„Mit tudok kezdeni én, utak és pályák előtt, között álló fiatal? Túl sok kilátás, túl sok út terpeszkedik el a lábunk előtt. Talán a Gondviselés nem véletlenül hoz minket ilyen helyzetbe. Ilyenkor érdemes leülnünk és gyönyörködnünk ebben a kilátásban.” Egy fiatal fiú, Pecze Zsombor vendégírása, aki az egyiptomi útja során szerzett lelki élményeit osztja meg velünk.
A húsvéti szünetet Egyiptomban töltöttem. Családos nyaralás volt ez tengerparttal, pihenéssel, hosszú idő után nyugi, nagyon ráfért a családra .Azon tűnődtem, ha már egyébként is nagy rajongója vagyok a Közel-Keletnek, van-e megközelíthető távolságon belül kulturális kincs. Így találtam rá a Szent Antal kolostorra, ami Hurghadától 350 kilométerre helyezkedik el. A kolostor alapítója Remete Szent Antal, akit keleti és nyugati egyházakban is a szerzetesség atyjának, a legelső szerzetesnek szokás emlegetni. Antal fiatal korában egy szentmise evangéliumából hallotta ki az ismert részt: „Add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben” (Mt. 19:21). Antal ezt szó szerint vette, eladta mindenét és zsákruhában a sivatagba vonult egyedül. A remeteélet nem csak ennyiből állt, az egzisztenciájának feladásából, az elvonulásból, hanem aktívan járta a perifériára szorult városokat, falvakat, ahol mindenben az ott lakó szegények segítségére próbált lenni. Andrea Riccardi, a Szent Egyed Közösség alapítója, Olaszország egykori szociális minisztere Perifériák c. írásában nem véletlen, hogy Antal életétől számítja a radikális és tudatos evangéliumi misszió, a perifériák aktív gondozásának kezdetét. Andrea írásának végén az ortodoxia szent bolondjainak életformájához érkezik, mint Antal lelkiségének képviselőihez, akik magukat megfosztva minden egyházi és világi tisztségtől, a társadalmi megbecsültség elutasításával mennek oda, ahol rájuk a legnagyobb szükség mutatkozik.
Nem jelentkeznek missziós álláshirdetésekre, nem viselnek süveget, vagy reverendát, a társadalom legkicsinyebbjei közé sorolják magukat.
Ha van hitünk, könnyen juthatunk arra az álláspontra, hogy meghallották az evangéliumban Isten valódi, igaz és radikális tettekre való hívását, felszólítását.
hirdetés
Amikor megérkeztünk, a sofőr egy nagyjából 1500 méter magas sziklás hegy lábánál küldött utamra. Nem tudott angolul, nem kaptam utasítást, tanácsot, még táblákat sem láttam magam körül. Egy lépcsőt láttam magam előtt, amely a hegy csúcsára, a számomra abszolút végtelenbe vezetett. Nem vártam sokat, elindultam. Az izzasztó 35 fokban vettem sorra a lépcsőfokokat, melyek egyre meredekebben követték egymást. Úgy 800 méteres magasságban megpihentem. Egyedül voltam. A hegyen rajtam kívül senki sem tartózkodott akkor. Végignéztem a kőrengeteg távolba futó dűnéin, a dűnék mögött kukucskáló Vörös-tengerre pillantottam. Azt hiszem, sorsfordító volt ez számomra. Hát nem szemlélteti ez tökéletesen egy hozzám hasonló fiatal élethelyzetét? Már az úton, de a feltételezett céltól még messze megáll az ember és látja maga körül a széles és lenyűgöző teremtett világot szépségeivel és csábításával együtt és nyög egyet: Uramatyám! Minden cél, út és körülmény vonzó és gyönyörű, amit látok. Merre tovább? A kérdésre majd a cikk végén próbálok választ keresni.
A hegy tetejére felérve megpillantottam egy barlangot, egy szűk és sötét lyukat. Bemásztam, bár nem volt könnyű és kiderült számomra, hogy ez Szent Antal barlangja, itt lakott a remete, ebben az 5 négyzetméteres sötét és nyirkos lyukban. Megrendítő volt ez számomra.
Az utam innét már egyenesen a kolostorba vezetett, ahol magam mellé egy idős szerzetest kaptam, akitől azonnal megkérdeztem, van-e itt liturgia, el tudok-e menni rá. A liturgia ezt követően négy perccel kezdődött, amin nagy meglepetésemre rajtam kívül csak két szerzetes vett részt, akik celebrálták. Nem tudták, ki vagyok. Kulturális emlékeket kereső turista, fiatal történész, vagy egy olyan srác, akit csak a szülei rángattak el. Nem tudhatták, hogy a liturgiát, amin részt vettem, valóban komolyan veszem-e, hogy hiszek-e a Misztériumban, hogy úgy tudok-e ott lenni, mint ahogyan ők. Mégis, amint a 2,5 órás liturgia az olvasmányokhoz és az evangéliumhoz ért, egyikük kikereste nekem a napi részeket angolul és a kezembe adta. Már maga a gesztus is meghatott, hogy gondolnak rám, azt szeretnék, ha követni tudnám a szertartást. De nemcsak erről volt szó. Angol nyelvtudásomat nem ismerve felvezettek az ambóhoz és felolvastatták velem mind a három olvasmányt, két szentleckét és az evangéliumot, ami jutott az napra. Törökülésben elém ültek a földre és hallgatták, amint fél órán keresztül olvastam nekik a szövegeket. Én, akiről semmit nem tudtak. Milyen jelentést hordoz ez a gesztus? Sok keresztény testvérünk felhorkanna, hogy lehet felolvastatni egy vadidegennel az evangéliumot. Talán nincs is megkeresztelve. Mégis mik Jézus utolsó szavai tanítványaihoz? ,,Idegen voltam és befogadtatok.”
Jézus felhívása egyértelmű és ezek a remeték, ahogyan Szent Antal is, szó szerint értelmezik az evangéliumot.
Én idegen voltam köztük, a nevemet sem tudták, azonban megjelentem náluk egy liturgián, ahol a számukra legkedvesebb és legimádottabb dolgot ünneplik, Jézus Krisztust és az eukarisztiát.
Befogadtak, hiszen ebben, a számukra legfontosabb és legintimebb párbeszédben, ünneplésben adtak nekem kiemelt helyet, a közösség teljes jogú tagjaként. Nem kérdezték meg, hogy meg vagyok-e keresztelve, gyóntam-e, hogy az oltárhoz mehessek, egyszerűen és kérdés nélkül fogadtak maguk közé. A liturgia után a vendéglátó szerzetesem ebédet főzött nekem kizárólag vendégszeretetből, ingyen. Látta, hogy megilletődtem a liturgia után és mielőtt elmeséltem volna neki a történteket (amiről ő nem tudhatott, mert nem vett részt), ezt mondta: Szent Antal nem vett föl semmilyen megkülönböztető jellegű, figyelemfelkeltő, tekintélyt parancsoló ruhát. Nem szólíttatta magát atyának (tisztelői később kezdték el így hívni, nem kötelességből). Nem tett megkülönböztető fogadalmat. Egy maradt az emberek között, sőt! A kisemberek legkisebbike lett. „Ezért mi úgy tartjuk itt, hogy bárki, aki ide jön, Antal nyomdokaiba lép, akár egy napra látogatja meg a kolostort, akár egy hónapra, akár egész életét itt tölti és ezáltal ő is szerzetes lesz itt közöttünk, egy lesz közülünk. Mi szerzetesek, a kolostorban mind viseljük az Antal nevet saját keresztnevük után. Amíg itt vagy, téged is Zsombor Antalnak szólítunk, ezzel fejezzük, ki, hogy hozzánk tartozol. Ez persze nem felőlünk gesztus. Te teszed meg azt a gesztust, hogy idejössz és közösséget vállalsz velünk” – mondta.
Érdemes elgondolkodni ezeken a szavakon. Mennyiben lenne más a mi egyházunk is, ha ilyen módon gondolkodnánk! Azt hiszem, ez a 75 éves öregember mindennél jobban megfogalmazta a keresztény közösségek hivatását. 1700 éve töretlenül vallják és gyakorolják ezt a lelkiséget és úgy tűnik, ez mindig működött nekik. Legyen ez a küldetésünk: mások szájából szomjazni az evangéliumot. Az idegen szájából. Nem utolsó sorban
gyakorlatra váltani az evangélium radikális és cselekvésre felszólító üzeneteit.
Jézus kevésszer fenyeget. Máténál mégis komolyan szól: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, idegen voltam és nem fogadtatok be.”
Ígéretemhez híven visszatérek a korábban feltett kérdéshez. Mit tudok kezdeni én, utak és pályák előtt, között álló fiatal? Sokszor tévesen kilátástalannak nevezzük a hasonló szituációkat, pedig a korábbi példámra utalva pont az ellenkezője igaz. Meg vagyunk zavarodva a kilátás szélességétől. Túl sok kilátás, túl sok út terpeszkedik el a lábunk előtt. Talán a Gondviselés nem véletlenül hoz minket ilyen helyzetbe. Ilyenkor
érdemes leülnünk és gyönyörködnünk ebben a kilátásban. A teremtő Isten művében, aki ennyi utat, embert, világot, pályát terített elénk, hogy választhassunk.
Ebben a gyönyörben érdemes szemlélődnünk, feltérképeznünk a magunk előtt álló történéseket. Hiába tapasztaljuk, hogy a digitalizált világ mindennél jobban próbál minket sokkban tartani és megijeszteni, hogy azonnali választásra, vagy éppen választás helyett a social mediában való pörgetésre utasít minket, van más út is, a valódi emberi élet megtapasztalásának, a teremtett érzékeink és képességeink megismerése és a szemlélődő gyönyörködés.
Pecze Zsombor
hirdetés
