Ferenc pápa nemrég írásban válaszolt olyan kritikus témákat érintő kérdésekre, mint például a nők pappászentelésének lehetősége, a szinodalitás létjogosultsága és a meleg párok megáldásának gyakorlata. Az öt bíboros által előterjesztett kérdéseket (latinul „dubia”, azaz kétségek) a Hittani dikasztérium tette közzé október 2-án, hétfőn, azóta pedig jó pár cikk napvilágot látott, melyek szerint Ferenc pápa támogatja a meleg párok megáldását. De mit mondott valójában a főpásztor?
„Ferenc pápa arra utalt, hogy áldását adhatná a katolikus egyház az azonos nemű párokra”, „Ferenc pápa támogatja az azonos nemű párok megáldását”, „A pápa azt javasolja, hogy a katolikus egyház áldja meg az azonos nemű párokat”. Ez csupán néhány cikkcím azok közül, amelyek a napokban jelentek meg a hazai és a nemzetközi sajtóban Ferenc pápa a meleg párok megáldásáról szóló megnyilatkozása kapcsán.
Nem először fordulna elő, hogy a Katolikus Egyház vezetőjének szavait félreértelmezik, ezért tanácsosabb az eredeti kérdést és választ elolvasni.
Egy bíboros kételyt fogalmazott meg azzal az állítással kapcsolatban, mely szerint az azonos nemű személyek közötti egybekelés megáldásának elterjedt gyakorlata összhangban van a kinyilatkoztatással és a tanítóhivatallal. „A Szentírásban tanúsított isteni kinyilatkoztatás szerint, melyet az Egyház ’isteni parancs alapján és a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgat, szentül őriz és hűségesen kifejt’ (Dei Verbum, 10): ’kezdetben’ Isten a maga képére teremtette az embert, férfinak és nőnek teremtette őket, és megáldotta őket, hogy legyenek termékenyek (vö. Ter 1,27–28), s ezért Pál apostol azt tanítja, hogy a nemek közötti különbség tagadása a Teremtő tagadásának a következménye (Róm 1, 24–32). Felmerül a kérdés: érvénytelenítheti-e az Egyház ezt a ’kezdeti elvet’, és tekintheti-e azt – ellentétben azzal, amit a Veritatis splendor 103. pontja tanít – pusztán eszménynek, és elfogadhat-e ’lehetséges jónak’ objektíve bűnös helyzeteket, mint például azonos nemű személyek közötti egybekelést, anélkül, hogy lemondana a kinyilatkoztatott tanításról?”
Ferenc pápa a következő választ adta a feltett kérdésre:
„a) Az Egyháznak nagyon világos felfogása van a házasságról:
a házasság egy férfi és egy nő közötti kizárólagos, stabil és felbonthatatlan életszövetség, mely természeténél fogva nyitott a gyermeknemzésre. Csak egy ilyen egybekelés nevezhető „házasságnak”.
Az egybekelés más formái csak „részben és analóg módon” valósítják meg azt (Amoris laetitia, 292), és ezért a szó szoros értelmében nem nevezhetők „házasságnak”.
b) Nem pusztán elnevezési kérdésről van szó, hanem arról, hogy az általunk házasságnak nevezett valóságnak olyan egyedi, lényegi felépítése van, amely más valóságokra nem alkalmazható, kizárólagos nevet követel. Kétségkívül sokkal több puszta „eszményképnél”.
c) Ezért
az Egyház kerül mindenféle rítust vagy szentségi szertartást, amely ellentmondhatna ennek a meggyőződésnek, és azt a benyomást kelthetné, hogy házasságként ismer el olyasmit, ami nem az.
d) Az emberekkel való bánásmódunkban azonban nem veszíthetjük el a lelkipásztori szeretetet, melynek minden döntésünket és magatartásformánkat át kell hatnia. Az objektív igazság védelme nem az egyetlen kifejeződése ennek a szeretetnek, mely magában foglalja a kedvességet, a türelmet, a megértést, a gyengédséget és a bátorítást is. Tehát
nem válhatunk olyan bírákká, akik csak megtagadnak, elutasítanak, kizárnak.
e) A lelkipásztori bölcsességnek ezért kellőképpen meg kell vizsgálnia, vannak-e olyan, egy vagy több személy által kért áldási formák, amelyek nem közvetítenek téves felfogást a házasságról. Amikor ugyanis áldást kér valaki, az Istentől való segítségkérést fejez ki, könyörgést, hogy jobban tudjon élni, bizalmat abban az Atyában, aki segíthet, hogy jobban éljünk.
f) Az is megfontolandó, hogy bár vannak objektív szempontból erkölcsileg nem elfogadható helyzetek, maga a lelkipásztori szeretet megköveteli, hogy ne kezeljünk egyszerűen „bűnösként” olyan embereket, akiknek bűnösségét vagy felelősségét a szubjektív felróhatóságot befolyásoló különböző tényezők enyhíthetik (vö. Szent II. János Pál: Reconciliatio et paenitentia, 16).
g) A döntéseknek, amelyek bizonyos körülmények között a lelkipásztori bölcsesség részét képezhetik, nem feltétlenül kell szabállyá válniuk. Vagyis nem helyénvaló, hogy egy egyházmegye, egy püspöki konferencia vagy bármely más egyházi struktúra állandó és hivatalos jelleggel engedélyezzen eljárásokat vagy szertartásokat mindenféle ügyekben, mivel „ami egy konkrét helyzetben a gyakorlati megkülönböztetés részét képezi, nem emelhető törvény szintjére”, mert ez „elviselhetetlen kazuisztikának adna helyet” (Amoris laetitia, 304). A kánonjognak nem kell felölnie és nem is ölelhet fel mindent, és a püspöki konferenciáknak sem szabad erre törekedniük dokumentumaikkal és előírásaikkal, mert az Egyház élete sok más, a szabályozott csatornákon kívüli csatornán is folyik.”
Hogyan kell tehát mindezt értelmeznünk? Fontos látnunk, hogy van különbség áldás és áldás között. Ahogy a c, pontban írja Ferenc pápa, „az Egyház kerül mindenféle rítust vagy szentségi szertartást, amely ellentmondhatna ennek a meggyőződésnek [a házasság egyedi, lényegi felépítésének], és azt a benyomást kelthetné, hogy házasságként ismer el olyasmit, ami nem az”. Ugyanakkor, „amikor áldást kér valaki, az Istentől való segítségkérést fejez ki, könyörgést, hogy jobban tudjon élni, bizalmat abban az Atyában, aki segíthet, hogy jobban éljünk”.
Áldást tehát bárki kérhet. Egy meleg pár esetében az egyházi személy nem a kapcsolatukat áldja meg, hanem az embert, aki Isten segítségéért könyörög, hogy jobban tudjon élni.
“Nem válhatunk bírákká, akik csak elutasítanak” – mondja Ferenc pápa, de hangsúlyozza, hogy „a lelkipásztori bölcsességnek kellőképpen meg kell vizsgálnia, vannak-e olyan, egy vagy több személy által kért áldási formák, amelyek nem közvetítenek téves felfogást a házasságról”.
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
