Mi a gyógyír a magányra? Miért furcsa az embereknek, ha valaki egyedülálló? Hogyan lehet megszeretni a csendet? Tapolyai Emőke, klinikai- és pasztorálpszichológus többek között ezekre a kérdésekre adott válaszokat, iránymutatásokat a Duna TV adásában.
A magány és az egyedüllét nem ugyanaz?
A magány és az egyedüllét között elég nagy különbség van, hisz az egyedüllét egy fizikai állapot, annyit jelent, hogy nincs körülöttem, mellettem, más fizikailag. Esetleg kint vagyok az erdőben, vagy az utcán egyedül sétálok, és már mindenki alszik, vagy egy szobában egyedül ülök. A magány ezzel szemben egy lelki egyedüllét. Amikor lehet, hogy vannak körülöttem emberek, de belülről úgy érzem, senkihez nem tartozom. Lehet, hogy egy házasságban vagyok, de belülről úgy érzem, nem kapcsolódunk. Míg az egyedüllét fizikai állapot, a magány egy lelki magamra hagyatottság.
Mi a gyógyír a magányra?
Először is megtanulok magamban békességben lenni, kibékülni a saját életemmel, múltammal, jelenemmel, állapotommal, és ebből nyitok az emberek felé. Megtanulom őket megérteni, tisztelni, jelen lenni és bízni bennük.
Egy keresztény ember számára különösen sokat jelent az, hogy ha nemcsak bentről kifelé indul el, hanem elkezdek fölfelé is kapcsolódni Istennel. Amikor Istennel kapcsolódok, akkor megismerem Őt, és megismerem az Ő tekintetét, amilyen szeretettel felém van. És ebben a szeretetben, ha tényleg megtapasztaljuk az önarcképünk visszatükröződését Jézus szeméből, akkor könnyebb magunkat is elfogadni, és a körülöttünk levőket is.
A magányra gyógyír: a találkozás Istennel, magammal és az emberekkel.
Az életemben van áhított csend és magány is. De mikor válik elviselhetetlenné a magány?
A csend egy várakozás. Válaszra, megértésre, egy szóra, Isten szavára. A csend egy nyitott állapot. Ugyanakkor a magány az egy lelki viszonyulás magamhoz és másokhoz. Amikor nem tudok megbarátkozni önmagammal, és az emberekkel sem. Az egyik legmegbetegítőbb érzés a magány érzése. Azért, mert míg az egyedüllét fel tud minket tölteni, szükségünk is van megbarátkozni az egyedülléttel, hogy találkozzunk önmagunkkal, saját meggyőződéseinkkel, betekintve a lelkünkbe, a gondolatainkba, a hálánkba – addig a magány gyötörni tud, ahogy az ember szenved a meghitt kapcsolatok hiányától. Ezért nagyon sokszor a magányos ember ostorozza is magát, vagy haragszik másokra.
Hatással lehet-e a hosszú távú egyedüllét az egészségemre?
Az egyedüllét nem, hiszen az egy egészséges dolog, sőt az egészséges ember egyik vonása az, hogy tud egyedül lenni, és abban jól is tudja magát érezni. De a kapcsolatnélküliség meg tud betegíteni, kihat az egészségünkre. A magány káros. A magányban nincsenek meghitt kapcsolatok. Nincsenek olyan emberek, akikkel megoszthatom magamat, nem csak a fájdalmamat, nem csak a nehézségemet, hanem az örömömet is. Ha az örömünket, a sikerünket nem tudjuk valakivel megosztani, az ugyanolyan fájdalmas és küzdelmes lehet, mint egy gyásznak, egy veszteségnek, egy kudarcnak a megélése.
Fontos, hogy minél több meghitt kapcsolatunk legyen. Úgy érdemes ezt elképzelni, hogy gyűrűkben helyezkednek el a barátok körülöttünk. Érdemes minél szélesebb körben emberi kapcsolatokat építeni. Minden egyes kapcsolat valami mást ad, valami erősítőt ad, közelebb vagy távol van, de mindenféleképpen érték számunkra.
Ahhoz, hogy egészségesek legyünk, kell, hogy legyenek egészséges kapcsolataink.
Miért furcsa az embereknek, ha valaki egyedülálló?
A mai nyugati világban az egyedülállóság már nem ritkaság. Mondhatnánk azt, hogy szinte már természetesnek tűnik, de mégsem az. Akármennyire is elfogadjuk gondolati szinten, hogy az emberek lehetnek egyedül, akár dönthetnek az egyedüllét mellett, valahol a lelkünk ezt nem tudja elfogadni. Azért nem, mert az ősi lenyomat valahonnan még az Édenkertből jön, aho Isten a tökéletes állapotban, a tökéletes teremtett világban, ahol semmilyen bűn nem volt, és semmi rossz nem volt, ránéz Ádámra, és azt mondja: nem jó az embernek egyedül lenni. Ennek a lenyomata ott van bennünk. Ezért teremtette Évát Isten Ádám mellé segítőtársnak. Amikor az emberek gondolatilag elfogadnak valamit, az egy belső igyekezet, de nem biztos, hogy egy lelki elfogadás is.
Az emberben az ősi lenyomat az, hogy kívánom neked, hogy legyen melletted valaki, aki egy kicsit könnyebbé teszi ezt az életet, aki segít a küzdelmeidben. Az emberek nem mindig kedvesen és jól adják ezt át, de hogyha a felszín mögé látnánk, inkább egy tudattalan aggodalom mintázatát látnánk, mintsem kritikáét.
Hogyan tudom megszeretni a csendet?
Fokozatosan. Az első lépés, hogy felismerem azt, hogy jó lenne többet csendben lenni. Aztán beismerem azt, hogy bizony nekem is nehéz csendben lenni. Túlzottan függök ettől vagy attól a zajtól, a külső hatásoktól, impulzusoktól.
A lecsendesedés ott kezdődik, hogy elkezdem kikapcsolni nemcsak a hangokat, hanem azokat a gondolatokat, cselekvéseket, időkitöltéseket, amelyek megfosztanak engem a csendtől. Kikapcsolom a külső zajokat, és elkezdem gyakorolni a csendet. Kezdetben ha napi 5 perc megy, az már nagyon szép eredmény, és azt lehet fokozni 10 percre, és így tovább. Nem kell nagy dolgokat elvárni, néha pont az az akadálya a saját fejlődésünknek, hogy olyan hatalmas dolgokra várunk, olyan nagy csodákat akarunk megélni az életünkben, hogy ez maga egy külső zajjá válik.
Néha elég csak megengedni magamnak, hogy most ne csináljak semmit.
Legyünk türelmesek magunkkal! Nem kell teljesíteni, elég csak kísérletezni, próbálkozni és abban kitartani, ez maga már hozza a változást.
Érdekes, hogyha kimegyünk a természetbe, ott ezt néha könnyebb megélni, mert a természetnek van egy olyan összhangja, belső csendje és harmóniája, hogy bár csivitelnek a madarak vagy zúg a szél, ezek a hangok nem zajként hatnak ránk, hanem lecsendesedésként és megnyugvásként.
A csend egy várakozás. Várakozás arra, hogy majd találkozok olyan gondolataimmal, kérdéseimmel, felismeréseimmel, amikre csak a csendben lehet találkozni. Ebben a csendben tud Isten is válaszolni. Ő sokszor válaszolna, csak mi nem várjuk meg, mert nehéz csendben lenni.
hirdetés
