Réka 14 éves korától küzdött testképzavarral. Kórházban kellett töltenie közel egy nyarat, hogy szembenézzen betegségével. Ezt az időt Isten arra is tudta használni, hogy megtalálja a számára kijelölt utat. Azóta másokat gyógyít hivatásszerűen, történetével pedig bátorítani szeretnénk azokat, akik hasonlóan nehéz helyzetben vannak.
Egészség. Amíg megvan, természetesnek vesszük. Amint viszont csak egy apró sérülés is ér bennünket, a fájdalom miatt rögtön megérezzük a hiányát. Idősebb emberek egészségi problémáira kevésbé kapjuk fel a fejünket, de amikor egy gyermek betegségéről szerzünk tudomást, az sokkal mélyebben megérint bennünket. A betegségek, sérülések többségénél, amikor elindul a gyógyulási időszak, az idő már nekünk dolgozik: többé-kevésbé már látjuk az alagút végét, „csak” türelmesnek kell lennünk. Vannak azonban olyan betegségek, melyekkel – főleg laikusként – nem nagyon tudunk mit kezdeni.
Ilyen betegség az anorexia is. Testképzavar. Vajon mi mozgatja az érintett, legtöbbször tinédzserkorú lányok gondolatait, hogy egy idő után az életösztönt is meghaladó erővel rohannak a szakadék felé?
- Sok lány kamaszkorának kezdetére elveszíti addigi biztonságérzetét, és úgy érzi, saját kezébe kell vennie élete irányítását, mert mindenki ellene fordul.
- Van, hogy az is elég, ha egy rosszkor és igazságtalanul kiejtett „kövér vagy” megjegyzéssel illetik a bizonytalanságában rendkívül érzékeny kiskamaszt.
- Ellentmondásnak tűnik, de a túlzott szülői féltés is időnként ebbe az irányba terelheti a lányokat, akik önsanyargatókká válnak, mert szeretnének végre saját lábukra állni.
- Többször előfordul, hogy a barátnőre már „úgy” nézett rá egy fiú, ahogyan azt az élet rendje egészségesen magával hozza, ez pedig azt váltja ki hősünkből, hogy ő ilyen „kövéren” figyelemre sem méltó.
Réka így idézi fel emlékeit a 14 éves korában kezdődő betegségéről:
„Az első, ami eszembe jut, hogy szerettem volna megmutatni, hogy »én is vagyok valaki«.
Az ötödikes, gimnáziumi osztályt közel negyvenen kezdtük, és emiatt nem sok figyelem jutott külön-külön ránk. A sport volt az első, amivel ki akartam tűnni. Mikor pedig egy-két év elteltével kaptam a »te jó ég, milyen vékony vagy« megjegyzéseket, annyira megtetszett, hogy végre beszédtéma vagyok, hogy megszületett a fejemben, szintet lépni a koplalással lehet.”
Réka meglehetősen viharosan kezdte kamaszkorát, lázadásaira szülei sem voltak kellően felkészülve. A szülőktől való távolodása ellenére, kellemes meglepetés volt a családban, amikor egyszer csak Réka kezdett el a családnak reggelit készíteni. Korábban kelt mindenkinél, és mire a többiek ráncba szedték magukat, ő már „meg is reggelizett” és az iskolába indulás előtt a többiek kiszolgálásával törődött. Édesanyjának előbb tűnt fel, hogy valami nincs rendben, férje inkább csitítgatta: nem kell felfújni a dolgot, mert még belebeszélik a bajt.
Azután újabb, nehezen feldolgozható felfedezések kerültek napvilágra: kukában landoló tízóraik, fő étkezések közbeni kifogások, ételek turkálása; mind-mind próbálkozások, hogy úgy tűnjön, ő már eleget evett. A szülők nem tudták, mivel tesznek jót. Kedves meggyőzéssel, jó példával, szigorral? Be kellett látniuk, egyik sem vezetett eredményre, de vajon kihez fordulhatnak segítségért? Először az éppen helyettesítő gyermekorvoshoz vitték, aki jó szándékkal meg akarta nyugtatni őket: milyen jó, hogy legalább a tejet megissza. Mondani sem kell, már aznap a tej is lekerült Réka étlapjáról.
„Mikor volt egy-egy hosszabb beszélgetésem a szüleimmel vagy a barátnőmmel, az eszemmel megértettem, hogy igazuk van, meg is fogadtam, hogy minden máshogy lesz, de az első adandó alkalommal földre terített a bennem élő kisördög, és mindig erősebb volt, mint az észérvek.”
Egy darabig úgy érezte, minden a tervei szerint alakul, a szüleivel való mindennapos konfliktusokat leszámítva, de amikor már lassan egy éve zajlott a dolog, teljesen elveszítette a kontrollt. „Irigyeltem szinte mindenkit, mert felhőtlenül tudtak örülni. Ekkor már a depresszió jegyei is erősen jelentkeztek rajtam, majd mikor már azt sem tudtam megakadályozni, hogy bekerüljek a kórházba, akkor teljesen összetörtem. Közben elvesztettem a legjobb barátnőmet, mert ő sem bírta nézni, amit csinálok.”
Több szakembernél is megfordulva, szinte egy véletlen folytán jutottak el a Semmelweis Egyetem II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikájára. Eleinte hetente kellett Rékát ellenőrzésre vinni, de ő a feladatot, hogy súlyából ezek után már ne veszítsen (172 centiméteres magassága mellett ekkor már mindössze 45 kiló volt), nem teljesítette. Megijesztették, hogy bekerül, ennek ellenére még két lehetőséget kapott, majd amikor úgy gondolta, mégsem lesz következménye, ha továbbra sem eszik, harmadszorra már tényleg nem engedték haza.
„A családból sem sokakkal tudtam beszélni már, mert mindenki csak sajnálkozott, és még a kórházi időszak kezdetén is csak veszítettem a súlyomból. Mégsem vettem túl komolyan a problémát, az utolsó heteken kívül nem is hittem, hogy nekem ebből tényleg bajom lehet. Ennyi idő távlatából elég hihetetlen, hogy még 42 kilósan is kövérnek láttam magam. Akkor nagyon dühös voltam mindenkire, hogy engem oda bedugtak: a nővérekre és az orvosokra is, mindenkire. Azzal próbáltam sztrájkolni, hogy csak azért sem ettem.”
Több, mint két hónapig kellett kórházban maradnia, megannyi megpróbáltatáson ment keresztül. Kegyetlen időszak volt, de nem csupán neki, családját is igencsak megviselte ez az időszak: „A húgom, Luca, aki ekkor mindössze 12 éves volt, szinte felnőtt módjára viselkedett, és rengeteget segített nekem amellett, hogy láttam rajta, nagyon aggódik, mi lesz velem. Őt már közben is sajnáltam, hogy abban az időszakban én voltam a figyelem középpontjában.”
Rékánál csoportos és egyéni terápiákkal, személyre szabott feladatokkal igyekeztek elérni, hogy a gyógyulás útjára tudjon lépni. De mikor és hogyan is jött el a fordulat? Tudatosan, különböző osztályokra helyezték, ahol közelről láthatta kicsi gyermekek gyógyulásért folytatott küzdelmeit. A veseosztályon aprócska gyerekek szaladgáltak, látszólag egészségesen, csak az oldalukon viselt vizeletgyűjtő tasak jelezte, hogy komoly betegségben szenvednek. Talán az ő betegségük látványa volt rá legmélyebb hatással, és ekkor érlelődött meg Rékában, hogy vannak nála is komolyabb bajban lévő gyermekek.
Egy hónapnyi kórházi lét után végre, szinte egyik napról a másikra, valami megváltozott benne: ettől kezdve már ő akarta a klinikán kezelt két sorstársát is „jobb belátásra bírni”. Immár ő irányíthatott, ezzel indult el igazán az emelkedőn.
„Azt hiszem, a Jóisten sietett a segítségemre, és a negatív spirálból egyszer csak ki tudtam kerülni.
Eltelt pár hét, mire rájöttem: innen csak akkor van szabadulás, ha elkezdek enni. Mindenki dicsérni kezdett (a dicséret a szeretetnyelvem, ezzel elég magasszintű energiákat lehet bennem mozgósítani), én pedig megszerettem a kórházat: jóban lettem a nővérekkel, volt, hogy segítettem nekik, szinte vártam a terápiákat és azt, hogy megmérjenek, hogy bizonyíthassak. Dr. G. Tünde gyermekpszichiáter vezette kezeléseimet. Hitt bennem, végigcsinálta velem a kórházi időszakot, majd a még évekig tartó terápiát. Elsősorban neki köszönhetem, hogy meggyógyultam.”
Még a kórházban kijelentette: ő ott annyi segítséget kapott, hogy ezt valahogyan viszonozni szeretné, ezért eldöntötte, hogy orvos lesz. Nem volt egyenes az útja, számos buktatón kellett túljutnia, mielőtt bejuthatott a SOTE-re, elsőre ez nem is sikerült neki. Nővérként kezdett ekkor dolgozni az Országos Onkológiai Intézet Fej-Nyak Sebészeti Osztályán, ahol a második, immár sikeres felvételije után nyaranta, majd másodéves korától már évközben is rendszeresen dolgozott.
„Nagyon meghatározó évek voltak számomra, megerősítették a hivatástudatom. Megtapasztaltam a másik oldalt is: nővérként, a betegeket úgy láthattam, ahogy orvosként sosem lett volna rá lehetőségem. Megláthattam, mennyire sokat jelent egy betegnek a jó szó, a simogatás, a bátorítás. Olyan helyen dolgoztam, ahol a legkiszolgáltatottabbak a betegek, és nagy a felelőssége annak, aki velük dolgozik” – emlékezik vissza ezekre az évekre. Nővérként, mindig ő volt az utolsó, aki egy-egy vizit alkalmával a kórterembe léphetett. („…ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb!” Lk 14,10)
A gyógyítás iránti szeretete növekedett, karrierje mindennél fontosabbá kezdett válni életében, a családalapításról viszont egyre kevesebbet beszélt. A Jóisten azonban újból tenyerére vette: Olyan társat küldött neki, egy ifjú medikus személyében, aki metszegetett Réka vadhajtásaiból. Ötödéves korában férjhez ment hozzá, majd diplomaosztójakor, félidős kismamaként áttervezték a család-karrier elkövetkező évekre kigondolt ritmusát. Ekkor döntöttek úgy, hogy előbb a gyermekek érkezését készítik elő, majd utána fogja elkezdeni gyógyító munkáját. A gyermekek pedig jöttek is sorban, minden páratlan évben érkezett egy-egy újszülött: 2023 októberében már a negyedik gyermekük is megszületett. A gyógyítást megkezdve, a szakirány megválasztásában is úgy döntenek majd, hogy ne szenvedjen csorbát a család egysége.
„Az egyetemen a tanulmányok és férjem megismerése mellett végre olyan elfogadó baráti társaságom lehetett, amire mindig is vágytam. Sokszor a középpontba is tudtam kerülni, ami a gimnáziumban csak az anorexiával sikerülhetett” – mondja.
Amikor gyermekünk beteg, nem tudjuk, miért pont velünk történik meg a baj. Réka betegsége is bizonyítja, Isten nem véletlenül kormányozza időnként életünk hajóját háborgó vizekre; tudja, hogy onnan erősebben fogunk kijönni.
„A betegség pozitív hozadékai az orvosláson kívül, hogy megtanultam, a kitartásommal sokra vagyok képes. Amikor az egyetemi éveim alatt a Gyermekklinika mellett mentem el, vagy gyakorlaton voltam ott, mindig eszembe jutott, hogy innen indultam. Férjem pedig ott államvizsgázott, ahol engem meggyógyítottak. Biztosan nem lennék orvos, ha ezt az utat nem jártam volna végig.”
Büszke vagyok Réka lányunkra, akinek élete közel 20 éves ívét tártam a Tisztelt Olvasó elé. Példájával bátorítani szeretnék mindenkit, akik a jelenben nehézségek sorát élik át:
érdemes hinni Isten terveiben és töretlenül küzdeni!
Mihályi István
A cikk a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképzéses hallgatójának mestermunkája.
hirdetés
