„A kérdés, hogy az ember képes-e meglátni az Emberfiát? Vagy egyszerűbb megítélni Őt, jól vagy rosszul és csak azt engedjük meg látni belőle, amit látni akarunk.” Felemelő vendégírást osztunk meg veletek, az Istennel való kapcsolat magasságairól és mélységeiről.
Húsvét közeledtével rengeteg gondolat cikázik a fejemben és még több a szívemben. Az ünnepről, Jézusról és az emberekről, akikben mind ott van az isteni szikra, a valódi kapcsolódási pont az Atyához. Szabadon dönthetünk arról, hogy élünk ezzel a kapcsolattal vagy sem. Ez a szabad akarat. Mégis mikor a legnehezebb az élet, akkor nincs olyan ember, aki nem gondol arra, hogy „Kérlek, segíts át ezen!”. Nem önmagunkban, nem az új bálványokban, nem más emberekben, hanem egy magasabb erőben bízunk. Aztán elmúlik a veszedelem és a többség elfeledkezik az egészről. Azért, mert csalódtak, vagy azért, mert természetesnek veszik. Ilyen az emberi természet. Hisszük és valljuk, hogy Isten a szeretet, világiként is ezt tartjuk a legfontosabbnak. Valójában a valódi szeretet csak egy apró tükrözödését érzékeljük az általunk érzett érzelemben. Töredékes és feltételekkel teli. Szeretünk és haragszunk a másikra, attól függ, hogy megadja nekünk, amire vágyunk vagy sem és ebben sokszor sérülünk. Ítélünk és megítélünk mindent és mindenkit, elfelejtve, hogy ők is olyan gyarlók, mint mi vagyunk. Ez alól Isten sem kivétel, talán őt ítéljük meg a legjobban, hiszen úgy hisszük, hogy nála van a boldogságunk záloga.
Jézus számomra: Isten Emberi szeretet arca. Megmutatta, hogy milyennek teremtett minket az Atya: olyannak, aki mindig minden helyzetben meglátja a törékeny lelket a másikban. Akkor is, ha sokszor nem tudjuk, hogy mit és miért cselekszünk kapcsolatainkban, életünkben. Ám ahhoz, hogy erre a szintre jussunk, szükséges, hogy lássuk Őt a teljes valóságában.
Nem csak az áldozatot, a gyógyítót, a tanítót, az Istent, aki mindent elbír és kibír, hanem az Embert is: félelmeivel, veszteségeivel, sérülékenységével, indulataival, bátorságával és az emberekbe vetett határtalan hitével együtt.
Minden bennünk is fellelhető emberi érzéseivel együtt.
Több, mint 2000 év után is érzelmeket vált ki belőlünk. A többség haragot, hogy nem hozta meg azt a békét, ami a mi igazságérzetünkben létezik. Érezhetünk sajnálatot, csodálatot. Megkönnyebbülést, hogy más megtette helyettem a megváltást. Úgy tekintve erre a kegyelemre, mint egy arany beszállókártyára, amelyre általa jogosultak lettünk és ezt akár a halálos ágyunkon is előhúzhatjuk.
A kérdés, hogy az ember képes-e meglátni az Emberfiát? Vagy egyszerűbb megítélni Őt, jól vagy rosszul, és csak azt engedjük meg látni belőle, amit látni akarunk.
A Golgotára vezető úton Jézus a legesendőbb és a legerősebb arcát mutatja. Kettősség, ami minket alaptermészetünkből fakadóan jellemez. Ezt látja rólunk Isten is: egyszerre gyengék és erősek is tudunk lenni, mélységesen gyarlók és szeretetteljesek.
Aki valóban Jézussal együtt jár, azt előbb vagy utóbb elhívja a Golgotára vezető útra, hogy saját keresztünket cipelve, átérezzük és megtapasztaljuk Isten valódi természetét.
Nem egy távoli Isten lesz már, hanem részünkké válik.
A kérdés, hogy vállaljuk-e ezt a hívást? Vállalva akár, hogy az addig felépített életünket, hivatásunkat, szeretteinket, addigi vágyainkat és álmainkat is fel kell áldozni érte.
Valójában képesek lennénk rá, ha Isten hívna? Vagy inkább a szabad akarat jogán nemet mondanánk?
Jézus képes volt. Értünk.
Csintalan Éva
hirdetés
