„Óriási veszteség, ha azt gondoljuk, hogy Istenben csak annyi van, hogy vasárnap elmegyünk a templomba, ott hallunk Róla, aztán hazamegyünk. Az Istenismeret és a helyes önismeret összefonódik, muszáj magunkkal rendben lenni, hogy Istent is helyesen lássuk” – véli Keserű Gerda, aki a Timóteus Misszió missziós munkatársaként teljes időben szolgál. Jelenleg az egyetemi korosztály és a harmincas éveik vége közt lévő fiatalokkal foglalkozik, így jól látja, hogy leginkább milyen elakadásaik, kérdéseik vannak. Gerdával beszélgettünk ezeknek a lehetséges okairól, feloldásáról, arról, hogy mit jelent az Istenkeresés a gyakorlatban, és hogy mennyire felszabadító vállalni a gyengeségünket, sebezhetőségünket is.
Több éve foglalkozol fiatal felnőttekkel a missziódon belül. Mi vezetett el téged ide?
Igazából már kiskorom óta megingathatatlanul tudtam, hogy Isten létezik, volt Vele leginkább egy gyermeki, kétségbeesett kapcsolódásom, ösztönösen, pedig nem kifejezetten olyan családból jövök, ahol gyakorolják a hitüket, inkább csak kulturálisan volt jelen a kereszténység. Az életem úgy alakult, hogy egész sokára, diploma után váltam szívből kereszténnyé. Életre és hitre jutottam Krisztusban, akkor születtem újjá és kezdődött egy másféle időszámlálás. Bár egyházi iskolákba is jártam, nem hangsúlyozták, hogy személyes kapcsolatban is lehetne élni Istennel, Jézus szerepét sem értettem, hogy mégis miért volt nagy szám az, hogy Ő élt itt a földön, aztán meghalt, és hogy tudok én Vele kapcsolódni. Aztán fősulis koromra teljesen kiégtem abban az életben, ahogy addig azt ismertem: hét napból hatot buliztam, felületes beszélgetések és megkérdőjelezhető barátságok vettek körül: csapódtam ide-oda, a vizsgaidőszakok sem jelentettek nagy kihívást. Végül a diplomaosztó után óriási lett bennem a kérdőjel, hogy hogyan tovább. Egyszerűen éreztem, hogy biztosan több kell legyen az életben, mint hogy csak tengődünk és élünk bele a vakvilágba. Komolyabb párkapcsolatom is volt akkoriban, mégis üresnek és magányosnak éreztem magam.
Ott elkezdtem keresni, mert találkoztam élő hitű keresztényekkel és valami elindult bennem. Egy masszív évbe telt, míg kiéhezve kerestem az utamat, ami alatt a kereszténység szinte egész palettáját bejártam, voltam sok felekezetben, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Eddigre már a hátam mögött volt minden okkult vagy new age-es, ezoterikus finomság is, ezek addigra kevésnek bizonyultak.
Nyilván elsősorban a feltétel nélküli szeretet fogott meg és tűnt fel, erre kaptam rá, mert éheztem.
Még odáig is elmentem, hogy 24 évesen beiratkozzak konfirmálni a 13 évesekkel – tiszta vicc -, aztán ott javasolták, hogy máshol folytassam, mert annyira sok kérdésem van, hogy feltartom a konfirmációs tanfolyamot.
Végül hogyan tértél meg?
Végül otthon, egy keddi átlagos estén, egy vékony kis könyvet olvasva tértem meg. A könyv a szeretetről és szerelemről szólt, és abból értettem meg Krisztus szerepét. Ekkor álltak össze a puzzledarabok… és ott döbbentem rá, hogy azért szól nagyot ez a sztori, mert Jézus nemcsak meghalt, hanem fel is támadt, és ma is lehet menni Hozzá, hiszen él és ezt szeretetből értem tette. Elvitte helyettem a balhét, tulajdonképpen. Amibe Ádám, Éva és örökletesen minden ember belebukott. A nagy függetlenedést Istentől, a ,,köszönjük szépen, majd magunk megoldjuk” mentalitást. Frissítő volt a rengeteg könyv után, amiket bújtam, hogy a tiszta evangéliumot így hallottam végre. (Érdekes, hogy pont a Timóteus Társaság által kiadott könyv volt ez, ahol ma dolgozom.) Megértettem, hogy miért van szükségem Krisztusra, és hogy Ő az út, az összekötő Isten és énköztem, és szenvedélyesen szeret – nekem ennyi elég volt, hogy megváltoztassa az életemet. Az ott egyedül elmormolt imámat, amiben átadtam az életem és hitre jutottam, Ő komolyan vette akkor és azóta is – komolyabban mint én.
Abban ez egy évben rengeteg különböző gyülekezetet meglátogattam, remélve, hogy majd elmagyarázzák, hogy kell kereszténynek lenni vagy megtérni, de sajnos sehol sem tapasztaltam, hogy úgy kommunikálták, tisztán, hogy tudnám, mi az evangélium lényege, sem azt, hogy hogyan lehetsz részese vagy mit kellene tenni. Mikor megtértem és összeállt a kép, két mázsa súllyal lettem könnyebb és egyszerre voltam boldog, lelkes és ugyanakkor dühös, hogy miért nem mondta el ezt az üzenetet nekem senki hamarabb. Ez abba torkollott, hogy eldöntöttem, hogy én innentől minden erőmmel azon leszek, hogy más fiatalnak ezt ne legyen ilyen nehéz hallania, ne érezze úgy, hogy egyedül kell kikaparnia a gesztenyét. Nem Isten keze a rövid, Ő mindig is nyújtotta felém a kezét, de én akkor, 2008-ban fogtam meg, és azóta sem akarom elengedni.
Ugyanakkor
az első perctől kezdve hatásos életért imádkoztam.
Akkoriban minden nap a munkám után, este 5-6 után kezdtem el még találkozni emberekkel. Közben a gyülekezeti életbe is belevetettem magam, ifit vezettem, bekapcsolódtam a dicsőítésbe és az imaszolgálatba, faltam a Bibliát. Néhány év elteltével éreztem rá egyértelmű elhívást, hogy teljes időben szolgáljak. Megkaptam Istentől az életigémet, amely a Máté 6,33: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek”. Ez az ige persze nem csak a teljes idejű szolgálóknak szól, de nekem akkor ez volt a válasz és erre rá lehet építeni egy életet.
Nincs olyan sok missziós társaság Magyarországon, de mivel a könyvet, amely a megtérésem alapjául szolgált, a Timóteus Misszió (akkor FÉK) adta ki és több barátomat is példaértékően ők mentorálták, illetve tanítványozták, arra gondoltam, hogy megnézem őket.
Két évig önkéntesen besegítettem, láttam, hogy miket csinálnak, és hogy elsősorban középiskolásokkal, egyetemistákkal foglalkoznak. Aztán egy pár évig diákokkal dolgoztam, de az utóbbi időben a Timóteus Misszión belül már egy idősebb korosztály felé szolgálok: az egyetemet végzett huszonévesektől akár a negyvenévesekig. Azt tapasztalom, hogy ők vannak az egyik legsebezhetőbb időszakban, amikor kilépnek az egyetem után az életbe, és nagyon sokan nem tudják, mihez kezdjenek. Addig az iskolarendszer fogja a kezünket és szinte robotpilóta üzemmódban mozog az életünk, de aztán jönnek a nagy kérdések, hogy ki vagyok én, mit csináljak, ki akarok lenni, milyen világnézet a nekem való, meg akarok-e házasodni, hogy kezdjem el a felnőtt életet? A kérdések mellett ez az időszak még óriási terheket, nehézségeket hordoz magában, például, hogy hogyan lesz lakásuk, munkájuk, hogyan lehetnének boldogok – ezekben szeretnék mellettük lenni, hogy ne csak az akadályokat lássák, hanem a nagy képet és megoldást, a lelki vetületét. Pont azért céloztam meg ezt a réteget, mert együttérzek velük, átmentem ezeken a kérdéseken, engem sem került el a nehéz időszak és az út a kritikus ponthoz, amikor eldől, hogy kiből mi és ki lesz.
Isten valami csodálatosat kerekített ki az én életemből is, amit előtte csupa céltalanság, fals identitás és unalom jellemzett.
Korábban az értékességem megerősítését dolgoktól és más emberektől vártam, az identitásom ingatag talajon mozgott. Sok mindenből kellett meggyógyulnom vagy szabadulnom, ez erős együttműködést kívánt az Istennel. Ezek miatt azt gondolom, hogy élettapasztalatomból és Istentől jött elhívásból tudok velük kapcsolódni, értek a nyelvükön és igyekszem segíteni nekik személyes módon. Rengeteg potenciál van egy fiatal felnőttben, nem mindegy, hogyan alakulnak a szívében és fejében a fenti kérdések, milyen lesz az értékrendje, kit kezd el követni.
Ezek szerint hívőkkel és nem hívőkkel is beszélgetsz?
Igen. Bár jelenleg több a hívő, akinek elakadási segítség szükséges, de igen, nem hívőkkel is beszélgetek. Fontos tudni azt, hogy ezt is érzékenyen érdemes tenni, mert hitem szerint hiába vagyok a legfontosabb és legjobb hír (az evangélium) hordozója, amikor erről beszélek, akkor összeroppantom az ő addig igazságnak vélt világnézetét. A szívben bekövetkező változást, cserefolyamatot nagyon kell tisztelni, az érzelmi gátakat pedig finoman kezelni előtte, bizalmat építeni. Érdemes párbeszédben, jó kérdésekben gondolkozni. És itt nem lehet eljátszani, hogy szeretem az illetőt. Vagy igen, vagy nem, az fog áthatni. Nem sok mindenki tért meg arra, hogy személytelenül arcul csapták az igazsággal. Sosem szeretnék – és hála Istennek, a személyiségem alapján nem is tudnék – annyira keresztény buborékban élni, hogy ne mozogjak kinn és lássam a világot, ismerjem a szükséget és felismerjem az elveszettséget.
Ha valaki dönt Jézus követése mellett, akkor szívesen segítek neki növekedni és a lépéseket megtenni, hogy minél jobban megismerhesse Őt és önállóan járhasson Vele. Mivel ez egy kapcsolat, és nem egy robotpilóta üzemmód, ezért
elkél a segítség abban, hogy kialakíthassák az új életüket hívő keresztényként, amiben már nem egyedül vannak, hanem egy örök társsal, Krisztussal, aki egyben barát, király és Úr az életükben.
Ezt a kapcsolati segítséget hívhatjuk tanítványozásnak vagy mentorlásnak, néha szívesen beleteszek coach-elemeket is, mikor mire van épp szükség, ebben kell a Szentlélek vezetése.
Sok gyülekezet úgy látom, hogy nem jár elöl abban, hogy ezzel a korosztállyal kezdjen valami érdemlegeset. Ők már nem tartoznak az ifibe, ha pedig még nem házasodtak meg huszonévesen – és nagyon sokszor ez a helyzet –, akkor a házaskörbe sem tudnak bekerülni, és egy légüres térben találják magukat.
Nehéz ilyenkor a meggyökerezés, a segítségkérés, ők nem biztos, hogy például egy kétgyerekes anyukával szeretnének kapcsolódni, amikor nekik még nem a gyereknevelés a kérdés az életükben, hanem az, hogy egyáltalán mikor fogok oda eljutni, hogy nekem egy egészséges párkapcsolatom legyen? Szóval szerintem fontos, hogy egy kortárs melléjük szegődjön, aki talán előrébb jár vagy tapasztalt bizonyos kérdésekben és tud segíteni. A mellészegődésnek és a jelenlétnek önmagában ereje van, nem beszélve arról, hogyha még tudatosan is csináljuk.
Segítesz a gyülekezetkeresésben is az embereknek?
Persze, a példamutatás, az ott van, mégis vigyázok arra, hogy ne magamhoz kössem őket, vagy ne azt akarjam gyakorlatban rájuk applikálni feltétlen, amit magamra. Arra bátorítom és afelé vezetem az adott személyt, hogy egészséges identitásra és érettségre jusson, és saját meggyőződésekre. Ha a Szentlélek munkája által eljut addig, hogy igenis saját maga felelős az életéért, a Krisztuskövetéséért, és elkezdi hallani az Urat a saját életére, akkor már elkezd minden a helyére kerülni. Ezek a dolgok meg szoktak történni, mint a gyülekezetkeresés – betagozódás egy közösségbe. De igen, ha kérdeznek, tudok ajánlani gyülekezetet, sok közösséget ismerek országszerte.
Vannak olyan kérdések, amelyek nem feketék és fehérek, és mindekit személyesen akar azokban vezetni az Isten. Pont ezek miatt sem lehet tanítási szintre emelni olyan dolgokat, amikben személyes vezetés kell, és nem mondja ki egyértelműen a Biblia. Hogy Béla vagy Imi legyen a társam, vagy X, Y gyülekezetbe járjak, vagy fodrász legyek vagy építészmérnök. Nem lehet rutinszerűen és mintamódon ,,csinálni” a kereszténységet, mert ez egy kapcsolat az élő, személyes Istennel. Ahogy én működöm, az más, mint ahogy a másik működik. Ez is Isten fantasztikus kreativitását mutatja.
A személyes vezetést és a meghitt kapcsolatot Vele nem lehet megúszni ahhoz, hogy tudjunk aktív alakítójává is válni az életünknek, és ne csak megtörténjen velünk.
Az instant megoldások világában gyors, bevált recepteket akarunk kapni, de én tartózkodnék az ilyenek gyártásától, mert ez olyan, mintha dobozba zárnánk Istent, vagy egy lelátóra száműznénk Őt az életünkben. Viszont Ő nem popcronnal a kezében, páholyból szeretné végignézni az életünk alakulását és szurkolni, hanem szeretné, ha aktív szerepet szánnánk Neki, behívnánk és együtt, kézenfogva csinálnánk végig. És ha hagyjuk, hogy vezessen a táncban, nekünk csak élvezni kell. De ahhoz táncba kell állni. Minden lépés és kilépés vagy próbálkozás rizikós, de így érdemes élni. Mert az élet nehéz, de gyönyörű is. Pont ezért a tiszta evangéliumhoz szeretném őket vezetni, hogy lássák, hogy ára volt annak, amit nekünk Jézus adott, és hogy nem lehetünk restek; vagy így, vagy úgy, de mentenünk kell az embereket.
Az egyház kapuin belül is simán le lehet élni egy életet félig alvó állapotban, csak nem érdemes. Én mindenképpen fel szeretném rázni ezeket az embereket. Szóval nem bánom, ha Isten sokkal több megakadt hívőt küld, akit lehet, hogy korábban már sok pofon vagy kiábrándulás ért keresztény közegben, megsérült vagy kudarcba fulladtak a próbálkozásai, vagy akár elhívási, hivatásbeli megakadásai vannak. Soha nem célom belemenni egyházi vitákba, engem az adott egyén és az Ő Istenképe érdekel.
Ezeknek a fiataloknak milyen jellemző kérdéseik, elakadásaik vannak? Ezekre milyen választ szoktál adni?
Ennek a generációnak, akikkel foglalkozom, a szülei még teljesen más rendszerben nevelődtek és sok esetben van egy kapcsolódási, érzelmi hiány. A szüleinknek még volt célja, legalább a rendszer leváltása, hogy véget érjen a szocializmus, de ez már nem aktuális a mi nemzedékünkre, így céltalanságot örököltünk. Arra sem voltak a szüleink felkészítve, hogy mit kezdjenek ezzel a nagy szabadsággal, mi pedig főleg nem.
Azt látom, hogy nagyon sok apátlan család van, még ha ott is van fizikailag az apa, valahogy nem tudott jelen lenni érzelmileg.
Nagyon sok lelki és szellemi értelemben árva, kallódó embert látok, kapcsolódási és döntésképtelenségi problémákat hordozva.
A tragédia az, hogy pont amire éhesek – szeretetre és kapcsolódásra -, attól tudatosan vagy tudattalanul elvágják magukat.
Erre még rájön a felnőtté válás és az útkeresés terhe. Nagyon nagy tünetnek látom a céltalanságot, a nihilt és a reménytelenséget. Mindenki keres valamit, de a bőség zavarában toporog vagy úszik az árral. Erre persze a jó öreg Hollywood is hatással van, mert a filmekből és sorozatokból ömlik a többnyire félreveztő ,,iránymutatás”. Például, hogy kézenfekvő egy másik embertől várni a boldogságunkat, és hogy betöltse az űrt. Nem lehet ekkora terhet senkire sem tenni – és nem is képes erre egyikünk sem.
Most még egy divatos dolog jött emellé, amitől már rendesen rosszul vagyok: az önszeretet. Nem mintha ne lenne fontos, de szerintem nagyon túltoljuk manapság. Ebben az az alattomos, hogy rezonál az ember legkedvesebb vágyára, a szeretetre, de kifordítja azt és szintén önközpontúvá teszi. Elveti a magot benned, hogy hidd azt, hogy te meg tudod oldani és te jól tudod magadat szeretni, de valójában erre nem vagy képes magadtól, és nem is erre van szükséged.
Igen, szükség van önelfogadásra és egészséges önszeretetre, mert így tudsz másokat is szeretni, de még mindig nem arra vagyunk teremtve, hogy magunkért, magunk körül forogva éljünk.
Ha egész életünket arra szentelnénk, hogy Isten felénk fordított szeretetét befogadjuk és megéljük, akkor nagyon jól meglennénk és bőven el lennénk foglalva, másokat megnyerve, mert az aktivitásra és nálunk nagyobb célokra hív. Ezért mindenkinek azt ajánlom, hogy ezzel legyen elfoglalva, mert akkor megtalálja Istenben a célját. Aki viszont nem hisz vagy szkeptikus Jézussal kapcsolatban, annak azt mondanám, hogy csak tegyen egy próbát, adjon esélyt Istennek, hogy megmutathassa a szeretetét, tegye fel Neki a kérdéseit bátran – Ő szereti a kihívásokat! Ha én belefértem a kegyelembe, te is bele fogsz, csak kérni kell!
Mit értesz az alatt, hogy Istenben a célját keresse?
Az Istentől jövő elhívásod, életcélod, hogy te személy szerint miért lettél teremtve… Nem az a lényeg, hogy egyszer megtaláljuk, becsomagoljuk és kész, hanem hogy egyáltalán kezdjük el a keresést. Fontos, hogy először legyen személyes kapcsolat Istennel, és utána kezdjük el keresni az elhívásunkat, úgy tudjuk elvenni a vezetését. Azt, hogy én miben vagyok jó, mire teremthetett az Isten, hogy tudom a kreativitását, a szépségét visszatükrözni ebben a világban, mert akkor lesz nekem is a legjobb.
Minél jobban visszatükrözzük Őt, annál boldogabbak leszünk.
Említetted a párkeresés eltorzulását, te mit tapasztalsz, mivel küzdenek leginkább?
Először is, teljesen valid a vágy, hogy szeretnének párkapcsolatot az emberek, ezt nem szabad lekicsinyelni vagy ezért bárkit kinevetni. Itt mindig a motiváció és személyes érettség a kérdés. Ha mi nem vagyunk egészségesek, érettek lelkileg, érzelmileg és mentálisan, akkor a vágyaink és motivációink sincsenek a helyükön, ahogy a magunkról alkotott kép és az Istenről alkotott képünk sem.
Mindenki nagy agymosáson ment át, aki látott már életében legalább két romantikus filmet. Én ott szeretném elkezdeni nézni a filmeket, ahol véget szokott érni: amikor megtörténik a csók vagy a nagy lamour – és akkor mi is van utána? Arról már senki nem szeret beszélni, hogy mi van akkor, ha elmúlik a szerelem… plusz a másik ember is tökéletlen, időnként rossz napja van, megbánt, vagy hogy a kapcsolaton igenis dolgozni kell és erőfeszítéseket kell tenni, hogy kimutassam több év után is, hogy szeretem a másikat. Nem divatos erről beszélni. A világban ekkor jön a válás.
A tény az, hogy soha nem várhatom el egy másik embertől, hogy – akár gyerekkorban bekövetkezett – sérüléseimből engem megmentsen, kigyógyítson vagy találkozzon velük minden nap. Úgy gondolom, hogy a legbölcsebb, amit tehetünk, hogy nem a tökéletes párt várjuk, nem egy túlidealizált valakit, hanem először is megpróbálunk magunkon, a jellemünkön dolgozni és kellemes emberré válni, mert Isten is a legjobbat akarja belőlünk kihozni, viszont ezzel egy felelős kooperációra hív.
Valamint – lehet, hogy népszerűtlen leszek ezzel, de – szerintem meg kell barátkozunk a gondolattal, hogy nem mindig az jó nekünk, amit mi annak gondolunk. Ha tudnánk, hogy mi a jó nekünk, akkor azt is tudnánk, hogy ki a jó nekünk, és irányíthatnánk gond nélkül az életünket önállóan. Ugye, ez a kérdés már az Édenkertben eldőlt. És szükség volt Jézusra, az Ő halálára és megváltásunkra. Esélyt kell adni akár olyan hús-vér emberekkel való beszélgetésre vagy ismerkedésre is, akik lehet, hogy az első pillanatban nem úgy tűnnek, hogy fú, elájulok tőle, ő az esetem…. Nem mindenki lehet Ryan Gosling, elég nekünk belőle egy. (nevet) Azt gondolom, hogy beszélgessünk bátran fiúk-lányok, szépen, lazán, életszerűen, még a végén meglepődhetünk.
Az Úrnak ez a nagy specialitása: szeret meglepni, viszont akkor nekünk meglephető állapotban kell lennünk! Erre törekedjünk!
Abban is érdemes perspektívát váltani, hogy mindig a túlfűtött, szerelemmel kezdődő kapcsolatot várjuk, szinte másnak esélyt sem adunk. Szükséges persze a vonzalom, de a közös gondolkodás, életcél és értékrend, meg az isteni pecsét minimum olyannyira fontos, hogy érezd azt, hogy vele egyfelé megyünk, talán tudunk építeni egy közös életet. Azt látom, hogy sokszor egy jó párkapcsolat partneri, barátsághoz hasonló bizalmi viszonyból indul el, és ahhoz az kell, hogy először csak hús-vér emberként tekintsünk egymásra és beszélgessünk természetesen és lazán, kötődések nélkül, nyugiban, hormonoknak parancsolva. Mert utána, hogyha hozzáadódnak az érzelmek, akkor már ismerni fogom az embert magát, a tökéletlenségeit és a hibáit, mint ahogy ő is az enyémeket – és józanon, nem felfűtött érzelmek alapján tudunk majd dönteni. Így kevesebb a rossz meglepetés.
Ez eléggé ellene beszél a trendi ismerkedésnek… de el is vezet ahhoz, hogy hitben járunk, és nem látásban.
Ez néha nagyon félelmetes, de hogyha rendíthetetlenül az Úrban bízunk, és abban, hogy Ő jó – nem véletlenül ez lett megtámadva az ördög által az Édenkertben is – , akkor nincs mitől félni.
Azt tapasztalom, hogy engedtük és engedjük, hogy az egész szerelemről alkotott kép el legyen torzulva az egyházban is. Egy tünetként jelenik meg, hogy nagyon a világot akarjuk majmolni, közben pedig mindenünk megvan hozzá, hogy mi mutassunk a világnak újat. A szeretet és szerelem magasabb szintjét: az élethosszig tartó ragaszkodást, hűséget, odaadást, amit hiszem, hogy szerelemmel honorál az Úr.
Az interjú második részét hamarosan elolvashatjátok!
hirdetés
