A modernkori rabszolgaság áldozatainak száma világszinten közel 50 millió fő, ami megdöbbentő adat, és ami még ijesztőbb, hogy Magyarországon is több ezer nőt kényszerítenek prostitúcióra. Ez ellen próbál tenni a Névtelen Utak Alapítvány is: a programjukba bekerülő lányoknak segítenek a feldolgozásban és abban, hogy újra munkába tudjanak állni és önálló életet élni. Mindez azonban lassú folyamat, hiszen ezek a nők a fronton harcoló katonákhoz hasonló traumákat szenvednek el. „A Biblia alapértékei mentén, őszinte szembenézéssel igenis lehet gyógyulni” – vallja Alíz és Laci, az alapítvány képviselői.
A Névtelen Utak Alapítvány a szexuális kihasználás, prostitúció és emberkereskedelem áldozatainak rehabilitációjával és reintegrációjával foglalkozik. Ti személyesen miért tartjátok fontosnak, hogy ebben részt vegyetek?
Alíz: Az Egyesült Államokban tanultam az emberkereskedelemről, és ott találkoztam rengeteg áldozattal. Ők maguk beszéltek workshopok, konferenciák keretében a tapasztalataikról és arról, hogyan kerültek ki abból az életstílusból. Annyira megrendített, hogy ők, akik ilyen durván traumatizált, nehéz sorsból jöttek, képesek voltak – nyilván segítséggel, de – kitörni abból az életből, és a saját szervezetüket megalapítani, hogy most ők segítsenek az áldozatoknak. Ezek a lányok hihetetlenül értékesek, akik – ha éppen nem találja meg őket az istenhitük, vagy éppen az adott szervezet, aki segített nekik – elvesztek volna a süllyesztőben. Nagyon megfogott az ő sorsuk, történetük, és részt vettem egy kutatási projektben is a San Diegó-i Egyetemen. Ebben nemcsak szexuális kizsákmányolás áldozatai, hanem az emberkereskedelem más fajtáiban is érintett lányok vettek részt. Rengeteg áldozat- és elkövetősztorit olvastam, és ezekben visszatérő minták vannak. Érdekes, de egyben nagyon szomorú és összetett társadalmi jelenség ez.
Laci: Én úgy keveredtem bele ebbe lelkészként, hogy amikor új gyülekezetet kezdtünk, és csak pár hetes volt a közösségünk, megjelent két törékeny nő, akik utcai szolgálatot végeztek a prostituáltak felé, és megkérdezték, hogy mi ebben szeretnénk-e segíteni nekik. Kimentem velük egy éjszaka megnézni, hogy néz ki ez az utcai szolgálat, és arra döbbentem rá, hogy nincsenek ott férfiak, akik segítenének – csak ez a néhány törékeny nő végzi a munkát. Az volt bennem, hogy segítenem kell férfiként, illetve a gyülekezetemből is többeket bevontam ebbe.
Amióta pedig elindítottuk az alapítványt, az hajt, hogy ha van olyan rehabilitációs és reintegrációs program, amely esélyt ad ezeknek a nőknek az újrakezdéshez és teljes értékű élethez, akkor szeretném, hogy a mi magyar társadalmunk legyen annyira egészséges, hogy fenn tudjon tartani egy ilyet. A mai napig egyébként a mi alapítványunk az egyetlen, amelyik csak ezzel foglalkozik, ezt tűzte a zászlajára. Akarom hinni, hogy a társadalmunk tud biztosítani helyet azoknak, akik ebbe a csapdába kerültek.
Az utcai szolgálatot hogy kell elképzelni? Mennyire mernek megnyílni, beszélni magukról az érintett nők?
Laci: Szociális vonalon indult az egész. Télen forró teát, kávét kínáltak a lányoknak, és ennek mentén kezdeményeztek velük beszélgetést. Illetve adtak egy-két kis könyvet, füzetet az evangéliumról, karácsonykor ajándékokat. A bizalom- és a kapcsolatépítés volt a cél.
A beszélgetésben általában csak női önkéntesek vettek részt. Mi, férfiak két dolgot csináltunk: az egyik, hogy lefoglaltuk a futtatókat addig, a másik pedig, hogy távolról biztonságot nyújtottunk nekik, kocsiból figyeltük őket, hogyha baj lenne, akkor tudjunk egyből segíteni.
Előfordult, hogy baj volt?
Laci: Hála Istennek, soha nem volt ilyen.
Hogyan jut el általában egy nő oda, hogy prostitúcióra kényszerítik vagy az emberkereskedelem áldozatává válik?
Alíz: Ennek a legfőbb oka a mélyszegénység, de okok százai vezethetnek el ide. Az Európai Bizottság egy 2022-es jelentése szerint az emberkereskedelem bizonyos típusai különösen a kiszolgáltatott csoportokat és némely etnikai kisebbségeket célozzák meg. Magyarországon a roma közösség, illetve az intézetis lányok különösen sérülékenyek. A szexuális kizsákmányolás áldozatai 80-85 százalékban nők. Közülük azok kerülnek ebbe a helyzetbe, akik a legkiszolgáltatottabbak, mert például a saját családjukban előfordult rendszeres abúzus, vagy éppen család nélkül nőttek fel – őket nagyon egyszerű behálózni.
Biztosan többen hallottak már a Loverboy nevű jelenségről, azokról a futtatókról, akik megkörnyékezik ezeket a lányokat, és vidékről felhozzák őket Pestre, vagy akár Budapestről továbbviszik külföldre. Tehát
a közösség hiánya, az oktatás hiánya és a már gyerekkortól elszenvedett fizikai, szexuális bántalmazás a legfőbb gyökérokai a szexuális kizsákmányolásnak.
Azért terjedhet el ez ilyen mérgező módon, mert ezek a lányok nem is tudják, hogy ők áldozatok, tehát nem kérnek segítséget. Főleg gyerekként nem, hiszen aki ebben nő fel, annak, bármennyire is szomorú, ez lesz a normalitás. Ők abból merítik az értéküket, hogy kihasználják őket. Így érzik szeretve magukat. Ráadásul ezek a bűncselekmények gyakran láthatatlanok, nem igazán sikeres a felderítésük. Ezért nagyon magas az áldozatok száma, Magyarországon 5-20 ezer fő közé tehető a becslések szerint.
Fotó: Mennyit érsz – Facebook
Kutatások szerint az érintett nők hasonló szintű traumákon mennek keresztül, mint a fronton harcoló katonák – ez nagyon durvának hangzik. Miken mennek át érzelmileg, testileg?
L: Az egyik klasszikus példa, amellyel a rehabilitációs programunkban találkozunk, hogy egy nő, aki miután hazatért külföldről, megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna vele, és élni az életét tovább. Hetek, hónapok elteltével pánikrohamai voltak, cukorbetegség alakult ki nála, vizelettartási problémái lettek. Flashbackek gyötörték, vagyis akaratlanul felidéződtek benne az átélt megrázkódtatás pillanatai.
Már önmagában az traumatizáló, hogy napi 10-20 vadidegen férfi megy rajtuk keresztül, de rengeteg esetben ennél többről van szó: vannak fizikai bántalmazások, illetve olyan beteg perverziók kiszolgálására kényszerítik őket, amelyeket el sem tudunk képzelni.
Olyan megterhelő pszichés dolgok zajlanak akár éveken át, napi szinten, hogy azokat nagyon sok ideig tart feldolgozni.
És akkor még nem beszéltünk a félelemről, a kényszerről, amelyben tartják őket. A háborús veteránoknál szoktak beszélni a poszttraumás stressz szindrómáról, amely az egyik legjellemzőbb következménye mindannak, amin keresztülmentek: ugyanezek a tünetek jelennek meg a kihasznált nők életében is. Minimum önismereti tréningek kellenek ezek után, de gyakran pszichológus és pszichiáter bevonása is szükséges.
Fotó: Dreamstime
Miből áll a rehabilitáció és a reintegráció? Milyen lépéseket kell megtenni egy ilyen kizsákmányolásból való gyógyuláshoz?
L: Rengeteg előítélet van, hogy miért nem kezdenek új életet ezek a lányok és miért nem mennek el dolgozni. Ami miatt nem tudnak, az pont az előbb említett poszttraumás szindróma: olyan tüneteik vannak, amelyek miatt képtelenek bemenni és napi 8-10 órát lehúzni bárhol. Először ezeket fel kell dolgozniuk, ezért az első fázisa a felépülésüknek a rehabilitáció. Ez minimum fél, legfeljebb egyéves folyamat, az állapotuktól is függ, hogy mennyi idő alatt tudják elvégezni. Ha valaki például gyógyszeres kezelés alatt van, függőségei vannak, akkor nyilván több idő. Nincs két egyforma eset. A gyógyulásnál az egyik legfontosabb tényező, hogy időre van szükség, és ezen végig kell vezetni őket.
Sem a gyógyulást, sem a megbocsátást nem lehet siettetni.
Amikor már elkezdenek jövőképben gondolkodni, hogy de jó lenne, ha boltban dolgoznék eladóként, vagy elmennék szakácsnak, vagy befejezném a sulit, akkor már érezzük mi is azt, hogy mernek elindulni kifelé. Ekkor szoktuk áthelyezni őket a második, reintegrációs fázisba. Ez minimum egy év, de akár öt év is lehet. Hogyha valaki főiskolára, egyetemre megy, akkor tovább tart, mert mondjuk még le kell érettségiznie. Van ilyen felépülőnk is, aki most egyetemista, és amikor hozzánk került, még csak három év befejezett középiskolája volt. Ez is mutatja, hogy addig nem képes valaki tanulni, dolgozni, amíg nem dolgozta fel ezt a rengeteg borzasztó dolgot, ami vele történt.
A: A fejlődés sajnos nem lineáris. Egy ilyen súlyosan traumatizált állapotból a gyógyulás egész életen át tarthat, és a felépülés része a visszaesés is. Gyakran előfordul, hogy valaki elkezdi a programot, aztán abbahagyja, de utána visszajön. Több áldozattól is hallottam, hogy ennek az az oka, hogy a korábbi életstílusuk vonzza őket, de újra és újra megtapasztalják, hogy abból ki akarnak lépni. Az alapítványunknál épp ezért az egyik alapelvünk a megbocsátás, tehát aki akar, az visszatérhet. Persze van olyan is, amikor önmagukat zárják ki a programból, akik súlyosan megszegik a házirendünket, mert például elárulják, hol található a védett házunk.
Összességében ezek lányok egy év alatt nem lesznek teljesen gyógyultak, de fel tudjuk őket készíteni arra, hogyan boldoguljanak a munka világában, hogyan vezessenek önálló életet. Olyan készségeket tanítunk nekik a programunkban, amelyek ezeket segítik: pénzügyi tervezés, agressziókezelés, kommunikáció, a társfüggőségük kezelése, vagy a határhúzás. Mindemellett vannak olyan foglalkozásaink is, amelyek a kreativitásukat hozzák elő, így megtapasztalják, hogy miben van tehetségük. Például ilyen a szappankészítés, a közös főzés, a nyelvtanulás vagy a művészetterápiás foglalkozások. Tudunk nekik segíteni lakhatás keresésében, munkakeresésben, és ezután sem engedjük el a kezüket, mert a rehabilitációs és reintegrációs fázison túl akár hét évig maradnak a látókörünkben, tehát az utógondozás is a programunk része.
Vissza szoktak térni?
L: Változó, de akik Budapest környékén maradnak, azok igyekeznek eljönni a közös programokra. Emellett kapcsolatban vagyunk sokukkal online, telefonon. Valójában a közösség fontos része a felépülésüknek, és mindig kapcsolatban akarnak maradni.
Fotó: Névtelen Utak Alapítvány
Mennyire domináns része a programnak az, hogy elhangozzon az evangélium, hogy megosszátok a hiteteket velük?
L: Nem vagyunk olyen szempontból fundamentalisták, hogy mindenkinek kötelező lenne hitre jutnia, megtérnie. Viszont nem rejtjük véka alá, hogy emberszerető, keresztény értékrendű háttérből jövünk. Az értékrendünk a hitünket tükrözi. Az önkénteseink többsége hívő, de vannak nem hívők is, és ez teljesen rendben van. Van opcionális heti bibliaóra, amelyen a lányok részt vehetnek, de nincs hittérítő jellege az egésznek, inkább az önismereti tréningen van a hangsúly.
Valójában az önzetlen szeretet az, ami nagyon sokszor segít nekik átbillenni a felépülésükben, mert eddig tőlük mindenki csak akart meg elvett valamit. Sokszor nem hiszik el az önkénteseknek, hogy tényleg ingyen vannak itt. Amikor megértik, hogy tényleg van olyan, hogy egyszerűen csak azért vagyok itt, mert szeretnélek szeretni és segíteni neked, az le szokta fegyverezni őket. Általában amelyik önkéntessel lezajlik ez a beszélgetés, azzal mernek barátkozni.
A: Többször is előfordult már, hogy megtértek lányok nálunk, ami mindig nagy öröm számunkra.
Miért fontos a férfiak jelenléte ebben a szolgálatban?
L: Hisszük, hogy ez nem női, hanem társadalmi ügy, amelyben férfiként is jelen kell lenni. Én is önkéntesként kezdtem, és az egyik első felépülőnknél értettem meg, hogy nekem mi a szerepem. Nagyon fontos, hogy van olyan férfi, aki nem akarja bántani, aki nem akar tőle semmit. Néha egy apaképet is adunk, mert ezek a nők nagyon sokszor apátlanul nőttek fel vidéki falvakban vagy gyerekotthonban. Tehát
a férfiaknak gyógyító szerepük is van ebben a folyamatban.
Nektek személyesen mennyire tud segíteni ebben a szolgálatban a hitetek? Ezek azért elég nehéz történetek, amelyeket nektek is fel kell dolgozni.
A: Nekem nagyon sokat számít ebben a hitem. Amerikában a kötelező szakmai gyakorlatomat töltöttem hasonló területen egy non-profit szervezetnél, de csak miután elkezdtem náluk dolgozni, akkor derült ki számomra, hogy keresztény szervezetről van szó. Ott tapasztaltam meg az ima erejét. Azt is megtanultam a lányok tanúságtételeiből, hogy ebből a rémálomból egyszerűen önerőből nem lehet kijutni. Nekem ez segített a hitre jutásomban is. Most is nagyon nehéz ilyen élettörténetekről hallani. Néha egy kicsit el kell távolodnom tőle, és rövid pihenés után újra belevetem magam a munkába.
L: Az anonim alkoholisták 12 lépésére épül a program, amelyet egy hívő ember hozott létre. Gyönyörű látni azt, ahogyan ezeken a bibliai alapértékeken keresztül, őszinte szembenézéssel igenis lehet gyógyulni. Ez mindenféleképpen hiterősítő dolog.
A hozzánk érkező nőkben – akár hívőnek mondják magukat, akár nem – van egy harag Isten felé. Hogyha van Isten, akkor miért engedte meg, hogy ez a sok borzadály megtörténjen velem? – ez egy teljesen racionális gondolat. Akik ezzel komolyabban foglalkoznak, azoknál nagyon sokszor történik egy érdekes jelenség – egymástól függetlenül. Az adott lány elmondja, hogy éjszaka azt álmodtam, amikor először megerőszakoltak. Elmondja, hogy látta, hogyan történt, de aztán jön egy fordulat: megpillantja álmában Jézust, aki mellette áll és zokog Ez, hogy jelen van Jézus és vele sír, olyan gyógyító élmény szokott lenni nekik, ami elképesztő.
Megértik, hogy nem Ő hagyta ezt jóvá, hanem együtt sírt velük a fájdalmukban.
Ez szokta átfordítani őket, és feloldani a haragjukat Isten felé.
Mennyire tudtok foglalkozni mindennek a jogi részével? Le lehet-e buktatni, letartóztatni azokat a személyeket vagy csoportokat, akik ezeket a nőket ráveszik a prostitúcióra?
L: Amikor valaki mond ilyet, akkor elvisszük a rendőrségre, hogy feljelentést tehessen, de mi a jogi harccal, az elkövetők felderítésével nem foglalkozunk. Mi alapvetően abban vagyunk érdekeltek, hogy aki bajba került és onnan ki akar jutni, annak valódi segítséget nyújtsunk, hogy újra tudja kezdeni az életét.
A: A rendőrséggel egyébként kapcsolatban vagyunk, de egy korábbi bűnmegelőzési projekt miatt. A Kiállok érted c. prevenciós előadással jártuk az ország különböző nevelőintézeteit. Az áldozattá válás folyamatát mutatta be két színtársulat az előadásban: azt, hogy hogyan kerítik be a lányokat, és hogyan viszik őket ki külföldre. Megdöbbentő, hogy milyen sokan azonosulni tudnak ezzel a történettel, milyen sok lány látott már ilyet – vagy akár meg is környékezték őket.
Fotó: Névtelen Utak Alapítvány
A prevencióval milyen módon foglalkoztok még?
L: Nekünk elsődlegesen ugye a rehabilitáció és reintegráció van a zászlónkon, és prevencióval most még csak másodlagosan foglalkozunk, mert nincs rá időnk, kapacitásunk, de akarunk vele foglalkozni, hiszen ez is fontos.
Az előadáson kívül volt egy nagyon jó kiállításunk, Mennyit érsz címmel. Ezzel szintén az áldozattá válás folyamatát mutattuk be, illetve az abból való szabadulást, annak lehetséges útvonalaival. Ha lesz hozzá anyagi és emberi erőforrásunk, ezt szeretnénk újra kiállítani. Több ezren látták eddig, és nemzetközi szervezetk vezetői is visszajeleztek, hogy szeretnék kiállítani más országban is.
A: Fontos a társadalomérzékenyítés is, hiszen ha az embereknek nincs ismeretük a témáról, akkor nem tudnak az ügyünk mellé állni, illetve a lányok is kevésbé jutnak el hozzánk. Szeretnénk ledönteni a tabukat, tévhiteket, amelyek a szexuális kizsákmányolás kapcsán az emberek fejében élnek. Mert ezek a lányok nem úgy keltek fel egyszer csak reggel kislány korukban, hogy akkor én most prostituált leszek, hanem az életük így alakult. Hisszük azt, hogy nekik is van esélyük a teljes értékű, egészséges életre és a gyógyulásra.
2021-ben egy 10 részes interjúsorozatot forgattunk azzal a céllal, hogy átfogóan bemutassuk ezt a sokak számára láthatatlan jelenséget, és beszélgessünk az emberkereskedelem különböző formáiról és összefüggéseiről, a pornográfiáról és traumafeldolgozásról, reintegrációról és az áldozatsegítő munkáról. Ez a videósorozat a Youtube-csatornánkon megtekinthető.
Említettétek, hogy lassú a felépülés folyamata, de egy átlagos napotok hogy néz ki a programban?
L: Rögtön önállóságra tanítjuk őket. Nem segélyt kapnak, hanem heti ösztöndíjat, be kell vásárolniuk, maguknak készítenek reggelit, ebédet, vacsorát.
Reggelente a védett házból el kell, hogy jussanak a tanterembe, ahol a rehabilitációs program zajlik. Ez napi 5-6 óra foglalkozást jelent számukra. Utána hazamennek és élik az életüket, ahogy bárki más. Az önálló bejárást is az elejétől kezdve tanítjuk, ezzel is azt készítjük elő, hogy amikor majd elmegy az első munkahelyére, már ismerje a várost, ne késsen el, tudja, hogy pontosan be kell érni.
A rehabilitációs programban az első két nap az önismeretről szól, döntések, félelmek, az anonim alkoholisták 12 lépése, szóval ekkor a mélység, a befelé figyelés hangsúlyosabb. Szerdán elindul a váltás, kommunikáció- és készségfejlesztés. Például a főzőiskola, amelyet jelenleg nagyon kedves katolikus apácák tartanak nekik. Ekkor már a könnyedebb témák vannak előtérben.
Miben látjátok még a fejlődés útját?
A: A jövőképünk része, hogy szeretnénk megnyitni a második védett házunkat. Most jelenleg egy van, és 2024 őszén nyitnánk meg a másodikat. Ez azért lenne fontos, hogy azok a lányok, akik már az első éven túl vannak, be tudjanak költözni egy ún. félutas házba. Őket még nem szeretnénk kiengedni a nagyvilágba, mert ha olyan háttérből jönnek, hogy nem tudnak visszamenni a családjukhoz, vagy nincs lehetőségük a lakhatásra, jó, hogyha tudunk nekik szállást biztosítani.
Bentlakó szolgálóra is mindenképp szükség van, ő egy nagyon fontos személy a lányok életében, hiszen ő az, aki együtt él velük. Úgyhogy a közeli jövőben a céljaink között szerepel a megfelelő személyek megtalálása, a második ház megnyitása, és további társadalomérzékenyítő programok szervezése.
Hosszabb távon pedig a nagy álmunk az lenne, hogy a Servants Anonymous Foundation, kanadai szervezet modelljét valósítsuk meg, amely három fázisból áll, és ehhez három típusú ház tartozik. Az első házban zajlik a rehabilitáció, a második házba a programrésztvevők a reintegrációs fázisban költöznének, ezt követően, a harmadik ház esetén pedig már hozzá tudnának járulni a költségekhez, munka mellett már ők fizetnék a lakbért. Ezzel a három fázissal már sokkal biztosabb lenne a felépülésük, és
a visszaesés is megelőzhető lenne, hiszen akkor folyamatosan egy közösség megtartó erejében élnének.
Igazából nagyon sikeresen működik a programunk. A kanadai szervezet nemzetközi felmérése szerint 75 százalékos a sikerráta. Emiatt is szeretnénk bevezetni a társadalmi hatásunk mérését is, hogy alá tudjuk támasztani, hogy ez jól működik. A becslések szerint a modernkori rabszolgaság világszinten 49,6 millió embert érint (Global Slavery Index). Az emberkereskedelem elleni küzdelem terén globális szinten hihetetlenül nagy az összefogás. Igyekszik mindenki hozzátenni azt a kicsit, amit tud – mi is így teszünk.
Szilágyi Anna
(Az alapítvány képviselőinek teljes nevét kérésüknek megfelelően, az anonimitásuk védelmében nem írtuk ki.)
hirdetés
