Az idei pünkösd másképp alakult számomra és a családom számára. Eddig ez is csak egy vasárnapi misét jelentett nekünk, általában a mise kezdetekor jöttünk rá, hogy „ja, pünkösd van”.
Két évvel ezelőtt óriási válság ütött be az életünkbe. Választhattunk, hogy vagy a családunk széthullása lesz a következő lépés, vagy Istenbe vetjük bizalmunkat, és az Ő segítségét kérjük a nehézség megoldásához és a vihar átvészeléséhez. Valószínűleg a Szentlélek sugalmazására ez utóbbit választottuk, és
az Úr nem csak kihozott minket a fényre, de olyan utakra vezetett, aminek létezéséről sem tudtunk.
Ahogy olvastuk pár szent életét és az Apostolok Cselekedeteit nem volt meglepő, hogy Isten mennyi csodát tett velük és általuk. Ez a szentek útja, és ez volt a bibliai időkben. De mi van ma? Én nem találkoztam Jézussal, és a szentek élete sem vonzó számomra, a szerzetességről már lecsúsztam, a szenvedés és a magány, a csönd már nem a mai kor emberének való.
Ahogy kerestük Istent, akibe kapaszkodni szerettünk volna, egy ismerősünk (aki 50 éve hitét komolyan gyakorló katolikus) mesélni kezdett egy karizmatikus táborról, ahol ténylegesen találkozott Jézussal. Ahogy áradt belőle az öröm, azt éreztük a férjemmel, hogy mi is ezt szeretnénk megtapasztalni. Mi is találkozni akarunk Vele!
Elmentünk egy karizmatikus imahétvégére, ahol egy Szentlélek-hívás alkalmával Lélekkeresztségben részesültem. Két közbenjáró lépett oda imádkozni értem, és elöntött a forróság, annyira, hogy le kellett vennem pár réteg ruhát, pedig egész nap fáztam december közepén.
A forrósággal együtt elöntött egy hatalmas szeretet, amilyet eddig még sosem tapasztaltam,
dacára annak, hogy jó keresztény életet életem, mindenhova mentem, volt közösségem és így tovább. Patakokban folytak a könnyeim, melyek nem a bűnbánat könnyei voltak, hanem azé a hatalmas örömé, szereteté, meghalottságé, amit akkor éreztem. Utána egy hangot hallottam magamban: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.
Azóta is sokszor találkoztam Vele, de ilyen átütő erejű megtapasztalást vártam minden alkalommal amikor áldoztam, vagy ilyen imahétvégén voltam.
Idén pünkösdkor ugyanennek a Léleknek az ilyen formájú eljövetelét várva szintén elmentünk egy Szentlélekhívó imaestre. Nagyon csalódott voltam, mert nem éreztem, nem tapasztaltam semmit. Csalódtam, hogy az Úr nem méltányolja, hogy egy órát utaztunk három pici gyerekkel, csak hogy Ő elküldje nekünk a Vígasztalót. Másnap már nem ekkora lelkesedéssel mentünk a Szent Anna réti kápolnához, ahol lehívtuk a Szentlelket magunkra, családunkra, Európára és az egész világra. Nem kevés fáradtságunkba telt az egész családdal odavonulni és a kicsiket lekötni a dicsőítés és a mise alatt. De a pünkösd immár jelentett nekünk is valamit. Elég sokat. Már találkoztunk az élő Istennel, és nem akartuk kihagyni a Szentháromság egyik tagjának ünnepét sem, hiszen mindegyik fontos lett számunkra. Itt sem történt velünk csoda, nem estünk a földre, nem sírtunk. De az egész ottlétünk Isten áldása alatt állt. Mire vége lett a 3 órás programnak, nem akartunk hazamenni, mert még olyan jó itt lenni, ne legyen vége ennek a napnak. Így folytattuk a gyerekekkel az aktív kikapcsolódást. A kocsiban hazafelé megbeszéltük, hogy milyen boldogok vagyunk, noha reggel egy nagy veszekedéssel indítottunk, és én elmenni sem akartam a Normafához, mert ilyen lelkülettel minek. Rutinos szülők lévén nevettünk, hogy ez a nagy béke, meg öröm, amit most érzünk vajon hány percig fog tartani otthon, a nagy hisztik és fektetési mizériák közepette.
Néhány hét telt el, és az én szívemben még mindig ott az öröm és a béke. Azóta is volt nehéz napom itthon a gyerekekkel, de nem zuhantam össze, nem tett tönkre semmilyen külső hatás egyetlen napot sem.
Minden nap van kedvem imádkozni és áldozatokat hozni a családomért, ahol most a helyem van.
A Szentlélek mégsem hagyott ki, és nem tartotta vissza tőlem ajándékait, akkor sem, ha a mise alatt kakis pelust cseréltem, elkószáló gyerekekért rohangáltam és egy jó részét nem is hallottam a beszédeknek, az imáknak. Nem tűnik el nyomtalanul az Ő eljövetele.
Reni
