másképp látjuk. Az olvasott evangéliumi szakaszban más fontos dolog is történik, mégpedig, hogy a szakralizált cselekmények, szokások, hagyományok elszakadnak valamiképpen a szenttől. A harmadik lépésben pedig nemcsak az elszakadást látjuk, hanem hogy a szakralizált dolgokra való hivatkozás oly módon történik meg, aminek nem sok köze van a szenthez – egyszerűen szólva,
Istent embertelenül képviseljük. Természetesen ma is találkozunk ezzel, egyéni, csoportos és társadalmi szinten is csináljuk ezt, az Egyházban is.
Mit lehet tenni azért, hogy ez ne ismétlődjön meg? – tette fel a kérdést Feri atya.
“Először is érdemes tudatosítanunk, hogy bármi, amit mi szentnek tekintünk, csak átvitt értelemben szent, mert egyedül Isten szent. Az ember sem szent, csak olyan értelemben, hogy van egy kitüntetett Istenhez fűződő kapcsolata, ami neki annyira fontos volt, hogy ez alapján élt, és üdvözült. Azt mondjuk rá, hogy szent, de valójában egy szent van, Isten. Ilyen értelemben nyilván a tárgyak sem szentek, hanem valamilyen szent cselekményhez használjuk azokat. Ez a megkülönböztetés elképesztően fontos. Miért? Mert különben cselekményekre, eseményekre, hagyományokra, tárgyakra és mindenre úgy tekintünk, mintha ez maga lenne a szent, elragadtatjuk magunkat és olyan magatartásformákat is megengedhetőnek tartunk pont a szentre hivatkozva, ami maga a színtiszta embertelenség. Van egy alapélményem a papnevelő intézetből. Szombat volt, szokásos szentségimádás, térdeltünk, kint volt az Oltáriszentség, és a ministránsgyerekek csöngettek az alkalmas időben – az egyik csöngetett, a másik nem. Amikor a szentségimádás végeztével bementünk a sekrestyébe, ott voltunk mi, papnövendékek, ott voltak azok kicsi gyerekek, és a szent cselekményt végző pap a következőt mondta annak a ministránsnak, aki elfelejtett csöngetni: hogy nyílna meg alattad a föld! Te a szentségimádás kitüntetett pillanatát tönkreteszed! Ezután az élmény után egy életre elhatároztam, hogy nem fogok így viselkedni. Lehetetlen az, hogy ezt így kéne csinálni; az, hogy egy szentségimádásban elmaradt csöngetést így kérjen valaki számon egy ministránsgyerektől, finoman szólva is önellentmondás.
Második gondolatom, hogy adjuk meg a szentnek a szentnek kijáró tiszteletet – és harmadik ezzel van összefüggésben, hogy a teremtménynek is adjuk meg a teremtménynek járó tiszteletet. Ez például azt jelenti, hogyha valami olyan esemény történik, ami a hitünket zavarja, mert pimasz, felháborító, kritikus, vagy istentelen, még az sem jogosít fel bennünket arra, hogy annak, aki ezt tette, ne adjuk meg a teremtménynek járó tiszteletet.
Ha valaki igazán meg akarja adni a Teremtőnek járó tiszteletet, akkor a teremtményeknek kijáró tiszteletet is ugyanezzel az elszántsággal meg akarja majd adni, mert a kettő nyilvánvalóan összekapcsolódik egymással.
Ezért soha nem akarjuk Istent embertelen módon képviselni. Istent csak emberséges módon lehet képviselni. Ahogyan képviselem a szentet, a Teremtőt, annak harmóniában kellene lennie azzal, akit képviselek. Ez nagyon egyszerű. A szeretetet csak szeretettel lehet képviselni, hiszen a szeretet szeretetlenül való képviselete egy abszurditás, önellentmondás. Az igazságot igazságosan lehet csak képviselni, az elfogadást csak elfogadással. A kapcsolatot kapcsolattal – mit jelent ez? Mondjuk szülőként aggódom a gyerekeim mobiltelefon-használata miatt, mert az van bennem, hogy ha túl sokat képernyőznek, akkor az elvonja őket az emberi kapcsolatoktól, tönkreteszi az érzelmi intelligenciájukat, stb. Mit akarok megjeleníteni, óvni, mit tartok értéknek, amit szeretnék, hogy jelen legyen az életükben? A kapcsolatot. Hogy lehet azt hitelesen képviselni? Úgy, hogy kapcsolatban vagyok a saját gyerekeimmel. Ha nem ágyazódik bele egy mindennapi, gondoskodó, megértő és elfogadó kapcsolatba az, hogy én szabályozni akarom az okostelefon-használatot azért, hogy a gyerekem később alkalmas legyen a kapcsolatra, a kötődésre, a szeretetre, az elköteleződésre, akkor azt hogy képviseltem?
És hogyan tudjuk a szentet képviselni? Úgy, hogy néha a képviseletünk múljon felül bennünket. Erre példa, ha mondjuk az igazságot képviseljük szeretettel, a hatalmat szelídséggel.
Ez a képviselet lesz az, ami valahogy úgy visszfényszerűen a szentet képes lesz tükrözni.
Jézus azt mondja a népnek, hogy értsétek meg, nem kívül van az, amivel alapvetően dolgotok van. Van dolgunk azzal is, ami kívül van, de az alapvető dolgunk mindig azzal van, ami belül van! Amikor majd halálunk után találkozunk Istennel, nem hiszem, hogy túl sok szó esne arról, hogy milyen volt a nemzetközi környezet. A kérdés az lesz, hogy én mihez hogyan viszonyultam, mit hogyan csináltam. Isten fogja ismerni a geopolitikai összefüggéseket. Önismeret, önreflexió, önművelés, önszabályozás, önkorlátozás – az embernek döntően és alapvetően magával van dolga. Miért? Hogy a szentet megfelelő módon legyünk képesek képviselni, és fel se merüljön számunkra, hogy Istent embertelenül képviseljük.
Mindannyiunknak vannak olyan élményei, mikor legközelebb voltunk a Szenthez, mikor megéltük, hogy Isten velünk van. Egész biztos, hogy mindegyikünknek van egy ilyen pillanata, egy perce, egy találkozása, amit nevezhetünk spirituális alapélménynek, szakrális tapasztalatnak. Azt mondom, hogy mindent ehhez kellene mérnünk, ez alapján az élmény alapján kellene szerveznünk az életünket. És amikor az igazságot, a szeretetet, a kapcsolatot akarjuk képviselni, mindent át kellene eresztenünk azon a szűrőn, hogy amikor legközelebb voltam a szenthez, az milyen volt? Annak a világában, tapasztalatában és élményében, ahogy én megsejtettem a szentet, az, amit most tenni akarok, vagy ahogy gondolkozom egy másik emberről, vagy amit fölerősítek magamban, az ezzel párhuzamos-e, megfelel-e neki, születhet-e ebből a világból vagy idegen tőle?
Kívül is vannak mértékek, a Tízparancsolattól kezdve az Egyház törvényén át, de van egy belső mértékünk is, és
a legfontosabb belső mértékünk nem a lelkiismeretünk, hanem a legmélyebb Istentapasztalatunk.
Nem abszurd-e az, hogy választott nép Istenre hivatkozva, a számára szakrális hagyományokat, szokásokat, törvényeket megtartva a Messiást megöli, a Messiás hitére való hivatkozással? Jézus a Messiás, és a hagyományt őrző ember azt mondja, ilyen nem lehet a Messiás, így nem beszélhet, szegényekkel nem vacsorázik, bűnösökkel nem kokettál és a többi… Vagyis a Messiásra hivatkozva a Messiást meg tudjuk ölni – és azért, hogy ez soha ne forduljon elő, hogy Istent soha ne képviseljük embertelenül, a belső mértékünknek a legmélyebb Istentapasztalatunknak kell lennie.”
hirdetés
