Az imádkozás, a böjt és az adakozás elengedhetetlen részei egy keresztény életének, de nem jelentik azt, hogy szent életet élünk.
Csábító lehet azt gondolni, hogy ha minden nap imádkozzuk a rózsafüzért vagy a Miatyánkot, azonnal szentek leszünk. Hasonlóképpen, ha az év minden péntekén húsböjtöt tartunk, az nem jelenti azt, hogy hívő katolikusok vagyunk. A külső vallásos cselekedetek végzése minden bizonnyal fontos része a kereszténységnek, de ez nem jelenti egyúttal azt, hogy a mennybe jutunk.
Szalézi Szent Ferenc Bevezetés a lelkiéletbe című könyvében ezt a gondolatot fejti ki:
„Az egyik ember nagyra értékeli a böjtöt, és azt hiszi, hogy nagyon odaszánt életet él, mindaddig, amíg szigorúan böjtöl – bár szíve tele van keserűséggel. És bár nem nedvesíti meg ajkát borral, talán nem még vízzel sem, nagy önmegtartóztatásában nem törődik azzal, hogy rágalmazással és lejáratással valójában a szomszédja „vérét” ontja.
Egy másik ember szintén odaszántnak tartja magát, mert naponta sokszor imádkozik, ugyanakkor gyakran beszél dühösen, arrogánsan, beképzelten vagy sértő módon a családjával és a környezetében élőkkel. Ez az ember megnyitja a pénztárcáját, ha adakozásra kerül sor, de bezárja a szívét minden gyengéd érzéstől és megbocsátástól.”
Szent Ferenc rámutat, hogy ezeket az embereket hagyományosan vallásosnak nevezik, de ennek ellenére valójában nem szánták oda az életüket Istennek.
Akkor mit jelent szentnek lenni?
A szentség kulcsa nem abban rejlik, hogy végrehajtjuk a „jó keresztényhez illő” cselkedeteket, miközben üres a szívünk.
Ehelyett arra vagyunk elhívva, hogy teljes lényünket, testünket és lelkünket adjuk át Istennek. Ha Istenért ég a szívünk, akkor már szeretetből fogunk cselekedni, nem megfelelési kényszerből.
Ha minden nap imádkozunk, az jó kiindulási alap, de hagynunk kell, hogy az imádság behatoljon a szívünkbe, és meglágyítsa azt.
Forrás: Aleteia
Fordította: Szilágyi Anna
hirdetés
