Rollerrel és fejhallgatóval érkezik az interjúra, olyan energiával, amelyet bármelyik fiatal megirigyelhetne. Rajkai Zoltán több mint harminc éve játszik a Katona József Színház társulatában, emellett láthattuk több sorozatban és filmben is. A megtérése egy református templomhoz kötődik: akkor jutottak el Pasarétre, amikor a menyasszonyával esküvői helyszínt kerestek – akivel már 26 éve élnek házasságban. Mint mondja, az Istennel való kapcsolat tud megtartani egymás mellett két embert valódi szeretetben. Hamarosan a tízparancsolatról rendez előadást, szerinte ehhez kellene visszanyúlnunk a mai szétesőnek látszó világunkban.
Mivel több évtizede vagy színész, felmerül bennem a kérdés, hogy mi az, amit csak a színházban tudsz megélni, máshol nem? Mit szeretsz benne igazán?
A színészet egy nagyon gazdag pálya – élményekben, tapasztalatban, megismerésben, felismerésben, és úgy egyáltalán az élet mindenféle területét érintően. Nem egy konkrét témába vagy feladatba vagyok beszorítva a munkámban, hanem egy-egy színdarab kapcsán mindenféle területekre elkalandozhatok.
A másik, hogy a művészetek, de a színművészet különösen az élet teljességével foglalkozik, mindazzal, ami az életet átfogja: jellemek, karakterek, kapcsolatok, folyamatok, történetek. Mindezt nagyon változatosan, korokban, időben, térben: ez egy páratlan dolog. Annyira jó mondjuk a Poppea megkoronázása kapcsán foglalkozni az opera műfajával, egy ókori korszak embereivel, egy olyan karakterrel, akiről a történelmi tudásunk valamit elárul, de mégiscsak a jelenben kell megszemélyesíteni. Utána eltelik két hónap, és akkor hirtelen foglalkozunk mondjuk a Magányos emberek című darabbal, ahol pedig egészen más korszak egészen más embereinek a válságai és küzdelmei állnak a középpontban. Szóval a színház nagyon gazdag és változatos, ami óriási muníció.
Olyan színész vagyok, aki igyekszik elmélyülni egy-egy szerep kapcsán a feladatot körülvevő témában, korszakban, emberekben, utánaolvasok, keresek egyéb forrásokat. Szoktuk is mondani tréfásan egy-egy ilyen próbafolyamat kapcsán valami rendhagyó színpadi szituációban, hogy nahát, ilyet egy bank pénztárosa vagy egy multi adminisztrátora biztos nem él meg a munkája során.
Maga a pálya nagyon passzol hozzám, mindig is nyüzsgő ember voltam, és a kezdetektől megfogott ez a fajta változatosság, gazdagság, hajtott a kíváncsiság. Arról nem is beszélve, hogy rengeteget utaztunk a Katona József Színházzal az elmúlt harminc évben, a világ szinte összes táján megfordultunk Moszkvától Sydneyig, New Yorktól Dél-Amerikáig. Nem gondoltam volna, hogy magyar színészként ennyi helyre eljutok a világban a színházművészet kapcsán.
Az általad játszott karakterek közül volt olyan, amelyik különösen közel állt hozzád?
Nagyon érdekes a színészet, mert vannak olyan szerepek, amelyekkel nem küzd meg az ember annyira, nem tűnnek számára nagy feladatnak. Látszólag kisujjból megoldja, olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, és aztán nagyon nagy siker lesz. És vannak olyan szerepek, amelyek meggyötrik, nagyon sokat dolgozik velük, úgy érzi, hogy határátlépés volt a saját alkotói pályáján is, és azoknak meg nem lesz meg az eredménye, azok nem annyira sikeresek. Szerepálmok soha nem voltak bennem. Talán egészen fiatalon még a Hamlet és ehhez hasonló szerepek vonzottak, de nyilván ez csak divatból, mert azokat mindenki el akarja játszani.
Fotó: Katona Flóra
Volt olyan, hogy nemet mondtál egy szerepre azért, mert az ütközött az értékrendeddel?
Igen, egyetlen ilyen darab volt, a Mártírok, amelynek az értelme és a célja, meg a tartalma hívő keresztényként számomra elfogadhatatlan volt. Ezzel oda is mentem a Katona igazgatójához, Máté Gáborhoz és mondtam, hogy a színdarab állításait én nem tudom elfogadni a hitem miatt, és ezért nem szeretnék játszani benne. Ezt a darab rendezője, Dömötör András és az igazgató is elfogadta, bár nem értettek velem egyet az érveimet illetően, de megértették, hogy ez nekem fontos és nem akartak kényszeríteni semmire. Nem is ért semmiféle retorzió vagy hátratétel emiatt.
A darab egy pubertáskori szexuális és mindenféle más problémákkal élő, kamasz fiúról szól, aki leveszi a Bibliát a polcról, és azáltal, amiket benne talál, vallási szektavezér lesz, sőt, a Szentírás olyan radikális tettekre sarkallja, hogy a zsidó tanárnőjét el akarja pusztítani, kvázi náci lesz belőle. Aki egy kicsit is ismeri a Bibliát vagy foglalkozott vele mélyebben, az tudja, hogy ilyen nem létezhet. Meggyőződésem, ha valaki csak úgy, egyedül, otthon leemeli a Bibliát a polcról és elkezdi olvasni, akkor két dolog történhet vele: vagy egyáltalán nem érti, unalmasnak, furának, meseszerűnek tartja, és visszateszi a polcra, vagy hat rá az ige, elkezdi érdekelni, és elindul a kereszténység útján. Feltétlenül közösséget, templomot, gyülekezetet fog keresni, ahol választ kaphat a temérdek kérdésére. És a további hitélete már attól a közösségtől is függ: tehát vagy továbbmegy a megszentelődés útján, vagy bekerül esetleg egy szektába, ahol tévtanítások vannak és ott már a közösség hatására tényleg radikalizálódhat valaki úgy, ahogy a fiatalember a darabban. De akkor már nem a Szentírás betűje a mérvadó, hanem egy eltorzult közösség manipulációja, ahol már csak ürügynek használják a Bibliát. Én ezt kifogásoltam a darabban. Az ige olvasása önmagában soha senkit nem visz el ilyen végletekbe, ahhoz közösség kell. Tehát a darabnak ezt az alapállítását én jóindulatúan tudatlannak gondoltam, vagy rosszabb esetben provokatívnak, de mindenképpen
Istenkáromlónak és keresztényellenesnek tartottam, ráadásul több száz ige hangzott el a Bibliából az előadásban, mind félremagyarázva a darab szereplője által. A hitem nem engedte, hogy ebben részt vegyek.
Ha már nemet mondás: gondolom, téged is többször megkerestek, hogy szerepelj show-műsorokban – de nem lehet látni ilyenekben, ahogy bulvársajtóban sem. Ezt már a pályád elején eldöntötted, hogy csak a színház legyen a fókuszban?
Amikor én kezdtem ezt a pályát, akkor még nem volt olyan, hogy bulvár, de valahogy a rendszerváltás környékén, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején kezdtek el olyan irányokat venni a televízióműsorok meg a média, aztán egyes színházak is – nyilván gazdasági megfontolásból –, hogy szétnyílt az olló: az igényesebb művészi alkotások és az igényes vagy kevésbé igényes bulvár két külön műfaj lett. Azt tudtam, és el is döntöttem, hogy én nem szimplán a szórakoztatóiparban szeretnék kibontakozni.
Van, aki szereti ezt a világot és meg is találja benne a helyét, de én nem éreztem erre soha késztetést.
Hála Istennek azok a tévésorozatok vagy filmek, amelyekben részt vehettem, mind egy bizonyos szakmai színvonal felett voltak, és nem érzem, hogy bármilyen módon is szégyenkeznem kéne miattuk.
Fel tudsz idézni egy olyan pillanatot vagy életszakaszt, amikor eldöntötted, hogy átadod az életed Krisztusnak?
Régebben azt vallottam, hogy ahhoz, hogy az ember jó színész és igazán nagy művész legyen, mindenfélét meg kell tapasztalni, feszegetni kell a korlátait. Én valóban elkezdtem ezeket feszegetni: drog, nőügyek, társadalmi konvenciók megkérdőjelezése. Nem voltam egy nagy lázadó, de a szándékaimat tekintve elkezdtem deviáns lenni.
Ezek az elképzelt törekvések egyre lejjebb taszítottak, mert hiába történt meg velem valami, amiről beszélni jó volt, valójában a következményei egyre rosszabb állapotba sodortak lelkileg és fizikailag is. A belső feszültség is egyre nőtt bennem. Az akkori barátnőmmel – aki ma már a feleségem – a gimnáziumban jöttünk össze, egy nagyon tiszta és igazi szerelmi kapcsolat volt anno, és ez is bemocskolódott a művészi útkeresésben, elég nyomorult módon. Végül oda jutottam, hogy valahogy próbáljuk meg rendbe tenni a kapcsolatunkat. Tíz évig tartott ez az egész szakasz, és azt gondoltam, hogy ebből a lelki válságból meg problémahalmazból talán az lehet a megoldás, ha összeházasodunk. Elkezdtünk templomokat keresni, hogy hol legyen az esküvő. Mivel mindketten katolikusnak lettünk keresztelve, mindenféle katolikus templomba elmentünk, de csak mert szerettünk volna, hogy a szép díszlet meglegyen a nagy naphoz.
A vége az lett, hogy kikötöttünk a Torockó téri református templomban, mert egy Nők Lapja-cikket mutatott nekem a menyasszonyom, hogy egy alkoholista házaspár hogyan gyógyult meg az alkoholizmusukból, hogy jött rendbe a kapcsolatuk. Nagyon meggyőző és szép történet volt, így megkerestük a Pasaréti Református Gyülekezetet, ahol Cseri Kálmán volt akkor a vezető lelkipásztor. Betévedtünk az ő istentiszteletére, amely rám nagyon nagy hatással volt. Összeállt bennem, hogy ez az egész útkeresés, a feszültségek, az ellentmondások a bűn következményei, pedig akkor még nem is ismertem ilyen fogalmakat.
Csak érezted, hogy valami nem stimmel.
Igen, de akkor hirtelen ott minden a helyére került, már az első istentisztelet alkalmával. Nagyon személyes volt, hozzám szólt, megérintett. Elkezdtünk járni a Torockó téri templomba, és végül ott házasodtunk össze, egy puritán református templomban.
Onnantól kezdve, hogy betettem a lábam a templomba, körülbelül egy év telt el, amikor
tudatosan kimondtam, hogy Jézus Krisztus tanítványaként, hitben szeretném az életemet leélni.
Le tudtam tenni a bűneimet, össze tudtam szedni, hogy mi történt velem addig. Valódi pálfordulás volt, 180 fokos fordulatot vett az életem. Megtértem.
Ehhez még párosult néhány nagyon erős látomásszerű esemény, amelyek által bizonyosságot nyertem arról, hogy az, amit a Biblia állít Istenről, a Szentháromságról, Jézusról, a megváltásról, a túlvilágról, a mennyországról, az mind igaz. Nem mondom, hogy az ilyen látomások feltételei annak, hogy az ember igazán hitben járjon, nem kell, hogy ilyenek történjenek vele, sőt, óvatosságra intenék mindenkit, akivel ilyesmi történik, de számomra ez megerősítő volt. Azóta nincs kétség bennem azzal kapcsolatban, hogy a Szentírás igaz.
Fotó: Katona Flóra
Akkor annak ellenére, hogy katolikusnak lettél keresztelve, végül a reformátusoknál találtad meg a helyed.
Igen, én protestánsnak vallom magam minden szempontból, ugyanakkor nagyon sok katolikus barátom van, és azt gondolom, hogy mindenféle felekezetben lehet hitre jutni.
Szerintem nem az a fontos, hogy melyik felekezethez tartozunk, inkább úgy látom, hogy kétféle dolog létezik: a vallásosság és a hit. A vallásosság nekem a farizeusságot jelenti, amikor az ember használja a hit külsőségeit meg eszköztárát, de közben nincs igazi hit benne. Sőt azt is ki merem jelenteni, hogy a vallásosak utálják a hívőket, tehát ez egy nagyon erős szakadék. Jézus ezt a keskeny út példázatával fogalmazta meg: „Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt. 7:13-14) Tehát kevesen vannak a hívők, sokan a vallásosok, ugyanakkor a vallásosok miatt káromoltatik az Isten, mert hamis módon képviselik az Urat. Nem biztos, hogy eleve gonosz szándékkal, sokszor csak tudatlanul. Jézus mondja azt is, hogy szükséges újonnan születnetek, ha ez nem történik meg, teljesen mindegy, hogy milyen felekezetben van az ember, addig csak képmutató. A kereszténység neve alatt rengeteg bűnt követtek el, de ezt nem maga a kereszténység és nem a hit, hanem az esendő emberek okozták és okozzák.
Említetted, hogy Cseri Kálmán nagy hatással volt rád. Mi az, ami így megfogott benne, és ami ott tartott a gyülekezetében benneteket?
Aki jár istentiszteletre, misére, az biztos tudja, mit jelent, amikor lelkileg rezonálunk az elhangzott igehirdetésre és a szertatásra. Kálmán bácsi a hitét nagyon mélyen megélő és nagyon karizmatikus ember volt – a szó nem vallási értelmében. A prédikációi nagyon erősen összekapcsolják az életünket Istennel, odavezetnek Hozzá. Ugyanakkor nem Cseri Kálmán személye fontos ebben. Addig, amíg valaki egy lelkész miatt jár a templomba, mert azt mondja, hogy milyen ügyes meg szép, meg jó, amit mond, mint ahogy egy színészt megnéznek, tetszik az alakítása, addig az nem valódi hit. Amikor az ember ezen túllát és megtapasztalja, hogy a kevésbé jól prédikáló, kevésbé karizmatikus lelkipásztor mögött is ott áll ugyanaz az Úr, Isten szól a pásztorokon keresztül személyesen mindenkihez minden egyes Istentisztelet alkalmával, akkor jut el oda, hogy már nem a lelkészért vagy a papért jár el a templomba, hanem Istenért.
Hiszem, hogy ha nem Kálmán bácsin keresztül, akkor biztos, hogy valaki máson keresztül ragadott volna meg az Úr. Számomra kegyelem, Isten kegyelme, hogy ismerhettem Cseri Kálmánt és az ő prédikációi nyomán tértem meg, nagyon hálás vagyok ezért, mert kivételes lelkész volt. De a legfontosabb Jézus kereszthalála, aki miatt Kálmán bácsi is meg én is, meg bárki más is rendezheti a kapcsolatát a Mindenhatóval. Szóval a
kegyelem az, hogy teljesen mást akartam csinálni, de az Úr nyakon ragadott, és megfordította az életemet.
Az egyik leglényegesebb törekvésem, hogy ne a saját akaratom szerint éljek, hanem megkérdezem, hogy Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?, és aszerint éljek, ahogy Ő vezet.
Ezt a kérdést te is gyakran felteszed?
Naponta, igen.
Fotó: Katona Flóra
Hogy szövi át a hit a mindennapjaidat, legyen az akár a munkád, akár az otthoni közeg?
A hit teljesen elválaszthatatlan az életemtől. Amikor mondjuk próbálok egy jelenetet, vagy felmegyek a színpadra, próbálok folyamatos kapcsolatban maradni Istennel. Ez persze van, amikor jobban megy, van, amikor kevésbé, de igyekszem minél hamarabb visszatalálni. Ez a folyamatos imádság, amiről Pál is ír, igaz dolog. Van, hogy csak egy gondolatot mondok ki imában, például amikor most jöttem az interjúra, akkor azért imádkoztam gondolatban, hogy valami olyasmit mondjak, ami hasznos és építő. Van, hogy egy jelenet kapcsán imádkozom, hogy jussanak eszembe ötletek.
Szoktunk együtt is imádkozni a feleségemmel, meg a gyerekekkel is, minden nap megtaláljuk a módját, meg olvassuk együtt az igét vagy Spurgeon napi áhítatos könyvét.
54 éves leszek, nagyon sok információm gyűlt össze az életről, de az, amit az Úrtól kapok az imádságok által is, azt máshonnan nem tudnám begyűjteni. Ez rengeteg mindent felülír, módosít, változtat, helyre rak. Hogyha nem lenne hitem, és nem ismerném Jézust, akkor csak abból tudnék táplálkozni, ami az 53 évem alatt összejött, az meg elég szegényes és bizonytalan.
A kollégáid hogy állnak ahhoz, hogy hívő vagy, hogy erről nyíltan beszélsz?
Tudják rólam, hogy hívő vagyok. Néha kialakulnak nagyon jó beszélgetések, de ritkán. Vannak kollégák, akikkel sokat tudok ilyesmiről beszélgetni, Mészáros Bélával például. Vannak, akik csak néha tesznek föl kérdéseket, és vannak, akik egész más ügy miatt keresnek meg, mert bíznak bennem, érzik a hitelességét az életemnek, hogy én nem vagyok álságos vagy hazug ember. De valójában ez egy nehéz kérdés, senki sem lehet próféta a saját hazájában.
Persze jobb lenne, ha minél többen ismernék Istent, mert nincs más, aki megmentsen minket az életben. Szeretnék ebben jó példával elöljárni, de nem erőltetek rá semmit senkire. Nem lenne jó, ha minden áldott nap Isten igéjével meg prédikációkkal zaklatnám a színésztársaimat. Úgy vagyok vele, hogy amikor adódik lehetőség, akkor élek vele, és nem rejtem véka alá a hitem.
Többször szóba hoztad már a feleségedet, akivel közel 30 éve vagytok házasok. Azért ez ebben a korszakban, ahol a házasságok fele válással végződik, különlegesnek számít. Hogy látod, mi az, ami képes összetartani két embert évtizedekig?
Mindenképpen az Istenbe vetett hit. Azt tapasztalom, hogy a szeretet nem valami ködös érzelem, hanem egy nagyon is valós cselekvéssor. A Szentírás mindent elmond a szeretetről. Valójában Istenkapcsolat nélkül szinte lehetetlennek látom, hogy két ember erős szeretetkapcsolata meg tud maradni sok éven át.
Egyébként a középiskolákban tanítani kellene a fiatalokat a párkapcsolatokról. Mert az embereknek illuzórikus elképzeléseik vannak az életről, és a kapcsolatoknak is sok olyan aspektusa van, amelyekre nem is gondolnánk, pedig fel lehetne készülni rájuk. Két ember egy adott ponton, adott időben, találkozik, és akkor a másik éppen jelen lévő problémáit, gondolatait, habitusát látja. De mind a ketten attól a pillanattól kezdve, hogy összetalálkoznak, változnak, de nem egyszerre, nem egy irányba. Ha az önzés dominál a kapcsolatban – márpedig Isten nélkül az embernél mindig az önzés lesz meghatározó – , akkor egy idő után teljesen eltávolodsz a párodtól.
A házasságban elkerülhetetlenek a problémák. Nekünk is a feleségemmel megszámlálhatatlan problémánk adódott az életben és adódik most is, de ilyenkor jön képbe a háromszög, amelyben van az Isten, van a feleségem és én. Amikor egymást éppen utáljuk, megvetjük, mert nagyon nem stimmelnek a dolgok, akkor mind a ketten odafordulunk Isten felé, és Ő összeköt, segít visszafordulni egymáshoz. Ebben a háromszögben minden megoldódik. Minden különbözőség, minden ellentét.
Isten által az ember képes önmagáról lemondani, képes a másikért cselekedni, képes lesz alázatra, bocsánatkérésre.
Képes lesz belátásra és önismeretre. Itt jön képbe a Pál által írt Szeretethimnusz: „Ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (1Kor 13:2) Ez így működik a házasságban is.
Tegyük hozzá, a társadalmi konvenciók ma sokkal lazábbak a válás tekintetében. Én ezt végtelenül károsnak látom. Az egész európai kultúra iszonyatos erővel devalválódik, ezért is nyúltam a tízparancsolat témaköréhez, amelyet szeretnék színpadra is állítani. Azt látom, hogy a kényelem és a gazdasági jólét oltárán feladtuk a fundamentumokat, így egy romboló spirálba kerültünk. Felnő egy olyan nemzedék, ahol már többen nem családban nevelkednek, mert elváltak a szülők, nem látnak jó mintákat a problémák megoldására, egyáltalán az egészséges létezésre, és belőlük lesznek később a vezetők, vállalatvezetők, politikai vezetők és így tovább. És a tapasztalataikban már nem lesz benne mindaz, amit egy egészséges családból hozhatnának így a döntéseikben sem. Így jut el a többségi társadalom a szélsőséges konfliktusokig, a háborúkig, a lelki és szellemi válságig.
Miért döntöttél úgy, hogy szeretnéd a tízparancsolatot feldolgozni és színpadra állítani, mi a vágyad ezzel?
Ahogy az én életemet megváltoztatta Jézus, a megváltás, az Istenbe vetett hit, abban reménykedem, hogy aki megnézi az előadást, annak ez a téma a templomon kívül segíthet megváltoztatni a gondolkodását az életről, de legfőképp Istenről. Kap egy hiteles személyes vallomást és rengeteg hétköznap nem hallható gondolatot arról, hogy miért is kaptuk Istentől azokat a törvényeket, amiket mi előszeretettel megszegünk.
Isten az emberiség történelme egy pontján adott az embereknek tíz igét, tíz parancsolatot, ami leegyszerűsítve az egész emberiség erkölcsi és kulturális fundamentuma. Vagy, ha úgy tetszik, az alaptörvénye, amely harminc évszázada létezik. És ma is élő és ható, ami a történelem egyik csodája. Kultúránk, civilizációnk egyik legmeghatározóbb alapja. A kereszténység forrása. A nyugati civilizáció etikai alapvetése. Sőt, azé az erkölcsi alapon álló humanizmusé is, amelyik sutba akarja dobni a vallást.
Manapság Isten alaptörvényét a keresztény nyugati kultúrában egyre többen megkérdőjelezik, sokan figyelmen kívül hagyják és lassan elfelejtik. Ennek már most komoly következményei vannak és egyre súlyosabb következményei lesznek társadalmainkban és az egyes emberek életében is.
Azt gondolom, hogy manapság Magyarország történelmének eddigi leggazdagabb időszakát éljük: a lakosság létszámához viszonyítva az emberek többségének soha ilyen jó nem volt még az életminősége, a mai szegénység nem ugyanaz, mint 100 évvel ezelőtt, és általánosságban a kényelem, a jólét, a szabad mozgás, az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a kultúrához való hozzáférés sokkal többeknek adatik meg, mint valaha, és mégis lelki, szellemi feszültségben, ellenségeskedésben, elégedetlenségben, hálátlanságban, önzésben és folyamatos félelemben, szorongásban élünk. Természetesen mindig lehet javítani, jobbítani, változtatni a dolgokon és nem azt mondom, hogy most van itt az élhető világok legjobbika, de a szükségesnél jóval nagyobb békétlenség van az emberek között és a kommunikációban.
Azt mondja Jézus: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” (Jn. 14:27) Ez azt jelenti, hogy nem úgy van örömünk és békességünk, mint ahogy azt a romantikus filmekben látjuk, vagy ahogy azt mi magunknak elképzeljük. Hanem
a sok probléma és feszültség ellenére is van egy belső lelki nyugalmam, mert tudom, honnan jövök és hová megyek.
És ez a lelki nyugalom részben örömmel tölt el, részben cselekvéssel. Szeretném, hogy az előadás által ezt békességet és az ehhez vezető utat mások is megismerjék.
Fotó: Katona Flóra
Meddig szeretnél a színpadon állni? Vagy ezt a kérdést is rábízod Istenre?
Abszolút Őrá bízom. Az utóbbi években lehetőséget kaptam rendezni, most is fogok tavasszal Kaposváron. Ez a munka, a rendezés nekem nagyon komfortos, jól érzem magam rendezőként, sokkal kevesebb energiát vesz ki belőlem, mint a színészet. Ahhoz, hogy színész legyek, nekem mindig plusz rakétákat kell begyújtanom, de nincs vele baj, hozzászoktam. Rendezőként viszont sokkal kevésbé izgulok, még egy bemutatón is.
Azért, mert nem kell kiállni a közönség elé?
Nyilván ez is benne van, hogy azért nekem annyira nem komfortos kiállni mások elé, de ebben nagyon sokat fejlődtem az évek során. A rendezésnél inkább izgulok a színészekért, mint magamért, mert pontosan tudom, hogy bennük mi megy végbe. Nagyon tudom óvni a színészeket, mert ismerem, milyen a színpadon állni, valószínűleg ezért is szeretnek velem dolgozni. Meg én elsősorban a közös munka színvonalát és minőségét tartom fontosnak, azt, hogy mindenki képes legyen beletenni a képességei legjavát – és nem feltétlenül a végeredményre koncentrálok. Az úgyis meglesz. Persze nehéz összehozni a sok munkát egyszerre, mert ugye sokat játszom, sok előadás van, sok szinkron, forgatás, rendezés. Úgyhogy sűrű az élet, de én ezt szeretem. Azért imádkozom, hogy csak annyi feladatot kapjak és vállaljak, amennyit még el tudok hordozni.
hirdetés
