Az élet nemrég elém sodort egy történetet egy párkapcsolatról ami válaszúthoz érkezett. A főszereplője két fiatal ismerősöm és egy, az orvosok által is valószínűtlennek tartott várandósság. A barátaimban a hirtelen jött felelősség, a párkapcsolati problémáik és sok más tényező miatt is, megfogalmazódott az abortusz lehetősége. Úgy láttam kavarog bennük a félelem, a bizonytalanság érzése és a mi van, “ha nem leszek jó szülő” gondolata. Teltek a napok és a helyzet megviselte az egymás iránt érzett szerelmüket is, míg egy délelőtt történt egy ráébredés és úgy döntöttek, hogy az életnek muszáj győzedelmeskednie a halál felett, így bár kissé megijedve, de elfogadták az ajándékot, amit Isten egy kisbaba formájában küld az életükbe.
Az ismerőseim ateisták, mégis, valamilyen szinten beavatottként figyelve a küzdelmüket az előállt helyzettel, úgy láttam Isten belátást küldve beavatkozott a folyamatokba. Ez, a végül is pozitívan végződő abortusz sztori újra rádöbbentett arra, hogy Isten válogatás nélkül vezet el embereket a jó döntések irányába, függetlenül attól, hogy követjük őt vagy sem. Dávid zsoltárain keresztül ezt tanuljuk a gyermekáldás fontosságáról.
Bizony, az Úr ajándéka a gyermek,
az anyaméh gyümölcse jutalom.
(Zsoltárok 123:3)
A legtöbb forrás megegyezik abban, hogy Magyarországon az ötvenes évektől kezdve több mint 5 millió gyermek halt meg terhességmegszakítás miatt, annak ellenére, hogy a hippokratészi eskü nem engedélyezi a magzatgyilkosságot. “Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat.”
Ennek ellenére több millió néma sikolytól visszhangzik az ország.
A Jézus tanításait elutasító szekuláris világban az életünket ennyire meghatározó döntések általában nehezek, épp ezért listákat írunk, érvelünk és meggyőzzük magunkat arról, hogy a magzatgyilkosság az életünk ezen pontján szükséges. Arról, hogy mi történik a döntés után, már kevesebb szó esik. Egy felmérés szerint az abortusz követően a nők 41-66%-a érez megbánást, 64-74% -a szomorúságot, 53-63% -ban érzik úgy, hogy bűnt követtek el és 31-43%-ban tapasztalnak dühöt. Ezek a számok is bizonyítják, hogy teremtett lényünkből eredeztetően természetellenes a terhességmegszakítás és évekig, vagy akár életünk végéig jelenthet lelki megterhelést az abortusz.
Azt, hogy Isten már az anyaméhben figyel a magzatra Jeremiás próféta könyvében olvashatjuk: “Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” míg Ézsaiással az Ószövetségben Isten hasonlóképp tanította meg nekünk a gyermekek feletti könyörület fontosságát: “Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!”
Az abortusz kapcsán a legtöbb történet a nők szemszögéből mutatja be az átélt traumát, miközben a végső döntést sok esetben két ember közösen hozza meg, és legtöbbször a férfiak fájdalmáról nem annyira beszélünk. A yourabortionexperience szervezet weboldalán, névvel vagy anonim formában nők, férfiak és családtagok osztják meg élményeiket és érzéseiket az abortuszt követően. Ezekből a vallomásokból választottam ki egyet:
“Felelős és bűnös férfi vagyok, amiért 1982-ben, 16 éves koromban részt vettem a meg nem született gyermekem életének megszakításában. A 80-as években nem voltak olyan korhatárok vagy törvények, amelyek megakadályozhatták volna, hogy egy 16 éves tinédzser ilyen önző és bűnös döntést hozzon. Az eltelt 33 év alatt nem telt el nap, hogy ne bántam volna meg a döntést, amelynek meghozatalában segítettem.
Bármit megadnék azért, hogy visszamehessek az időben, és megváltoztathassam a döntésünket!
A jelenlegi texasi állami törvény előírja, hogy a klinikának vagy az orvosnak 48 órával az abortusz elvégzése előtt kapcsolatba kell lépnie az abortuszt kérő nő szüleivel, ha az még nem töltötte be a 18. életévét. Mennyire szerettem volna, ha ez a törvény már akkor is érvényben lett volna amikor én és a barátnőm 16 évesek voltunk. Biztosan tudom, hogy egyik szülőnk sem engedte volna meg, hogy ilyen pusztító döntést hozzunk. Továbbra is küzdök azzal, hogy megbocsássak magamnak, és megértsem, hogy a történtek után Isten hogyan tudott megbocsátani nekem. Egyetlen reményem az az áldozat, amelyet Jézus a kereszten a saját vérével hozott meg. Soha nem tudom kitörölni a múltamat, de ezzel a vallomással is szeretnék segíteni és így változtatni mindazok életén, akik az abortuszt fontolgatják. Sajnálattal, D”
Végül pedig emlékezzünk arra, hogy Jézus fontosnak tartotta a gyerekekről való gondoskodást. Márk evangéliumában ezt olvashatjuk:
“Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája! És kézen fogva egy kisgyermeket, közéjük állította, átölelte, és ezt mondta nekik: Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.” (Mk, 9, 35-36)