Olvastátok már a 777 első mesekönyvét? Most ismét hozunk kedvcsinálónak egy mesét, amely a tavaly kiírt meseíró pályázatunkra érkezett. A kifejezetten ovisoknak szóló kedves és tanulságos mesét Horváth Ildikó írta. Bár a mesekönyvben ez a történet nem szerepel, úgy gondoltuk, szeretnénk megosztani széles e világgal.
Egyszer volt, hol nem volt, az Árpádföldi-dombokon is túl, volt egy óvoda. Ebbe az óvodába nagyon sok kisgyermek járt. Mindegyiküknek volt valami különlegessége. Az egyik szépen mondott verset, a másik okosan számolt, a harmadik gyönyörűen énekelt, a negyedik ügyesen tornázott, az ötödik…
…Akiről a mesém szólni fog, úgy rajzolt, hogy a rajzai életre keltek.
Ezt a kisfiút Ferikének hívták. Ötéves, kicsit eleven, egy kicsit bájos és egy kicsit csavart eszű, furfangos fiúcska volt. Termete apró, mozgása, mint a nyúl. Haja világos, mint az érett búza, szeme zöld, mint a háborgó tenger. A lelke, mi testében lakott, olyan volt, mint a tavasz, mikor virágba borul, mikor minden madár és élőlény virul. Vidám és színes, mint a rajzai, amelyeket készített.
Ferike nem mindig tudott ám szépen rajzolni! Egy nap sírdogálva ment óvodába. Óvónénije megkérdezte:
– Mi baj van, Ferike?
– Az, hogy nem tudom lerajzolni… – csuklott el a hangja a nagy szipogás közben.
– Csak ez a baj? – kérdezte Ildikó néni.
– Nem! – szólt vissza a kisfiú. – Mindenki kinevet és csúfol érte.
– Ezen könnyen segíthetünk. Tessék, itt van egy ceruza, de nem akármilyen! Ez egy varázsceruza. Mától a tied, és ha szeretnéd, mindent le tudsz majd rajzolni vele. Próbáld ki bátran, és hidd, hogy le tudod rajzolni, amit szeretnél. Olyat rajzolj, ami érdekel, és próbáld meg többször is lerajzolni. Nem baj, ha először nem sikerül. Majd sikerül másodjára vagy harmadjára. Csak légy türelmes!
A kisfiú félve kezdett neki, de mikor asztalhoz ült, érezte, hogy most gyönyörűt fog rajzolni a papírra. Húzta a vonalakat, kerekítette az íveket és egyszer csak sikongatva futott az óvónéni felé.
– Ildikó néni, nézd, milyen szépet rajzoltam!
– Ez tényleg gyönyörű – hangzott a válasz.
– Ez tényleg varázsceruza – mormogta a kisfiú.
Onnantól kezdve minden nap magával hordta a kapott ceruzát, és csak azzal rajzolt. Otthon is, és az óvodában is. Soha senkinek nem adta oda azt a rajzolócsodát. Szebbnél szebb képeket készített vele. Amit kigondolt, mindent papírra vetett. Egyre több rajz díszelgett az óvodában is, és otthon is. Mindenki büszke volt Ferikére.
Egy reggel mégis sírva jött óvodába.
– Mi baj? – kérdezte az óvó néni. A kisfiú zokogva mesélte, hogy útközben kieshetett a zsebéből a varázsceruza, mert nem találja. Otthon még megvolt, a kabátja zsebébe tette, de most nincs sehol.
– Biztosan kiesett – mondta -, mert már olyan kicsike volt! Sokat rajzoltam vele, és ezért mindig faragni kellett a hegyét.
Vigasztalás közben az óvónéni papírt és színes ceruzákat tett az asztalra.
– Gyere, rajzolj ezekkel! Meglátod, ezekkel is szépet tudsz majd készíteni. Ha a kezed és a buksid jó barátok, akkor a kezed elvégzi azt, amit a fejed kigondol. Ha tudod, mit szeretnél lerajzolni, akkor a kezed le fogja rajzolni.
– Nem, nem rajzolok a színes ceruzákkal – toporzékolt a kisfiú. – Az én ceruzámat akarom, azt a picit, amivel szépen tudok rajzolni.
– Ülj le, Ferike – kérlelte az óvónéni – ezekkel még szebbet fogsz rajzolni.
A kisfiú kétkedve hallgatta, de nem volt mit tenni, leült és egy nagy sóhajtás után rajzolni kezdett a színes ceruzákkal. Kis idő elteltével Ferike körül összegyűltek a gyerekek és csillogó szemekkel figyelték a készülő rajzot. Csodálkozva álltak, hogy még ilyen szép rajzot nem láttak soha. Ildikó néni közelebb érve ámulatba esve, könnytől csillogó szemekkel nézett a kisfiúra.
– Ez csodálatos remekmű! – állapította meg. – És milyen szép színes! Úgy látom, ezekkel a ceruzákkal még szebbet tudtál rajzolni.
Ferike tengerzöld szemével felnézett az óvónénijére, és csak annyit mondott:
– Köszönöm!
Nap mint nap elővette a színes ceruzákat. Mindenki büszke volt rá, és a gyönyörűen sikerült alkotásokra. Meg is beszélték, hogy egy nap a legszebb rajzokból kiállítást rendeznek az óvodában, ott, az Árpádföldi-dombokon túl. Így küzdötte át magát Ferike a nehézségeken.
Horváth Ildikó
Kép: Przemyslaw Klos | Dreamstime.com
hirdetés
