Sokak számára örök kérdés és talány, hogy a mai korban miért dönt úgy egy huszonéves fiatal, hogy párkapcsolatról, családról lemondva teljesen Istennek szenteli magát. Most a júniusban pappá szentelt Riesz Benedek történetével ismerkedhetünk meg, akinek útja több szempontból is izgalmas; bár hívő családban nőtt fel, sokáig csak vasárnapi keresztényként élte az életét, és még akkor sem tartotta valós alternatívának a papságot, mikor bátyja bejelentette, hogy szemináriumba készül. Beni aztán váratlanul találkozott Istennel, így idővel a korábban elképzelt életét és terveit feladta, hogy abban a teljességben éljen, amely nem hasonlítható semmilyen véges dologhoz. Interjúnk.
Az egyik bátyád, Doma, hozzád hasonlóan pap. Felmerül a kérdés, hogy a szüleid mennyiben bátorítottak titeket, hogy erre az útra lépjetek?
Elvárás abszolút nem volt felénk, sőt; előttem van a szüleim meglepődött arckifejezése, amikor elmesélem nekik, hogy gondolkodom a papságon. Nagyon nem számítottak ugyanis erre. Hálás vagyok a családomért, mert egy olyan környezetben nőhettem fel, ahol mindent megkaptam, ami segíthet a hit, a szeretet felé. Ugyanakkor a kereszténység pusztán annyinak tűnt számomra, hogy járunk vasárnap misére. Gyerekként, fiatalként ez inkább csak szokásnak tűnt, és hosszú ideig nem volt bennem személyes motiváció. Egy idő után, mikor már saját magam dönthettem, hogy megyek-e egyáltalán vasárnap a templomba, sokáig a plébániai baráti társaság volt a húzóerő. Aztán eljött a fordulópont. Nem azért, mert valamit nagyon szuperül csináltam volna, hanem mert
Isten váratlanul belépett az életembe, pedig különösebben nem is voltam Rá kíváncsi.
Egy lelkigyakorlat szentségimádós-dicsőítős estjén vettem részt, és ott valamivel, egész pontosan Valakivel úgy találkozhattam, hogy nem volt kérdés, hogy Isten létezik-e. És az sem, hogy Ő itt van, hogy mennyire élő, személyes, mennyire döbbenetesen örömteli a közelsége, és micsoda szeretet van Nála! Tiszta őrület volt erre rácsodálkozni. Ez egy meghatározó, mindent átformáló találkozás lett az életemben, amely után elkezdtem valóban imádkozni, keresni az Ő közelségét. Azért tartom fontosnak ezt elmesélni, mert bár katolikus iskolába jártam, és jártunk vasárnap szentmisére a családommal, nem a belenevelkedés volt számomra meghatározó. Persze sok előnnyel is jár, de azt hiszem, nekünk is, akik belenövünk a hitbe, szükségünk van a felnőtt megtérésre, hogy rájöjjünk,
nem egy erkölcsi rendszer, nem a hagyományok, a szokások vannak elsősorban a középpontban, hanem egy különleges, élő kapcsolat.
Akkor azt mondhatjuk, hogy sosem volt olyan pont, amikor nagyon távol lettél volna az Egyháztól, inkább csak érzelmileg?
Nem mondom, hogy kamaszként minden vasárnap ott lettem volna a templomban, mivel sokszor vontatottnak tartottam a szentmiséket, és a szüleim egy bizonyos életkor fölött szabadságot adtak nekem ebben a kérdésben. Volt, hogy csak kötelességérzetből voltam jelen, nem érdekelt igazán, ami ott történik. Őszintén, hálás vagyok, hogy ezt átélhettem; jó, hogy velem vannak azok az emlékek, hogy milyen úgy ott ülni egy szentmisén, hogy közben azt gondolom; ez tökre unalmas. Most, hogy már az oltár túloldalán vagyok, igyekszem figyelni azokra az emberekre is, akik esetleg hasonló szívvel jönnek be, mint én kamaszként – szeretném, hogy nekik is találkozás, élmény lehessen a szentmise.
Milyen hatással volt rád a bátyád bejelentése, miszerint papnak készül?
Na, ott én lepődtem meg! (nevet) Nem gondoltam rá. Amikor elmondta, hogy min gondolkodik, akkor újszerűen hatott, hogy a papság is egy létező alternatíva. Jó sok kérdésem volt felé, és aztán az alakult ki bennem, hogy persze, ha erre vágyik, hadd csinálja. De ez biztos, hogy nem az én életutam. Doma három évvel idősebb nálam, így már egy jó ideje járta ezt az utat, amikor én még el sem gondolkoztam a papságon.
Mikor jelent meg először benned a papi hivatás gondolata?
Nehéz kezdőpontot mondanom; az egész inkább egy egyre erősödő vonzás, szólítás volt, amely folyamatosan körvonalazódott. Már egy pár éve kapcsolatban voltam Istennel, kerestem az Ő társaságát, elidőztem Vele, és közben a plébánián is segédkeztem, gyerekeknek, fiataloknak szerveztünk programokat. Akkor már szempont volt számomra, hogy ne csak játsszunk és közösséget építsünk, hanem a gyerekek számára fogyasztható módon nyissunk teret az Istennel való találkozásra. Ez a szolgálat sok örömmel töltött el, és egyre fontosabbá vált számomra. Bekúszott a gondolataim közé, hogy talán mégiscsak elképzelhető út a papság. Elkezdtem egy erős vonzást érezni Isten felől; mintha arra hívna, hogy ne csak kicsit, hanem teljesen adjam oda magam Neki, hogy mindig Vele legyek, Vele munkálkodjak és segítsem másoknak a Felé való megnyílást.
Nagyon vonzó és lelkesítő volt ez a hívás, ugyanakkor félelmetes is.
Mindig is családban, párkapcsolatban gondolkodtam, és az volt bennem, hogy nekem nem való ez a hivatás. Én nem vagyok egy „szentfazék”!
Aztán egy-két év leforgása alatt egyre inkább letisztult bennem a hivatáskeresésem. A kérdés már az volt, hogy merek-e, akarok-e, vagy boldog életet tartogat-e, hogyha én igent mondok Istennek? Felismertem, hogy mik az én igazán mély vágyaim, és rácsodálkoztam arra, hogy pont ott, ahol keresem, hol vagyok igazán boldog, Isten tervére találok. Érzékeltem és azóta is érzékelem, hogy az a teljesség, az az élet és közelség, ami Istennél van, nem hasonlítható semmilyen véges dologhoz. Hat évig jártam a papság felé vezető utat, és ez idő alatt is mindig azt tapasztaltam, hogy tényleg csak Isten elég, Ő az, aki igazán mélyen tud válaszolni arra a vágyra, ami a szívem mélyén van. Útkeresésem során a kérdéseimmel, gondolataimmal, hál’ Istennek, nem maradtam egyedül; voltak olyan papok és más barátok is, akikkel meg tudtam osztani, ami bennem van.
Fotó: Beni fiatalokkal (Riesz Benedek)
Az érettségid és a szemináriumba való belépésed között eltelt néhány év.
Így van, először turizmus szakon voltam hallgató. Gimnazistakoromban már nagyon kitaláltam az életemet, mégpedig, hogy a turizmus vonalán lesz majd egy jó vállalkozásom, és persze feleségem, családom. Megvolt a teljes vízió. Aztán jött egy másik út, egy másik kép, ami nem annyira az enyém volt, de sokkal teljesebb, mélyebb és örömtelibb. Egy teljesen másik forgatókönyv. Ahogy említettem, nagyon szerettem a plébániai valóságot, így elsőéves egyetemistaként nekivágtam a katekétaképzésnek is. Arra gondoltam, hogy a turizmusból majd eltartom a családomat, a katekéta állást pedig heti néhány órában végzem, és ez lesz az, amit igazán szeretek. De
Isten arra hívott, hogy ne alkudjak meg, hanem csináljam azt, amire vágyom, teljes, osztatlan szívvel, mert ebben erő van.
Azt éltem meg, hogyha nem csak résnyire vagy csak időnként nyitok ajtót Istennek, akkor olyan teljességre találok, ami nincs sehol máshol. Az egyetemi évek alatt nemcsak tanultam, dolgoztam is, több munkahelyem is volt. Nagyon jól jött ez a pár év, más érettséggel, világlátással tudtam nekiindulni a képzésnek.
Mi az, ami sokat adott a szemináriumi képzésben?
Ki az, aki sokat adott? – így tudnék erre válaszolni. Fantasztikus volt megélni, hogy a szemináriumban van tér és idő arra, hogy Isten jelenlétében elmerüljünk. Éveken keresztül minden kapaszkodót megkaptunk ahhoz, hogy élő Istenkapcsolatunk legyen. Ez sokat adott. Emellett azt is tapasztaltam az évek előrehaladtával, hogy egyre inkább bíztak bennem az elöljárók, és sok tekintetben szabad teret adtak, ami által sok dolgot tanulhattam meg. Volt például külön fenntartott idősávunk arra, hogy külsős szolgálatokat végezzünk – így kerültem a szeminárium utolsó három évében a budakalászi plébániára. Egy ifjúsági közösséget vezettem, és a csoport tagjaival együtt kerestük Istent. Nagyon inspiráló volt. Sokat tanultam az ottani gyakorlati helytállásból, és ezt most már papként is tudom hasznosítani. Jó volt, hogy piciben elkezdhettük azt, amire készültünk.
Érdekes hely a szeminárium, még mindig keresem, hogy hova is tudom tenni magamban az ott szerzett tapasztalatokat. Nagyon sokféle személyiség, lelkiség, motiváció találkozik, ráadásul a budapesti szemináriumban az ország minden pontjáról vagyunk, tehát még kulturálisan is vannak különbségek; vannak barátaim Szabolcsból és az Őrségből is. Manapság sokat beszélünk a szinodális útról. Nekem nagyon szimpatikus az a szemlélet, hogy társként tekintsünk egymásra, de ezzel együtt nehéz is, mert elvileg egyfelé tekintünk, egy úton járunk, de az elképzelések, a világlátások egészen mások lehetnek, ami a gyakorlati dolgokban, de akár egy kávé melletti beszélgetésben is kiütközhet.
Sok nem hívő ember számára egészen érthetetlen, hogy a mai korban párkapcsolatról, családról lemondva egy fiatal fiú a cölibátust, a papi életet választja. Felteszik a kérdést: miért döntöttél így?
Szokták tőlem ezt még hívő emberek is kérdezni, amiért nagyon hálás vagyok. Mert amúgy valóban érthetetlen dologról van szó. És pont ez a gyönyörű része a cölibátusnak!
Hogy lehet az, hogy valaki az életét odapazarolja Jézusnak? Érthetetlen.
És ez a botrányos pazarlás gyönyörű! Ha valaki igazán botrányosan pazarol, az Isten. Az Ő szeretete, közelsége, hordozása nagyon nem spórolós, hanem lángoló. Pazarol, semmit sem tart meg magának – nekem ez a megélésem Istennel. És olyan szép, hogy ehhez megpróbálhatok csatlakozni! Az Ő pazarló szeretete meghív a pazarlásra. Ma óriási érték az időnk, az egyik legnagyobb kincsünk a felgyorsult világban. Hatalmas erő van abban, ha valakire időt pazarlunk. És Jézus talán erre hív meg minket.
Nem mondtam volna igent Istennek, ha nem azt tapasztaltam volna, hogy Nála a teljességre, olyasvalakire találok, aki több mindennél.
Szokták még azt is kérdezni, hogy nem kevés-e ez az életmód? Az a személyes és nem feltétlenül túlságosan szép válaszom, hogy de, kevés. Azonban nem olyan szempontból, ahogy a legtöbben gondolják. Legtöbbször nem az jelentkezik hiányként, hogy nincs párkapcsolatom vagy családom, hanem néha az a benyomásom, hogy ez a még viszonylag teljesnek tűnő odaadottság is kevés ahhoz képest, amire vágyom Istenből. Az Ő személye kimeríthetetlen és fogyhatatlan, mindig újra és újra meglep. Rendszeresen tapasztalom, hogy még mennyi mindent tartogat a közelsége, és nagyon vágyom elidőzni Vele, Őt dicsőíteni, rácsodálkozni.
Papként vágyom arra, hogy a lényeggel foglalkozzak, Ő körülötte legyek. Szeretek egyházmegyés pap lenni, de sok tudatosság kell, mert van mindenféle papírmunka, gyakorlati teendő, pályázati ügyintézés… és persze, ezek hasznos dolgok, hiszen ha megírok egy pályázatot, akkor többen tudnak eljönni például a ministránstáborba, és így sokan megérintődhetnek az esti szentségimádáson. De mégis, több pappal beszélgetve azt látom, hogy sokan sóvárgunk arra, hogy csak a lényeggel foglalkozzunk. Idekapcsolódik, hogy egy plébániának nem szabadidőközpontnak kell lennie, ahol mindenféle jó programok és baráti beszélgetések valósulnak meg. Ezek persze fontosak, de elsősorban az a cél, hogy Isten körül összegyűljünk, és kinyissuk a szívünket Felé. Ha ez teljesül, akkor szinte automatikusan megteremtődik a közösség, és egymáshoz is közelebb kerülünk. Igyekszem minden tevékenységemet ezzel a fókusszal végezni.
Fotó: Beni újmisés papként (Riesz Benedek)
Egy népszerű plébániára kerültél, ahol aktív a közösség, sok kiscsoport működik. Tartasz attól, hogy ha elkerülsz egy kisebb helyre, szembe kell majd nézned a magánnyal?
Korábban a budakalászi plébánián szolgáltam, most pedig Angyalföldön vagyok, a diakónusi gyakorlatomat is itt töltöttem. Egyik helynél sem tudtam, mi vár majd rám, kérdőjelekkel érkeztem, és mindkét esetben pozitívan csalódtam, látva, hogy mennyi jófej ember, mennyi ajándék és milyen sok lehetőség van. Igyekszem a Gondviselésre bízni ezt a kérdést – ahová vezet, ott jó lesz nekem. Újszerű tapasztalat volt a jelenlegi plébániámon, hogy míg Budakalászon sokszor előfordult, hogy nem fértünk be a hittanterembe, annyian voltunk az ifi alkalmakon, itt még nem találkoztam ezzel a hálás problémával. Vagyunk, de van még hely. Elgondolkodtam ezen, és persze igyekszem én is megszólítani az embereket, de az elmúlt egy évben arra csodálkoztam rá, hogy intenzíven zajlik valamiféle növekedés –elsősorban nem létszámban, inkább minőségben, mélységben. Kézzelfogható, hogy hány és hány ember kezd el mélyebben ragaszkodni Jézushoz, hányan nyílnak meg az Ő közelségére. Olyan gyönyörű, hogy
néhány napja a fiatalok azzal kopogtattak be hozzám, hogy szervezzünk éjszakai szentségimádást.
Csodálatos, hogy ők is mennyit nyíltak az elmúlt egy évben, ami nem az én munkám, hanem az Övé, de öröm számomra, hogy a folyamatot egy kicsit kísérhetem. Ez a típusú növekedés lehet, hogy még fontosabb, nem elhanyagolva persze azt sem, hogy fontos megszólítani az embereket.
A Lelkes Napok csapatában is szolgálsz. Miért fontos számodra a karizmatikusság?
Valóban ott is szolgálok, bár a közösség vezetőinek kifejeztem, hogy nekem a plébánia az első, és ha mellette marad időm, energiám, akkor szívesen segítek. Sokat kaptam ettől a fajta Istenkeresésétől;
új volt számomra, hogy lehet úgy imádkozni, hogy közben nem kell viselkedni,
és lehet egészen szabadon, őszintén és kézzelfogható módon találkozni az Istennel. A Lelkes Napok táborában például érdekes volt látnom, hogy egy-két fiatal a hét elején még meccset nézett a sarokban, miközben ment az esti program, a hét végére azonban már az első sorokban, kitárt karokkal dicsőítettek. Egyértelműen átjött, hogy találkoztak Valakivel, megragadta őket Valaki, és ebből a szempontból nagyon alkalmasnak találom a karizmatikus lelkiséget.
A saját életemben kulcsfontosságú a dicsőítés, ugyanakkor a csend is – a külső és a belső csend egyaránt –, amikor nem gondolkodok, nem szövegelek, nem teszek semmit, csak jelen vagyok, és kiüresedek. Mind a kettő imamód egy kicsit arról szól, hogy önmagamról megfeledkezve Istenbe feledkezem. Nagyon szeretem az önfeledtség szót, mert kifejező; az egyszerű, végtelenül letisztult csendben az én megszűnik, és csak a nagybetűs Te marad. Az önfeledtség számomra az örömről, a feltétlenségről és az életről is szól.
Mit gondolsz, milyen papokra van ma szükség, te milyen pap kívánsz lenni?
Két szó jut eszembe; elmerült és lángoló. Nem a könyvelésben akarok elmerülni, hanem az Ő jelenlétébe mélyen bemerítkezett pap szeretnék lenni. A tűz képe pedig nagyon fontos számomra, amit a Szentírás is sokszor hoz.
Szeretnék annyira sokat időzni Istennél, annyira közel lenni Hozzá, hogy én is lángra kapjak, és lángolva járjak a világban.
Ehhez kapcsolódik a papi jelmondatom is, mely egy filozófustól származik: vár a mindenség otthona, szent tűzhellyel. Mikor imádkozom, otthonra lelek Istennél. Nála nem kevesebbre, mint a mindenségre lehet találni. A tűz képe kifejezi az Ő személyét, lángolását, eleven jelenlétét, szentségét. Ez a félmondat sokat beletömörít abba, amit én a személyes imádságaimban megéltem.
Fekete Ágnes
hirdetés
